Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A föld egy tõlünk távol esõ pontján, a Csendes-óceán kolumbiai partvidékén élnek keresztények, akik biztosak benne, hogy nem kerülnek a mennyországba. S mielõtt a homlokunk ráncolnánk, tudnunk kell, hogy ezeknek az embereknek a mindig esõs õserdõk vidékén sikerült olyan békét teremteniük közvetlen szomszédaikkal, amilyet a nyugati civilizáció legfeljebb a paradicsomtól vár.

A chocói negro közösség afrikai õseit spanyol gyarmatosítók hurcolták Dél-Amerikába a 16. századtól kezdve. A rabszolgák gyermekei már magától értetõdõen katolicizmusba születtek. Afrikai gyökereikkel azonban magukban hordozták rítusaikat, melyeket a velük gazdasági és interetnikus szimbiózisban élõ szomszédos indián törzsek sámánizmusa is megerõsített. A hitvilágok ilyetén keveredésébõl alakult ki a kolumbiai feketék vallása, amelyben a legnagyobb hitet éppen az életbe vetik.

Egyedül a kisgyermekek kerülnek a mennyországba – osztotta meg hosszú évekig tartó kutatómunkája felfedezéseit Losonczy Anna etnológus, aki a közelmúltban a békásmegyeri evangélikus közösségben a dél-amerikai feketék halottkultuszáról mesélt.

A chocóiak elképzelése szerint a kisgyermekek lelke még nem emberi: tiszta és könnyû. Ezekbõl a lelkekbõl angyalkák válnak. Ezért, európai ésszel szinte feldolgozhatatlanul, ott senkit nem emészt bánat, ha csecsemõhalál történik. A kicsik fehérbe és virágokba öltöztetett temetési szertartása rövid, és õszintén vidám hangulatban telik.

Amikor azután a kisgyerek két lábra áll – tehát árnyékot növeszt –, életerõ lelkéhez egy árnyéklélek is kapcsolódik, és teljes jogú ember válik belõle. Ekkor kap nevet, és innentõl kezdve súlyosodik árnyéklelke „bûnökkel”, azaz tapasztalatokkal. Már neki is jár a felnõtt temetési rituálé.

A legnagyobb katasztrófa, amely egy lelket érhet, az, ha a testet váratlanul veszíti el. A hirtelen halállal távozni kényszerült léleknek ugyanis nincs ideje „összeszedni az életben hagyott lábnyomait”, elszakadnia saját történetétõl, nincs ideje megbocsátani, és nem nyer megbocsátást azoktól, akiknek õ okozott fájdalmat. Ezek a lelkek sosem tudnak majd elszakadni az élettõl: visszajárnak kísérteni, és még az is „könnyen elõfordulhat”, hogy magukkal ragadnak valakit a szeretteik közül.

Szép halálnak azt tekintik a kolumbiai negro közösségekben, ha az ember nem túl hosszan, de azért mégis haldoklik egy darabig. Az agónia ideje elegendõ kell, hogy legyen a léleknek és a haldokló szeretteinek a búcsúra. „Ezekben a közösségekben nem ismerik a hosszú hetekig, hónapokig tartó haldoklás jelenségét – mondta Losonczy. – Ha a haldoklás elhúzódik, összehívják a rokonságot és az ismerõsöket, hogy megbizonyosodjanak arról, a lélek megszabadul földi terheitõl. A haldokló pedig megérzi, hogy mennie kell, és képes elengedni az életet.”

„Elaludt az akarat, / Csak emlék a tudat. / Meghalt az öt érzék, / De él a gondolat” – szól a keservesen szomorú ének a halott kilenc napig tartó felravatalozásán. Azért a legszomorúbb, mert a lélekre a temetés után az örök félhomály vár. Számára megszûnnek színek és illatok, történések és érzelmek. A „holtak országából” hiányzik minden, amitõl az élet szép. Nem az igaz keresztények mennyországi Moszkva tere, nem is az optimista indiánok örök vadászmezeje. „Leginkább az esõerdõ sûrûjéhez hasonlítható helyszín – magyarázta az antropológus –, ahol olyan magasságokba nõ a növényzet, hogy meg sem lehet különböztetni az éjszakákat a nappaloktól.”

A kolumbiai feketék nem kockáztatják, hogy a halott lelkek meggondolják magukat, és megpróbáljanak az élõk között maradni. „Életem egyik emlékezetes sokkja volt – mesélte Losonczy –, amikor elõször vettem részt egy negro temetésen, és a menet indulásakor a férfiak trágár szitokáradatot szórtak a távozó halottra, de olyanokat, melyekbe a legnagyobb haragjában is belepirul az ember. A halott egyébként a rajongásig szeretett családfõ volt. Biztos, ami biztos, a ház környékét még állati ürülékkel büdösítik is, és bozótvágó késekkel keresztezik a bejárati ajtót, hogy elrettentsék a visszatérni vágyó lelket.”

Arra messze, a kolumbiai óceánpart folyóinál és erdeiben egy leigázott nép leszármazottai nem azért és nem abban hisznek, hogy az élet legfélelmetesebb része, a halál után valami vigasztaló és mesebeli következik. A kolumbiai feketék nem azért élnek évszázadok óta szigorú szabályok alakította szinkronban az emerá indiánokkal, hogy méltó jutalmat nyerjenek viselkedésükért a túlvilágon. Õk itt és most teremtenek – arra a rövid idõre, amelyet az Örökkévaló kimért – olyan világot, hogy a halottak lelke egytõl egyig visszasírja.

(Losonczy Anna antropológus kutatásait A szentek és az erdõ címû könyvében gyûjtötte össze, mely itthon a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg 2001-ben.)

Donáth Mirjam

::Nyomtatható változat::