Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A találkozó magyar résztvevői

Cevennes 2008 elnevezéssel, június 26. és 29. között, immár 57. alkalommal rendezték meg a nemzetközi protestáns katonai találkozót a dél-franciaországi Méjannes le Clapban. A francia, német, osztrák, holland, lengyel, szlovén, valamint a volt francia gyarmatokról érkező delegációk mellett idén – Lackner Pál dandártábornok, protestáns tábori püspök és Jákob János ezredes, püspökhelyettes vezetésével – a családtagokkal együtt huszonkilenc katona képviselte hazánkat a rendezvényen. A konferencia tematikája az Úrtól tanult imádság egyik mondata – „…szabadíts meg a gonosztól…” – köré épült föl.

Tekintettel a busszal megtenni kívánt, tekintélyes hosszúságú útra, a csapat már június 25-én, szerda hajnalban elindult. Első célállomásunk egy Svájc nyugati részén elhelyezkedő laktanya, a leküzdendő távolság pedig 1150 kilométer volt. Az egész napos utazás kiváló lehetőséget nyújtott az ismerkedésre, a protestáns tábori püspökség gondozásában külön erre a célra megjelentetett, a rendezvény, valamint a hugenották történetét bemutató, majd ötvenoldalas kiadvány olvasgatására, de az út monotonitását enyhítette a sajátos és professzionális püspöki idegenvezetés is.

„Az ismeretlen Svájc: ami az útikalauzokból kimaradt” – valahogy így lehetne minősíteni a látványt, ami megérkezéskor, késő este a szemünk elé tárult. Az elszállásolási körlet mindenféle festést nélkülöző, komor, szocreálra hajazó vasbeton épülete éles kontrasztban állt a környező festői szépségű svájci hegyekkel. A minimalista építészet eme gyöngyszeme láttán valaki tréfásan meg is jegyezte, hogy nyilván ezzel is arra próbálják finoman ösztönözni a svájci bakákat, hogy a laktanyai élet helyett a harcmező szépségeit részesítsék előnyben… Később azonban nagy megelégedéssel nyugtázhattuk, hogy a svájci haderő alapvetően a funkcionalitás elvén működik: a szolgáltatások terén pontosan annyit adnak, amennyi kell – és ez igaznak bizonyult mind a vacsora, mind a szállás tekintetében.

A maradék ötszáz kilométer másnap már nem követelt meg olyan feszes tempót, így kisebb kitérővel a csapatnak lehetősége nyílt arra is, hogy egy órácskára megmártózzon a Földközi-tengerben; ennek komoly kedélyjavító hatása volt. Mint később kiderült, a jó kedélyre hamar szükségünk is lett, mert amint megérkeztünk méjannes-i úti célunkhoz, rögtön szembe találtuk magunkat a könyörtelen francia realitással.

Azt magam is sejtettem, hogy a logisztika és az organizáció nem tartozik a franciák erős oldalai közé, de a táborban tapasztalható kaotikus állapotok minden elképzelésemet alulmúlták. Kezdődött azzal, hogy képesek voltak egy háromszáz fő befogadására alkalmas táborba négyszázötven embert meghívni: ennek természetes folyományaként a csapat nagy része a hónapokkal azelőtt lefoglalt kőházak helyett katonai sátrakban lett elszállásolva. Az érvelés: „Túl későn érkeztetek, c’est la vie.” Ezt követték a kiosztott órarenddel köszönőviszonyban sem lévő programkezdések – ez különösen az étkezési időpontoknál bizonyult fájdalmasnak –, valamint a franciáknak az a sajátos logikája, hogy kulcspozíciókba csakis olyan kontaktembereket raknak, akiknek egyike sem beszél angolul vagy németül, ami azért a 21. században fölöttébb meglepő.

A francia logisztikai bravúrból fakadóan bennünk generálódott egyetemes „frankofília” érzése egy dologra azonban biztosan jó volt: egységbe verte a kelet-közép-európai régiót, és természetes módon építette tovább a lengyel– magyar–szlovén–német barátságot. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy a gyönyörű mediterrán vidék, a francia konyha és a töméntelen frommage (sajt) sokat szépített a végeredményen.

A péntek kirándulós nap volt: a mintegy másfél órás buszúttal megközelíthető Le Poet-Laval középkori falvacskája volt az úti cél. Itt ünnepi istentisztelet keretében fölavatták a „hugenották útját” – ami majd Wuppertalig vezet –; az alkalmon a szlovén tábori lelkészi szolgálat vezetője prédikált, természetesen az angol és német fordítást (bár elkészítették) elfelejtették kiosztani… A kiadós ebéd után megtekintettük az ispotályos lovagok 12. századi kastélyát, illetve a tornyából nyíló lélegzetelállító panorámát, majd egy szerény tárlatot, amely abból adott ízelítőt, hogy milyen is lehetett a hugenották istentiszteleti élete. Az estét a német gospelkórus remek, valamint a Békegalamb nevű tahiti együttes langyosabb koncertje zárta.

A tábor valódi konferenciaarculatát szombaton nyerte el: délelőtt meghallgathattuk a lengyel tábori püspök színvonalas előadását, aki kifejezetten a katonai szolgálat kontextusában értelmezte a Miatyánkból választott mondatot: „…szabadíts meg a gonosztól…” (Megjegyzem, a franciák végre összeszedték magukat, és ezúttal kiosztották a fordításokat is.) Délután nemzeti keretek között, Lackner Pál püspök vezetésével, workshopszerűen boncolgattuk tovább a felvetett kérdéseket. A találkozó fénypontja azonban kétségtelenül az esti „barátságünnep” volt, ahol tíz perc erejéig mindegyik náció lehetőséget kapott a kibontakozásra és a nemzeti identitás felvillantására; mi énekeltünk.

Vasárnap a nagyszabású, úrvacsorás búcsú-istentisztelet és az obligát össznépi fényképezkedés után jó hangulatban indultunk vissza Svájcba, ahol az éjszakát töltöttük, hogy másnap még egy utolsó pozitív élménnyel vegyük az utat Magyarország felé: nagy volt a derültség, amikor a svájciaktól kapott úticsomagban megtaláltuk a külön a svájci hadsereg részére gyártott katonai csokoládét. Úgy gondolom, a végére minden kerek lett és egész, a csapat nagyszerűen összekovácsolódott, és mindenki jó érzésekkel emlékezik vissza erre az együtt töltött pár napra.

Nánai László Endre százados, evangélikus tábori lelkész

::Nyomtatható változat::