A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 13. VASÁRNAP – 1Móz 4,1–16a

Hozzászólás a cikkhez

Elsõ perctõl egyenlõtlenek voltak. Fiút kaptam az Úrtól – ujjongott Éva, amikor Kain megszületett. Mint aki már látja a csecsemõben az erõs, bátor férfit. Akire sajátos, anyai büszkeséggel néz fel.

És jött a másik. Gyenge, tovatûnõ pára. Ezt a nevet kapta. Itt már nyoma sincs büszkeségnek, legföljebb féltésnek és szánalomnak. És ez így marad. Sose voltak és sose lesznek egyenlõk. A földmûvesnek erõsnek kellett lennie, a pásztornak nem. A földmûves gazdag is lehetett. A pásztor mindig csóró vándor maradt. Sose voltak és sose lesznek egyenlõk.

Nincs, aki ne ismerné ezt az alapállást. Családban és rajta kívül. Rokonok, barátok, szomszédok és idegenek között. Vannak erõsek és gyengék, nagyok és kicsik, népszerû emberek és olyanok, akiket nem kedvelnek. Vannak szépek és jelentéktelenek, szerencsések és pechesek, szegények és gazdagok, munkanélküliek és nélkülözhetetlenek, feketék és fehérek, fejlett ország büszke polgárai és éhhalál szélén állók. Akárhova nézünk, így van ez. Föl se tûnik, már nagyon hozzászoktunk. Talán igazságtalannak tartjuk az alaphelyzetet, mégis ösztönösen respektáljuk az erõseket, és nem nagyon foglalkozunk a gyengékkel.

A bibliai történet azonban váratlan fordulatot vesz. Ketten áldoznak, de Isten szakít az azóta is rendületlenül fennálló hagyományokkal, és az „elszálló pára” áldozatát fogadja szívesen. A gyenge mellé áll. És ezzel elõször intonálja azt a melódiát, amely az Isten országa földi történetének alapdallama. Nem azok mellé áll, akik méltók, akiket tisztelni illik, nem a testben-lélekben-szellemben jókötésûeket választja, hanem az elszálló párákat. És nem változott a fõtéma. Isten története ezt a dallamot énekli a mai napig.

Méltósága és ereje tudatában lévõ ember nehezen viseli az ilyesmit. Emiatt erõszakos az elsõ halál, amely írva van a Bibliában.

Nekünk pedig ezer a kérdésünk, és mind miérttel kezdõdik. De a bibliai történet egyre sem felel. Arra válaszol, hogy mit kezdett az ember az egyenlõtlenséggel. Hogyan élte meg azt a mindennapi tapasztalatot, hogy az egyiknek jól megy a dolga, a másiknak nem. Tragikus a válasz. Ilyen az ember. Az erõs is, meg a gyenge is. Mert Kain irigysége, mérge és fölháborodása minden emberben benne van. Az Ábelekben is ott rejtõzik. Bennünk is. Amikor meglátjuk és felismerjük, megrettenünk és elborzadunk.

De tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez a történet a tettekrõl szól. A bibliai õstörténetnek ez a sötét darabja legalább annyira szól a szavakról, mint a tettekrõl. És legalább annyira Istenrõl, mint Ádám és Éva két fiáról.

Négyszer szólítja meg Isten a történetben Kaint. Elõször még a brutális esemény elõtt kérdezi: „Miért gerjedtél haragra…? Hiszen ha jót cselekszel, emelt fõvel járhatsz. A bûn az ajtó elõtt leselkedik (…), de te uralkodjál rajta.” Ha Kain felelt volna Isten szavára, kiadhatta volna összes dühét. Elkiabálhatta volna, hogy igazságtalannak tartja Istent, felháborítónak a személyválogatását. Ha így történik, szegény Ábel életben marad!

Isten a szabadulás útját kínálta fel Kainnak. Ma is ezt teszi. A vele való beszélgetés, még a felháborodott vádaskodás is a szabadulás útja. Megõriz attól, hogy haragunk elvaduljon, és jóvátehetetlen tettekre sarkalljon. Isten megszólítja a felháborodott embert. Kain azonban nem válaszolt.

Drámai a második kérdés. Ez már a tragédia után hangzik: „Hol van Ábel, a testvéred?” Ez a Biblia egyik legalapvetõbb, lelket borzoló kérdése. Ma is hangzik. Szüntelenül hangzik, amíg csak áldozatok lesznek a földön. Bármiféle áldozatok. Bizony utánakérdez Isten minden kiiktatottnak, partvonalra állítottnak, lesöpörtnek és elfelejtettnek. Ezt tudnunk kell. Lehet, hogy egész nemzedékek ki sem ejtenek bizonyos neveket, Isten azonban ma is kérdez: hol van…?!

Amit Kain válaszol, arra kár szót vesztegetni. Az a pimaszság és elvetemültség szava: mi közöm hozzá? „Talán õrzõje vagyok én a testvéremnek?” Legyen irgalmas mindannyiunkhoz az Úristen: ilyen gondolat be ne fészkelje magát a fejünkbe, ilyen szó ki ne jöjjön a szánkon, és ilyen érzés meg ne férjen a szívünkben! Isten minden áldozatnak utánakérdez. Még mindig lehetne válaszolni.

És már csak két szó van hátra. Az elsõ a büntetés szava: „…légy átkozott…” „Bujdosó és kóborló leszel a földön.” Most végre emberi hangot hallunk Kaintól. Most szembesül azzal, milyen sors vár rá. Bujdosás, kóborlás, kitaszítottság, otthontalanság. „Hogy bírnám elhordozni tettem következményét? – kiáltja. – Gyengébb vagyok a súlyánál.”

És ekkor ismét megszólal Isten történetének melódiája. Nem oldozza fel, nem szabadítja meg a tehertõl, de védelmébe veszi. Kain életben marad. Bélyeget kap. Isten bélyegét, amely életben tartja.

Ez a dallam szól, az áldozatok mellé álló és a gyengéket szánó Isten dallama, végig az emberiség történetén. Egy sötétnek látszó, ám fényes napon ezzel a szöveggel: „Könny árja hull: / Elhunyt az Úr, Keresztfán halt meg értünk. / De amikor sírba szállt, / Megnyílt a menny nékünk.” (EÉ 210,2)

Szabóné Mátrai Marianna

::Nyomtatható változat::