A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP – 1Móz 28,10–19

Hozzászólás a cikkhez

Különleges élmény volt számomra az elmúlt napokban egy találkozássorozat.

Évtizedek óta nem láttam õt, de mostanában többször is úgy hozta az élet, hogy összetalálkoztunk. Még hosszabb beszélgetések is kialakultak közöttünk. Sikeres és jó hírû vállalkozóként éli az életét. Lakóhelyén mindenki név szerint ismeri. Neve fogalom a szakmájában. Hihetetlen hajtásban és megállás nélküli küzdelemben telnek a napjai, de meglepetéssel vettem tudomásul azt, amire vele kapcsolatban végképp nem gondoltam: eközben minden vasárnap ott van az istentiszteleten. És ami még ennél is jobban meglepett: minden évben részt vesz egy hosszabb, többnapos zarándoklaton.

„E nélkül totál üres lenne az életem – fogalmazta meg meghökkentõ vallomását. – A legnagyobb élmények Istennel kapcsolatban mindig útközben élhetõk át, a zarándoklat éjszakai csendje pedig újabb és újabb tanításokat ad számomra. Nem álmokat látok ilyenkor, de valami elmondhatatlan biztatást és bátorságot kapok az élethez, a jövõmhöz és a hitemhez is” – zárta le a „civil teológusi” oktatást a barátom.

Bennem pedig fokozatosan nagyon jó érzés ébredt. Mai túlhajszolt és szinte mindent már csak indulatokkal megélni képes környezetünkben létezik még pozitív példa.

Így kezdtem el a Jákób látomásáról szóló történettel kapcsolatban azon gondolkodni, hogy vajon mi odaérünk- e azokra a helyekre, ahol átélhetjük a bételi élményeket. Elindulunk-e egyáltalán arra, amerre a frissen festett vagy kissé megkopott turistajelzések mutatnak? Hajlandók vagyunk-e felkerekedni akkor, amikor jelzést kapunk? Vagy már mindent csak a hideg, józan számítás határoz meg bennünk? A biztosnak hitt anyagi garanciák döntik el lelki életünk összes kérdését is?

Mégis biztos vagyok abban, hogy ma is sokan megérkeznek arra a helyre, ahol el lehet tölteni egy éjszakát, pont úgy, ahogy Jákób tette naplementekor. Jákób ott és akkor a legnagyobb álmot látta: Isten házát és a menny kapuját. Egészen személyesen. A testvér bosszúja elõli menekülés pillanataiban a csodálatos jövõ perspektíváját. A totális egyedüllét és magány nyomasztó terhei közepette kirajzolódtak elõtte a legnagyobb közösség körvonalai.

Különleges pillanat ez. Feje alatt a kõ. A szent és a profán, Isten és az ember, a menny és a föld közötti áthidalhatatlannak tûnõ ellentét oldódik egy különleges létra vagy a piramisok szerkezetéhez hasonló kõlépcsõ fokain járó angyalok mozgásában. Jákób nagysága azonban ebben a történetben a csodálkozásban és a hallgatásban mutatkozik meg.

A ma élõ embereknek is nagy szükségük lenne arra, hogy felfedezzék és meghallgassák a feléjük közelítõ képet és hangot. Nem véletlenül vall errõl így a kortárs teológus, Fulbert Steffensky: „Az istentisztelet hallgatásból él. A templomoknak a hallgatás helyeivé kell lenniük ma, amikor lassan az egész kultúránk a fecsegés kultúrájává vált. A templomok Isten imádásának a színhelyei. Az imádás legmagasabb fokú kifejezõdése pedig a hallgatás. Az imádat idegen szóvá lett teológiánkban és kegyességi gyakorlatunkban. Gyanítom, hogy annak a gátlástalanságnak, ahogy az emberen kívüli környezettel bánunk – gyermekeink és unokáink ivóvizével és levegõjével, az állatokkal és a növényekkel –, van valami köze az imádat szó elvesztéséhez és ahhoz, amit ez jelent. Minél inkább elvesztjük az Istent, annál inkább magunk válunk az imádat tárgyaivá. Az imádat helyei-e templomaink?”

Különleges mondata mai igeszakaszunknak az, amikor Jákób megszólal, és mindössze ennyit mond: „Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam!” (16. vers) Nagy szükségünk van erre a mondatra. Többször és elcsodálkozva kellene meghallanunk azért, hogy mi magunk is ki tudjunk mondani ilyen felismerést személyes sorsunk helyszínein.

Erre tanít minket az a hihetetlen nagy türelem, amellyel Jézus elviseli, hogy tanítványai gyakran késõn és bizonytalankodva fedezik fel a legdöntõbb eseményeket. Hiába tûnik minden egyértelmûnek az evangéliumok leírásában, az ízigvérig ember tanítványok számára nagyon nehéz megtanulni Jézus iskolájában azt, hogy milyen fontos az adott pillanatban történõ felismerés és vallomás.

Egyedül azért nem kell csüggednünk, mert a Jákóbhoz intézett szavak minket is erõsítenek: „Mert én veled vagyok, megõrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.” (15. vers) Jákób álmában hallott mondata életének alapköve lett.

Ne felejtsük el az álmokkal kapcsolatban a 19. századi osztrák költõ, Marie von Ebner-Eschenbach elgondolkodtató mondatait sem: „Ne tartsd magadat szegénynek azért, mert nem teljesedtek be az álmaid; az igazán szegény csak az, akinek még sohasem voltak álmai.”

Aki útközben van, és Istenre figyel, így is szüntelenül gazdagodik: fokról fokra, lépcsõrõl lépcsõre.

Szabó Lajos

::Nyomtatható változat::