ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

Az ismert evangélikus lelkész és költõ, Scholz László tollából származó ének, a Támadj fel új életre már (EÉ 225), amely Isten népét aktivitásra buzdítja, méltán lett a Szentháromság ünnepe utáni tizennegyedik vasárnap graduáléneke. Azt az üzenetet állítja ugyanis elõtérbe, amelyre a vasárnap témája is felhívja a figyelmünket: A Szentlélek elevenít meg!

Ha ünnepünk bibliai igéire figyelünk, még egy téma kerülhet központi helyre: a hálaadás. Ennek a keresztény hittel való szoros kapcsolatáról tanúskodik a tíz leprás meggyógyításának története (Lk 17,11–19), amely nem pusztán a gyógyítás jézusi csodáját mutatja be, hanem azt is, hogy milyen gyümölcsöt terem a csoda a meggyógyított ember életében: a hittel együtt járó hálaadásét.

A levélbeli ige (Gal 5,16–24) konkrét példákkal szemlélteti, hogy – a test cselekedeteivel szemben – milyen gyümölcsöt terem Isten Szentlelkének munkája az ember életében, az ószövetségi igeszakasz (1Móz 28,10–19) pedig Jákób és Isten álombeli találkozását idézi fel.

A vasárnap igéi tehát egyöntetûen arról tesznek bizonyságot, hogy az Istennel való találkozásból – legyen ez az elsõ vagy akár ismétlõdõ találkozás – mindig új élet fakad, s ez nem az ember akaratának, hanem Isten hatalmának a következménye. Az Atya jelenléte, Jézus szava és a Szentlélek hitet ébresztõ munkája következésképp elválaszthatatlan a keresztény hittõl és annak közösségben való megélésétõl.

Támadj fel új életre már kezdetû énekünk szerzõjérõl, Scholz Lászlóról (1911–2005) rovatunk elõzõ írásaiban – más, gyülekezeti énekké lett verseivel kapcsolatban – már esett szó. Érdemes fellapozni az Evangélikus Élet korábbi két számának (2008/24, 2008/30) ÉnekKincs- Tár rovatát; e cikkekbõl Scholz László életének fontos állomásairól tájékozódhatunk. Itt is megjegyzendõ azonban, hogy átlagon felüli teológiai felkészültség és tisztánlátás jellemezte, s ez lehetõvé tette számára, hogy költeményeiben ötvözze a költõi tehetséget és a lutheri teológia megértett mély összefüggéseit – az éneket Luthernek a Nürnbergben 1523-ban megjelent dallamára énekeljük (Jer, örvendjünk, keresztyének – EÉ 318).

Errõl tanúskodik a 225. ének is, amelynek négy versszaka rengeteg bibliai képet és utalást tartalmaz, úgy, hogy ezeket a szerzõ a Krisztus feltámadásából élõ hitre való buzdítás szolgálatába állítja. Az elsõ versszak, amely egyszerre szól Krisztus népéhez mint közösséghez és az egyes emberhez, a keresztény hit központi mondanivalóját fogalmazza meg: az új élet lehetõsége csakis Krisztus húsvéti gyõzelme által a mienk, s maga Krisztus az, aki e gyõzelem részesévé teszi a benne hívõt.

A Jézus sírboltja elõl elhengerített kõ a második versszakban a szabad utat jelképezi, a bûn és a közöny korszakának végét az ember életében. Egyben buzdít is arra, hogy tettekkel tegyünk bizonyságot errõl a tapasztalatunkról. A húsvét motívuma mellett itt feltûnik a Szentlélek pünkösdi tüze, amely cselekedetekre sarkallja az evangélium üzenete által megszólítottakat.

A harmadik versszak a realitásokat állítja a középpontba. Egyrészt azt a tényt, hogy bármilyen nagy is a lelkesedés, az emberi erõ önmagában soha nem elég arra, hogy méltó módon tegyen bizonyságot Istenrõl. Másrészt szól arról is, hogy Isten éppen az emberi erõtlenség láttán áll oda népe mellé, és adja Szentlelkének erejét, amely által mégis hatékonnyá teszi a szolgálatában végzett emberi igyekezetet.

Két bibliai igét sejthetünk itt a háttérben. Jézus szavát, amikor azt mondja tanítványainak az üdvösség lehetõségérõl: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26), valamint Pál bizonyságtételét saját apostoli szolgálatáról s benne Isten munkájáról: „Legszívesebben tehát az erõtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9b)

A záró, negyedik versszak a földi egyház életét az ítélet és az örök élet távlatába helyezi. Krisztus mennybemenetele utat nyit minden ember számára Isten mennyei országába úgy, hogy közben mégis jelen van közöttünk is. A végsõ feltámadást megelõzõ feltámadás, amelyre énekünk buzdít – s amelynek hallatán Luthernek a naponkénti megtéréssel kapcsolatos gondolata juthat eszünkbe –, nem más tehát, mint a Krisztus feltámadása felett érzett öröm naponkénti átélése.

Wagner Szilárd

::Nyomtatható változat::