Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Elõször is az ökumenikus mozgalom lényege, megerõsödése, a világ egyházai részére adott útmutatása a Jn 17,21-ben olvasható jézusi igére alapozódik: „…hogy mindnyájan egyek legyenek…” Jézus követése, szavának megtartása magában foglalja az ökumenikus kötelezettséget, „Krisztus másfajta juhainak” szeretetét, megismerésüket. Ez azt is jelenti, hogy az egységet nem mi keressük, mint különféle „konfessziók”, akik akár belsõ egyházi, akár külsõ világi körülmények miatt, „erõegyesítés” jelszavával és „jobb érdekérvényesítési célokkal” közeledünk egymáshoz, hanem az egység Krisztusban adatott meg számunkra, és mennél közelebb kerülünk Urunkhoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Egy régi mondás szerint aki nem tudja elviselni Jézus másfajta juhainak birkaszagát, az magát rekeszti ki a nyájból.

Másodszor arra kell figyelnünk, hogy 1948 fontos év volt hazai egyházunk történetében. A világháború utáni talpra állás, újjáépítés erõfeszítései után ekkor kezdõdött el a kommunista terror, az egyházi iskolák, intézmények államosítása, az egyházi szolgálatban állók üldözése. Egyházunk élete közvetlenül is kapcsolódott a világgyûléshez, hiszen küldöttsége nem utazhatott el Amszterdamba. Ordass Lajos püspök nem kapott útlevelet, sõt a gyûlés idején tartóztatták le, mert tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen. A világgyûlés történetéhez ezért hozzá kell értenünk itthoni történelmünk fontos eseményeit, valamint a kierõszakolt egyezményeket az állam és a magyar egyházak között.

Végül harmadszor fontosnak tartom megjegyezni, hogy 1948 volt az az év, amikor elkezdõdött az úgynevezett hidegháború. Ezt Amszterdamban J. F. Dulles és J. Hromádka vitája testesítette meg. A hidegháború kifejezést elõször B. M. Baruch amerikai politikus használta 1947-ben, követve Churchill 1946-ban Fultonban elmondott híres beszédét a vasfüggöny leeresztésérõl.

A hidegháborús világhelyzet 1991- ben, a Szovjetunió felbomlása után szûnt meg. 1947-tõl 1991-ig Kelet és Nyugat szembenállása, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok vezette tömb tartósan feszült helyzetet teremtettek. A közvetlen háborús konfliktusoktól mentes gazdasági, politikai, kulturális, tudományos és fegyverkezési verseny erõsen befolyásolta a különbözõ országok egyházainak életét, és meghatározta az ökumenikus egyházi nemzetközi szervezetek munkáját. Gondoljunk csak például a Lutheránus Világszövetség 1984-ben Budapesten megrendezett világgyûlésére.

Ma már elérkezett az idõ arra, hogy a második világháború utáni szakaszt egyháztörténelmileg totális látással vizsgáljuk. Risto Lehtonen finn teológus, a Lutheránus Világszövetség egyik korábbi vezetõje mostanában kezdett el felmérést készíteni – nemzetközi szakértõi csapat segítségével – arról, hogyan illeszkedett bele az egyes nemzeti evangélikus egyházak és a nemzetközi egyházi világszervezetek élete és tevékenysége a hidegháború történetébe.

Ebben az összefüggésben hadd jegyezzem meg a következõt. Szomorúan tapasztaltam, hogy javaslatom ellenére a magyarországi lelkészi munkaközösségek 2008-ra szóló tématervezetébe hivatalosan nem került bele „Amszterdam 1948” témája, noha, amint láttuk, ez szoros összefüggésben volt egyházunk és hazánk akkori helyzetével. Nem tudunk tájékozódni ma az ökumené és az európai társadalom életének kérdéseiben, ha nem ismerjük saját gyökereinket!

2. június 26-án, azaz öt évvel az Egyházak Világtanácsának indulása elõtt Nils Ehrenström genfi munkatárs jelenlétében, egyházunk és a református egyház részvételével megalakult Budapesten Ravasz László református püspök és Radvánszky Albert evangélikus országos felügyelõ elnökségével a Magyarországi Ökumenikus Bizottság. A bizottság javaslatára egy évvel késõbb egyházaink tiltakoztak a magyar kormánynál a zsidók deportálása ellen.

A háború után az ökumené segítségével építhettük ki egyházi menekültügyi, segélyezési és újjáépítési programjainkat. A tanulmányi programok gazdagságát és minõségét jelzi, hogy a Magyarországi Ökumenikus Bizottság Amszterdamra készülve négyszázhatvan lapos könyvet, hozzászólást jelentetett meg. Amikor azonban az állam nem engedélyezte Ordass püspök kiutazását, sejteni lehetett, hogy egyéb nehézségek is lesznek. Be is következtek: a világgyûlés után elkészült jelentések közreadását sem engedélyezték. Mindössze Vajta Vilmosnak az Amszterdamban Ordass püspök helyett tartott prédikációja és Nagy Gyula professzornak a sajtóközleményekre alapozott összefoglaló beszámolója jelent meg a Lelkipásztor címû szakfolyóiratban.

2. június 26-án a Budapest-Kálvin téri református templomban ünnepeltük a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Erre az alkalomra emlékkötet készült, és ebbe beleszerkesztettük az 1948-ban írott amszterdami beszámolókat, amelyek megjelentetését az állami hatóságok akkor nem engedélyezték. Ebben a könyvben nemcsak az ünnepi alkalom dokumentációja található, hanem az 1948-as beszámolók részletesen ismertetik az ökumenikus mozgalmak kezdetét és különbözõ állomásait. Hasznos kiadvány magyar nyelven mindazok számára, akik érdeklõdnek az ökumenikus kérdések iránt!

A világgyûlés statisztikai adatai a következõ képet mutatták: 1948. augusztus 22. és szeptember 4. között 145 egyház 351 hivatalos küldöttje 44 országból, 340 helyettes és 500 tanácskozó küldött, 100 ifjúsági képviselõ és 200 sajtóképviselõ volt jelen a találkozón. A konferencia teljes létszáma 1400 fõ körül mozgott. Augusztus 23-án a plenáris ülés – dr. Geoffrey Fishernek, Canterbury anglikán érsekének az elnökletével – mondta ki az Egyházak Világtanácsának a megalakulását. Elfogadták az új ökumenikus szervezet alapító nyilatkozatát, valamint alkotmányát, megválasztották a tisztségviselõket és a kilencventagú központi bizottságot. A világgyûlés üzenetet fogalmazott meg a világ egyházai számára.

A munka négy nagy szekcióban folyt; a témák a következõk voltak: az egyetemes egyház Isten üdvtervében; az egyház bizonyságtétele Isten üdvtervérõl; az egyház és a társadalom zûrzavara; az egyház és a nemzetközi zûrzavar.

Az istentiszteletek és plenáris ülések mellett bizottságok foglalkoztak az alkotmányügyi, az ügyrendi és eljárási szabályokkal, az adminisztráció kiépítésével, az ifjúság és a nõk fokozott bevonásának kérdéseivel, a laikusok képzésével, a világháború utáni újjáépítés és egyházközi segélyezés problémáival, az ökumené és más egyházak kapcsolatával, valamint a zsidósághoz fûzõdõ viszonnyal.

A magyarországi küldöttséget Ravasz László református lelkipásztor, nyugalmazott püspök vezette. (Õ 1948. április 30-án mondott le püspöki tisztérõl, amikor állítólag megkapta Rákosi Mátyás üzenetét, hogy vagy lemond tisztérõl, vagy pedig ellenségnek fogja tekinteni a kommunista párt. 1953-ig azonban lelkészi szolgálatot végzett.) Református képviselõk voltak rajta kívül: Nagy Barna, Pákozdi László Márton, Pap László, Szabó Éva és Victor János. Ordass püspök saját akadályoztatása miatt megkérte a külföldön ösztöndíjas tanulmányokat folytató három fiatal lelkészünket, Vajta Vilmost, Pósfay Györgyöt és Leskó Bélát, hogy hivatalos küldöttként õk képviseljék Amszterdamban a Magyarországi Evangélikus Egyházat.

Az egyházak egységének kérdése Amszterdamban. Az ökumenikus mozgalmakban az egyházaknak Jézus Krisztusban adott egysége és egyháztörténeti-konfesszionális különbözõségeik feszültsége máig végigkíséri a különbözõ alkalmakat, konferenciákat. A skóciai Edinburghban John R. Mott és J. H. Oldham nevével fémjelzett világmissziói konferencia 1910-ben a 19. század második felétõl kezdve a missziói területeken adódó ellentétek és az egyházi nemzetközi ifjúsági mozgalmakban megélt egységkeresés problémáival kívánt foglalkozni. Itt hivatalos magyar képviselõ nem, csak Kováts J. István volt jelen református sajtótudósítóként.

Két irányban indult el a következõ években a nemzetközi ökumené. Az Élet és Munka (Life and Work) mozgalom legfõbb támogatója a svéd evangélikus egyház érseke, Nathan Söderblom volt. 1925- ben Stockholmban ülésezett elsõ világkonferenciájuk. A hangsúly a tanbeli és szervezeti különbségek dacára a szeretetben történõ együtt munkálkodáson volt. „…kezdjenek el a keresztyének együtt munkálkodni a morális és szociális kérdések területén, mégpedig úgy, mintha egy test lennének, egyetlen látható közösségben.”

Más irányba indult el a Hit és Egyházszervezet (Faith and Order) mozgalom. Aggodalmukat hangsúlyozták a hitigazságok kérdéseit mellõzõ Élet és Munka mozgalommal kapcsolatban, és igyekeztek felmérni az egyházak alapvetõ tanítási és szervezeti egyezéseit, illetve az elválasztó eltéréseket. 1927-ben a svájci Lausanne adott otthont világkonferenciájuknak. William Temple, Canterbury érseke és mások hangsúlyozták, hogy az ökumenikus mozgalom csak akkor lesz eredményes, ha maguknak az egyházaknak a mozgalma lesz, és állandó szervezetet hoznak létre.

1. nyarán az angliai Oxfordban a második Élet és Munka-világkonferencia és a skóciai Edinburghban ülésezõ második Hit és Egyházszervezet-világkonferencia egyaránt hajlott az együttes cselekvésre. 1938 májusában a hollandiai Utrechtben képviselõik együtt határozták el az Egyházak Világtanácsának a megalakítását. 1938-ban a Tambaramban, Indiában ülésezõ International Missionary Council (Nemzetközi Missziói Tanács) is állást foglalt a világtanács megalakítása mellett. A világháború miatt azonban a megvalósításra csak 1948-ban Amszterdamban kerülhetett sor.

Ha hozzátesszük még az Oslóban 1947. július 22–31. között zajlott ökumenikus ifjúsági világkonferencia sürgetõ határozatait is, akkor elmondhatjuk, hogy 1948-ban Amszterdamban találkozott a korábbi négy irányból induló ökumenikus útkeresés: a) az ifjúsági, egyetemi mozgalmak; b) a Life and Work – Élet és Munka; c) a Faith and Order – Hit és Egyházszervezet; d) az International Missionary Council – missziós világszervezet.

A világgyûlés elsõ szekciója foglalkozott alapvetõen az egyházak egységének kérdésével. Már a tárgyalási fejezetek címe is mutatja a teológiai mondanivalót: I. A nekünk megadatott egység; II. Legmélyebbre ható különbségeink; III. Közös hitbeli meggyõzõdésünk és közös problémáink; IV. Egységünk a szétszakadozottságunkban; V. Az egyház dicsõsége és az egyház gyalázata; VI. Az egyházak ökumenikus tanácsa.

A Szentírásnak az egyházról adott tanúságtétele került a középpontba a Hit és Egyházszervezet mozgalom hatására. Az egyház lényegét mint „Isten népe” élhetjük meg Jézus Krisztusban, a benne megadatott egységben. A szétszakadozottság az egyház gyalázata, és ezért bûnbánatot kell tartanunk az egyház Urának színe elõtt. Különbség mutatkozott az inkább a katolikusokhoz hasonló (High Church) és az inkább protestáns egyházak között (Low Church). Ez utóbbiaknál megkülönböztethetõk voltak a népegyházak és a szabadegyházak. Különbség mutatkozott az egyházi „hivatalnak”, az egyház szolgálatának és vezetésének, a helyi gyülekezetek és az egyetemes egyház viszonyának az értelmezésében. Illúziók és hamis reménység nélkül fogalmazták meg a következtetést: „Ha nem tudtunk is teljes megegyezésre jutni, a mi Urunk mégsem engedi meg, hogy egymástól elváljunk. Nem fordulhatunk többé el egymástól, mert éppen különbségeinknek a súlyát átéreznünk is annak a bizonysága számunkra, hogy Istentõl a közös megismerés ajándékát nyertük el. Krisztus testének az egysége olyan valóság a számunkra, amely lehetetlenné teszi, hogy egymásról megfeledkezzünk, vagy megelégedjünk azzal, hogy bizonyos hitbeli kérdésekben megegyezünk, míg ugyanakkor más kérdésekben kiegyenlítetlen ellentétek választanak el egymástól bennünket. – Arról is megbizonyosodtunk, hogy Isten kegyelmesen áttöri azokat a korlátokat is, amelyek egymástól elválasztanak bennünket, és lehetõvé teszi számunkra azt, hogy az isteni kijelentésnek azon a közös nyelvén, amelyen a Szentírás szól hozzánk, beszélhessünk egymással azokról a kérdésekrõl, amelyekben már mostani ismeretünk szerint is egyetértünk…” (120–121.)

Nagyon fontos döntése volt a világgyûlésnek, hogy az egyes egyházak hivatalos részvételét nem a „területi elv”, hanem a konfesszionális vonalak mentén határozták meg. Így például hazánkból nem protestáns kisebbségként, hanem a már 1947-ben Lundban megalakult Lutheránus Világszövetség tagjaként, az evangélikus egyházak csoportjában lehettünk tagok. Ordass püspököt – távolléte dacára – beválasztották a kilencven tagot számláló központi bizottságba (ezt megelõzõleg 1947-ben Lundban a Lutheránus Világszövetség alelnöke lett).

Az egység kérdésével kapcsolatban hadd térjünk ki egy jellemzõ kísérõ eseményre. A világgyûlésen kívül, célzatosan pontosan elõtte, 1948. augusztus 11–19. között ülésezett Amszterdamban a Keresztyén Egyházak Nemzetközi Tanácsa (International Council of Christian Churches, ICCC). Huszonhat országból hatvanhárom protestáns felekezet küldöttei kifogásolták, hogy a világgyûlés meghívta az ortodoxokat – õk azonban többségükben távol maradtak –, illetve az ellen is tiltakoztak, hogy szóba került a római katolikus egyház meghívása is. A hitvallási, úgynevezett „párizsi alap” helyett a Biblia verbális inspirációjának elfogadását kívánták feltételnek. Tiltakoztak a társadalmi-politikai kérdésekkel történõ foglalkozás ellen. Szerintük az igehirdetésnek csak a személyes megtéréssel kell foglalkoznia.

Láthatjuk, hogy az ökumenikus mozgalom szervezetté válásakor azonnal jelentkezett az ökumenéellenes, úgynevezett evangelikális-fundamentalista csoport. Hazánkban hasonló vita bontakozott ki az úgynevezett Sréter-csoport körül az 1950-es években a budapest-budavári egyházközség keretében. Írásban rögzített hitvallásuk szerint „a Biblia Isten szó szerinti kinyilatkoztatása”. Teológushallgatóként vitattuk az állítást azzal a kérdéssel, hogy melyik szöveg a „szó szerinti” kinyilatkoztatás: a héber, a görög, a latin vagy a Károli-féle fordítás? Tény ugyanis, miként a bibliai szövegek kritikai kiadásai mutatják, hogy nincs „szó szerinti” Bibliánk.

Amszterdam és a magyarországi egyházak ökumenikus tevékenysége. A magyar protestantizmus kezdettõl fogva élénk figyelemben részesítette a különbözõ külföldi ökumenikus eseményeket. 1993-ban megjelent emlékkönyvünkben találjuk Nagy Gyula, Benczúr László és Szabó Éva errõl szóló tanulmányát. Az Egyetemes Egyháztanács Magyarországi Bizottsága 1943-ban történt hivatalos megalakulása elõtt és azzal párhuzamosan különösen is jelentõs tevékenységet fejtettek ki az ifjúsági szervezetek (Pro Christo Diákszövetség – MEKDESZ, a Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület – KIE, a Soli Deo Gloria, valamint a cserkészmozgalom). Fontos megjegyezni a Protestáns Irodalmi Társaság, a Protestáns Szemle, a Theologiai Szemle ökumenikus érdeklõdését, valamint a protestáns napok rendezvényeit és az egyházi középiskolák erõsödõ ökumenikus szellemét. A protestáns egyházak vezetõi, a teológiai képzés intézményei kapcsolatokat ápoltak Európa országainak egyházaival, illetve azoknak az intézményeivel, és a 20. század elejétõl kezdve egyre szélesedõ ökumenikus érdeklõdéssel közeledtek egymáshoz.

1936-ban hazánkban járt az ökumené képviseletében Sigmund Schulze professzor. A protestáns ifjúsági mozgalmak képviselõit kereste meg, és hatására megalakult a Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság Makay Miklós református vallástanár vezetésével. Õ volt a szerzõje az 1941-ben megjelent Ökumenikus káténak. Több ifjúsági tanácskozást szervezett ez az ifjúsági bizottság: Mátraháza, 1943; Budapest-Hûvösvölgy, 1946; Debrecen, 1946. A háború alatt és után a Pax Romana katolikus szervezettel együtt segítették a menekülteket. 1947. július 22–31. között Oslóban rendezték a keresztyén ifjúság II. világgyûlését, és az ezen részt vevõ evangélikus küldöttek Oslói riport címû, 107 lapos kiadványukban számoltak be az eseményekrõl (Leskó Béla, Pósfay György, Vajta Vilmos, Csepregi Béla, Dezséry László).

A teológiai és egyházpolitikai útkeresés egyik kihívása volt, hogy különösen is a két világháború közötti idõszakban általános jelszó volt a „keresztény egység”, külön kiemelve a magyar Tanácsköztársaság, 1919 idején tapasztalt kommunista veszély elleni küzdelmet a „keresztény kurzus” segítségével. A bibliai gyökerekre támaszkodó keresztyén ökumenizmus az elõzõvel szemben azonban inkább az ébredési, evangélizációs töltetû feladatokat hangsúlyozta (evangélizációs kampányok, Túróczy Zoltán püspök és a Baráti Mozgalom, a Bethánia, a népfõiskolák és így tovább). A magyar protestáns egyházak vezetõi kifejezték ellenérzéseiket a Hitler uralomra jutása után Németországban kialakult „német keresztyének” (Deutsche Christen) nemzeti-faji alapon történõ egységkeresésével szemben, annál is inkább, mert német ajkú gyülekezeteinkben is megindult a szervezkedés a németországi példa alapján külön „német nemzetiségi alapon” álló egyházkerület létrehozására (H. Heimler, F. Spiegel-Schmidt).

A magyar ökumené keresztmetszetét adja elénk a már említett, Az egyház a világban – A magyarországi ökumenikus egyházak bizonyságtétele az amszterdami világzsinat alkalmából címû könyv. Ennek részletes elemzésére itt nem térhetünk ki, bár hasznos lenne, mert átfogó ismertetésével még adós a magyar egyháztörténet- írás. Különösen is azok a jövõre, a második világháború utáni helyzetre vonatkozó elemzések érdekesek, amelyek összefüggéseiben tapasztalható, milyen útmutatásokkal keresték meg az ökumenikus szervezetek a magyar egyházakat, ismerve a szovjet uralmi zóna kilátásait.

Az amszterdami felkészülés idején látogatott hazánkba Steward W. Herman (újjáépítési osztály), Visser’t Hooft fõtitkár és Hans Hoeckendijk (missziói osztály) Genfbõl. Robert Mackey a Keresztyén Diák- világszövetséget képviselte, Bring svéd professzor pedig a Lutheránus Világszövetséget. Benczúr László fogalmazása szerint „tapintattal, de nagyon határozottan” igyekeztek egyházunkat felkészíteni a jövõ feladataira.

Visser’t Hooft egy alkalommal arra kérte Pap László református teológiai tanárt, hogy találkozhasson lakásán néhány fiatal evangélikus lelkésszel. Ezen a budapesti találkozón magam is részt vehettem… Úgy látta, hogy evangélikus egyházunk – elsõsorban világi vezetõi miatt, akik egy letûnt politikai rendszer képviselõi – komoly nehézségekbe fog ütközni. Nekünk, fiataloknak az a feladatunk – mondotta –, hogy amennyire csak lehetséges, baloldali irányban tájékozódjunk a közéletben – természetesen a totalitárius igényeknek tett engedmények nélkül. Késõbb személyesen Genfben feltártam, milyen problémákat vet fel javaslata, amely szerint kössük meg az „egyezményt” az új állammal, de egyben emeljük fel szavunkat az akkor már letartóztatott Ordass püspök ügyében. A református egyház meghívására Karl Barth bázeli professzor is több elõadást tartott nálunk.

Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy Amszterdam elõtt az elõkészületek jegyében, utána pedig az eredmények egyházi-gyülekezeti továbbadása területén lázas munka, „ökumenikus csúcs” bontakozott ki nemcsak Európában, hanem hazánkban is. Ezt a tevékenységet érte hideg zuhanyként az állami önkény: egyházi iskolák államosítása, ifjúsági egyesületek, szerzetesrendek, diakonisszaegyesületek betiltása, kényszerített vezetõi személycserék az egyházakban, az egyházi sajtó ellenõrzése és így tovább.

Meg kell említenem az ökumenikus munkával kapcsolatban a menekültek ügyében és a háborús károk enyhítésére, újjáépítésre érkezett segítséget. Az elsõ két évben a háború után például készpénzben több mint két és fél millió svájci frank, természetben pedig mintegy ezeregyszáz tonna áru érkezett segélyként – közel négy és fél millió svájci frank értékben – a magyarországi ökumenikus tanács részére.

Amszterdam és a világ helyzete. A bevezetõben említettem már a világgyûlésnek a hidegháború tényeihez való kapcsolódását a Dulles–Hromádka-vitával kapcsolatban. A második világháború borzasztó pusztításai után egy harmadik világégés rémképétõl félve a világgyûlésen sokszor érezhetõ volt a két részre, Keletre és Nyugatra szakadt világ feszültsége.

Dulles elõadásában alapos elemzéssel tárta fel a háború és béke kérdését, kiemelve az ember erkölcsi méltóságát és az erkölcsi törvényeket, éles támadást intézve a kommunista diktatúra embertelen megnyilvánulásai ellen. Hromádka válaszában a nyugati társadalom csõdjérõl beszélt, elítélte a kapitalizmust, és a keresztyénség szolgálati lehetõségeit hangsúlyozta. A résztvevõk többsége számára idegen volt az egyházi gyûléseken szokatlanul nyers politikai stílus, és idegenkedéssel hallgatták a politikai kérdéseket. Itt sem térhetünk ki most a részletekre, kiemelem viszont, hogy a mai ökumenikus szociáletikai kérdésfelvetések problémái mind jelen voltak a vitákban.

Kelet és Nyugat feszültsége vonatkozásában nem a helyzet elemzése volt a hangsúlyos, hanem a kialakult törés mögött az egyes országok egyházainak, illetve a keresztyénségnek az együttes felelõsségét firtatták. Az egyházak mulasztásainak megvallása és az egyházak belsõ megújulása konkrét cselekvési példák meghatározására is vezetett, hangsúlyozva különösen is a gyülekezetek szerepét. A „felelõs társadalom” modelljének kidolgozásában meghatározták az egyházak helyi-országos és világszintû felelõsségét. Elítélték a hitleri Németország elrettentõ példáját, az egyházak pártpolitikai-ideológiai tájékozódását, és nem helyeselték az úgynevezett „keresztyén pártok” szervezését sem. Az egyházi világszervezeti tevékenység menekültügyi, segélyezési, újjáépítési programjai mellett nem hanyagolták el a misszió, az evangélizáció és az ökumenikus közösség jobb kiépítésének feladatát.

Természetesen voltak „elhanyagolt” témák, így például a nevelés-oktatás, noha a tanulmányi programokhoz sikerült megnyerni az egyházak vezetõ teológusait és szakembereit. 1946 szeptemberében Genf mellett, Rockefeller-alapítványi segítséggel megnyitották a genfi egyetemhez kapcsolódó Ökumenikus Fõiskolát és Intézetet (Château de Bossey). A kisebbségi és harmadik világbeli egyházak fiataljai számára ösztöndíjas programokat szerveztek a nyugat-európai és amerikai egyetemeken való tanulásra. Egyházunkból is többen tanulhattak külföldön ezen ösztöndíjak segítségével, így például Bossey-ban Benczúr László és Dezséry László, Amerikában pedig Hafenscher Károly. A politikai feszültségek erõsödése miatt az ösztöndíjas lehetõségek 1949 után megszûntek, és csak a hatvanas évek közepén indultak újra.

A legélesebb nemzetközi ellentétek közepette is megmaradtak azonban az ökumenikus kapcsolatok Nyugat–Kelet irányában. Építési és tatarozási segélyek, diakóniai intézmények segítése, intézményeknek és lelkészeknek eljuttatott könyvküldemények továbbra is mutatták, hogy a testvéregyházak nem feledkeztek el rólunk. Így kaptunk például az ötvenes években teológusként héber és görög Bibliákat. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy elõfordult az is, hogy itthonról adódott kérés a támogatások beszüntetésére.

A római katolikus egyház aktívabb ökumenikus részvételére 1948-ban még nem lehetett számítani (Mortalium animos enciklika, 1928), az ortodox egyházak zömének távolmaradását azonban igen fájlalták a gyûlés küldöttei, illetve a protestáns közvélemény. 1948-ban a világgyûlésen és utána is igyekeztek kapcsolatokat építeni az egyes nemzeti ortodox egyházakkal (Moszkva, Belgrád, Szófia, Bukarest). Egyes katolikus vezetõk és teológusok ökumenikus nyitottságától eltekintve, a magyar katolikus egyház hivatalos ökumenikus érdeklõdése csak lassan bontakozott ki a II. vatikáni zsinat (1962–65) után (Gál Ferenc Ökumenikus teológia címû tankönyve Berki Feriz ortodox és Harmati Béla evangélikus tanulmányával, 1976). Az 1991-ben történt pápalátogatás azután elmélyítette a többi hazai egyházzal és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsával a szorosabb kapcsolatot.

Befejezésül örömmel állapíthatjuk meg, hogy „Amszterdam 1948” körül magyarországi protestáns egyházaink benne voltak a huszadik század legjelentõsebb egyházi mozgalmának, az ökumenének a „sûrûjében”. Tartottuk a kapcsolatot Európa és a világ keresztyénségével, szükségünk volt testvéregyházaink teológiai és újjáépítési támogatására a háború után, és a magunk lehetõségeivel élve mi is hozzájárultunk a keresztyénség közös bibliai-apostoli és reformátori identitásának õrzéséhez. Az egyre globalizálódó és materializálódó világban a magyarországi protestáns egyházak nem akartak elfeledkezni arról a vertikális vonalról, a spirituális dimenzióról, amely a „propriumot”, elsõdleges feladatunkat, missziói küldetésünket jelenti. A világgyûlés utáni évtizedekben, Kelet és Nyugat szembenállása idején sokszor éppen az egyházak voltak a hídépítõ, kapcsolattartó tényezõk az úgynevezett elsõ és második világ között, és errõl a szolgálatról nem szabad megfeledkeznünk.

Ma, a 21. század elején alábbhagyott volna az ökumené tüzének lobogása? Talán fagyos korszaka következik? Az bizonyos, hogy a világ vándorútjain az egyházak sohasem meneteltek egységes ütemre. Ki gondolta volna az ökumené elítélését kimondó Mortalium animos pápai enciklika (1928) után, hogy XXIII. János pápa összehívja a II. vatikáni zsinatot (1962), és ezen a zsinaton olyan, négy és fél évszázaddal korábbi lutheri reformokat vezetnek be, mint az anyanyelvi istentisztelet? Vajon evangélikus egyházunk tudja-é, hogy a reformációnak egykor a keresztyénség életébe forradalmian újat hozó teológiai hangsúlya, a „sola Scriptura” („egyedül a Szentírás”) elv, a prédikációban a „viva vox evangelii” megvalósítása, a bibliai-írásmagyarázati teológiai ágak gondos mûvelése nem evangélikus, nem protestáns kiváltság többé, hanem a II. vatikáni zsinat után megtalálható a római katolikus egyházban is (Dei Verbum konstitúció, 1965, különösen is No. 22 és 25)? Így jöhetett létre az „Evangelisch-Katholische Kommentar zum Neuen Testament” (EKK)!

Ökumenikus érdeklõdésre tarthat ma számot a „textus” és „kontextus” kérdése, a Biblia fordításának nyelvi problémái és az úgynevezett „inkulturáció”, a tradíció megszokott kifejezéseinek újrafogalmazása a misszió és evangélizáció gyakorlásában. A jézusi missziói parancs (Mt 28,16–20) végrehajtásában ma ökumenikus összefogásra van szükség, hogy ez segítse az emberek, generációk, nyelvek, kultúrák közötti, egyre erõsödõ kommunikációs nehézségek leküzdését. 1659-ben adta ki a Vatikán azt a Kínában folytatott misszióra vonatkozó általános útmutatást, amit ma sem árt megszívlelni: „…semmi esetre se törekedj erõszakkal megváltoztatni ezen népek szokásait, rítusait, hacsak nem nyilvánvalóan ellenzik a vallást és az erkölcsöt. (…) ne a te utadat, hanem hitedet add tovább…”

Napról napra tapasztaljuk a mindennapi életben és különösen a tömegtájékoztatási eszközök területén, mennyire elromlott, lezüllött magyar nyelvünk, és ez a jézusi ige szerint az emberek belsõ világának erõszakosságát, reménytelenségét, a józan emberi értelemben vett morál hiányát jelzi. „…amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34)

Ha a globális ökumené területén a római katolikus egyház magatartását befolyásolja is a mindenkori pápák személye és egyházvezetõi szándéka, a helyi-lokális ökumené missziói és szociális tevékenysége még mûködhetne. Szükséges lenne a teológiai nevelés, a lelkészképzés területén az ökumenikus mozgalom alaposabb ismerete és az idõszerû ökumenikus problémák teológiai elemzésére figyelõ oktatás. Súlyos hiányosságnak tartom, hogy ma teológiánkon nem elégséges ebben a tekintetben a képzés! II. János Pál 1995-ben megjelent Ut unum sint enciklikájában olvashatunk arról, hogy az ökumenizmus nem csupán valamiféle „függeléke” (appendix) az egyházi létnek, hanem az egyház életének és munkájának organikus része (No. 20), mint ahogyan az egészséges gyümölcsfa jó termést hoz.

Azt is meg kell említenünk, hogy az ökumenikus mozgalom az elmúlt hatvan évben többször vált Keleten is és Nyugaton is a világi, politikai hatalom „kísérõliturgiájává”, hidegháború, békeharc és termelõszövetkezeti mozgalom, Afganisztán szovjet megszállása vagy Csehszlovákia 1968-as lerohanása kapcsán. Történész szakemberek feladata, hogy ezeket a tényeket kutassák és dokumentálják. Az ökumené tapasztalatai szerint minden országban megfigyelhetõ ugyanis, hogy a hatalom az egyházat és a vallást lényegileg hasznossági szempontból kezeli. A szociológiai elemzések szerint létezik egy olyan „civil religion”, azaz „társadalmi vallásosság”, amelyik kultusszal veszi körül a hatalmat. Az ökumenikus mozgalom felelõssége, hogy ébren tartsa az egyházak lelkiismeretét a „proprium” dolgában, azaz akkor teszi az egyház a legtöbbet a világ számára, ha valóban egyház, Isten népe, Jézus Krisztus követõje marad.

„Amszterdam 1948” eseményeire történõ emlékezésünk segítse az elmúlt hatvan év egyháztörténelmének megértését, és legyen segítségünk mai egyházi kérdéseink feldolgozásában.

D. dr. Harmati Béla

::Nyomtatható változat::