Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 34
- „Az emberiség zûrzavara és az Isten üdvterve”
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
„Az emberiség zûrzavara és az Isten üdvterve”
Az Egyházak Világtanácsának elsõ világgyûlése (Amszterdam, 1948. augusztus 22. – szeptember 4.)
Elõször is az ökumenikus mozgalom
lényege, megerõsödése, a világ egyházai
részére adott útmutatása a Jn 17,21-ben
olvasható jézusi igére alapozódik:
„…hogy mindnyájan egyek legyenek…” Jézus
követése, szavának megtartása magában
foglalja az ökumenikus kötelezettséget,
„Krisztus másfajta juhainak” szeretetét,
megismerésüket. Ez azt is jelenti, hogy
az egységet nem mi keressük, mint különféle
„konfessziók”, akik akár belsõ
egyházi, akár külsõ világi körülmények
miatt, „erõegyesítés” jelszavával és „jobb
érdekérvényesítési célokkal” közeledünk
egymáshoz, hanem az egység
Krisztusban adatott meg számunkra, és
mennél közelebb kerülünk Urunkhoz,
annál közelebb kerülünk egymáshoz is.
Egy régi mondás szerint aki nem tudja
elviselni Jézus másfajta juhainak birkaszagát,
az magát rekeszti ki a nyájból.
Másodszor arra kell figyelnünk, hogy
1948 fontos év volt hazai egyházunk történetében.
A világháború utáni talpra állás,
újjáépítés erõfeszítései után ekkor
kezdõdött el a kommunista terror, az
egyházi iskolák, intézmények államosítása,
az egyházi szolgálatban állók üldözése.
Egyházunk élete közvetlenül is
kapcsolódott a világgyûléshez, hiszen
küldöttsége nem utazhatott el Amszterdamba.
Ordass Lajos püspök nem kapott
útlevelet, sõt a gyûlés idején tartóztatták
le, mert tiltakozott az egyházi iskolák államosítása
ellen. A világgyûlés történetéhez
ezért hozzá kell értenünk itthoni
történelmünk fontos eseményeit, valamint
a kierõszakolt egyezményeket az
állam és a magyar egyházak között.
Végül harmadszor fontosnak tartom
megjegyezni, hogy 1948 volt az az év,
amikor elkezdõdött az úgynevezett hidegháború.
Ezt Amszterdamban J. F.
Dulles és J. Hromádka vitája testesítette
meg. A hidegháború kifejezést elõször B.
M. Baruch amerikai politikus használta
1947-ben, követve Churchill 1946-ban Fultonban
elmondott híres beszédét a vasfüggöny
leeresztésérõl.
A hidegháborús világhelyzet 1991-
ben, a Szovjetunió felbomlása után
szûnt meg. 1947-tõl 1991-ig Kelet és Nyugat
szembenállása, a Szovjetunió és az
Amerikai Egyesült Államok vezette
tömb tartósan feszült helyzetet teremtettek.
A közvetlen háborús konfliktusoktól
mentes gazdasági, politikai, kulturális,
tudományos és fegyverkezési
verseny erõsen befolyásolta a különbözõ
országok egyházainak életét, és meghatározta
az ökumenikus egyházi nemzetközi
szervezetek munkáját. Gondoljunk
csak például a Lutheránus Világszövetség
1984-ben Budapesten megrendezett
világgyûlésére.
Ma már elérkezett az idõ arra, hogy a
második világháború utáni szakaszt
egyháztörténelmileg totális látással vizsgáljuk.
Risto Lehtonen finn teológus, a Lutheránus
Világszövetség egyik korábbi
vezetõje mostanában kezdett el felmérést
készíteni – nemzetközi szakértõi
csapat segítségével – arról, hogyan illeszkedett
bele az egyes nemzeti evangélikus
egyházak és a nemzetközi egyházi
világszervezetek élete és tevékenysége a
hidegháború történetébe.
Ebben az összefüggésben hadd jegyezzem
meg a következõt. Szomorúan
tapasztaltam, hogy javaslatom ellenére a
magyarországi lelkészi munkaközösségek
2008-ra szóló tématervezetébe hivatalosan
nem került bele „Amszterdam
1948” témája, noha, amint láttuk, ez szoros
összefüggésben volt egyházunk és
hazánk akkori helyzetével. Nem tudunk
tájékozódni ma az ökumené és az európai
társadalom életének kérdéseiben, ha
nem ismerjük saját gyökereinket!
- június 26-án, azaz öt évvel az Egyházak
Világtanácsának indulása elõtt
Nils Ehrenström genfi munkatárs jelenlétében,
egyházunk és a református egyház
részvételével megalakult Budapesten
Ravasz László református püspök és
Radvánszky Albert evangélikus országos
felügyelõ elnökségével a Magyarországi
Ökumenikus Bizottság. A bizottság javaslatára
egy évvel késõbb egyházaink tiltakoztak
a magyar kormánynál a zsidók
deportálása ellen.
A háború után az ökumené segítségével
építhettük ki egyházi menekültügyi,
segélyezési és újjáépítési programjainkat.
A tanulmányi programok gazdagságát
és minõségét jelzi, hogy a Magyarországi
Ökumenikus Bizottság Amszterdamra
készülve négyszázhatvan lapos
könyvet, hozzászólást jelentetett meg.
Amikor azonban az állam nem engedélyezte
Ordass püspök kiutazását, sejteni
lehetett, hogy egyéb nehézségek is lesznek.
Be is következtek: a világgyûlés
után elkészült jelentések közreadását
sem engedélyezték. Mindössze Vajta Vilmosnak
az Amszterdamban Ordass püspök
helyett tartott prédikációja és Nagy
Gyula professzornak a sajtóközleményekre
alapozott összefoglaló beszámolója
jelent meg a Lelkipásztor címû szakfolyóiratban.
- június 26-án a Budapest-Kálvin téri
református templomban ünnepeltük a
Magyarországi Egyházak Ökumenikus
Tanácsa megalakulásának ötvenedik évfordulóját.
Erre az alkalomra emlékkötet
készült, és ebbe beleszerkesztettük az
1948-ban írott amszterdami beszámolókat,
amelyek megjelentetését az állami
hatóságok akkor nem engedélyezték.
Ebben a könyvben nemcsak az ünnepi
alkalom dokumentációja található, hanem
az 1948-as beszámolók részletesen
ismertetik az ökumenikus mozgalmak
kezdetét és különbözõ állomásait. Hasznos
kiadvány magyar nyelven mindazok
számára, akik érdeklõdnek az ökumenikus
kérdések iránt!
A világgyûlés statisztikai adatai a következõ
képet mutatták: 1948. augusztus
22. és szeptember 4. között 145 egyház
351 hivatalos küldöttje 44 országból, 340
helyettes és 500 tanácskozó küldött, 100
ifjúsági képviselõ és 200 sajtóképviselõ
volt jelen a találkozón. A konferencia
teljes létszáma 1400 fõ körül mozgott.
Augusztus 23-án a plenáris ülés – dr.
Geoffrey Fishernek, Canterbury anglikán
érsekének az elnökletével – mondta ki
az Egyházak Világtanácsának a megalakulását.
Elfogadták az új ökumenikus
szervezet alapító nyilatkozatát, valamint
alkotmányát, megválasztották a
tisztségviselõket és a kilencventagú központi
bizottságot. A világgyûlés üzenetet
fogalmazott meg a világ egyházai
számára.
A munka négy nagy szekcióban folyt;
a témák a következõk voltak: az egyetemes
egyház Isten üdvtervében; az egyház bizonyságtétele
Isten üdvtervérõl; az egyház és a
társadalom zûrzavara; az egyház és a nemzetközi
zûrzavar.
Az istentiszteletek és plenáris ülések
mellett bizottságok foglalkoztak az alkotmányügyi,
az ügyrendi és eljárási
szabályokkal, az adminisztráció kiépítésével,
az ifjúság és a nõk fokozott bevonásának
kérdéseivel, a laikusok képzésével,
a világháború utáni újjáépítés és
egyházközi segélyezés problémáival, az
ökumené és más egyházak kapcsolatával,
valamint a zsidósághoz fûzõdõ viszonnyal.
A magyarországi küldöttséget Ravasz
László református lelkipásztor, nyugalmazott
püspök vezette. (Õ 1948. április
30-án mondott le püspöki tisztérõl, amikor
állítólag megkapta Rákosi Mátyás
üzenetét, hogy vagy lemond tisztérõl,
vagy pedig ellenségnek fogja tekinteni a
kommunista párt. 1953-ig azonban lelkészi
szolgálatot végzett.) Református
képviselõk voltak rajta kívül: Nagy Barna,
Pákozdi László Márton, Pap László, Szabó
Éva és Victor János. Ordass püspök saját
akadályoztatása miatt megkérte a külföldön
ösztöndíjas tanulmányokat folytató
három fiatal lelkészünket, Vajta Vilmost,
Pósfay Györgyöt és Leskó Bélát, hogy
hivatalos küldöttként õk képviseljék
Amszterdamban a Magyarországi Evangélikus
Egyházat.
Az egyházak egységének kérdése Amszterdamban.
Az ökumenikus mozgalmakban az
egyházaknak Jézus Krisztusban adott
egysége és egyháztörténeti-konfesszionális
különbözõségeik feszültsége máig
végigkíséri a különbözõ alkalmakat, konferenciákat.
A skóciai Edinburghban John
R. Mott és J. H. Oldham nevével fémjelzett
világmissziói konferencia 1910-ben a 19.
század második felétõl kezdve a missziói
területeken adódó ellentétek és az egyházi
nemzetközi ifjúsági mozgalmakban
megélt egységkeresés problémáival kívánt
foglalkozni. Itt hivatalos magyar
képviselõ nem, csak Kováts J. István volt jelen
református sajtótudósítóként.
Két irányban indult el a következõ
években a nemzetközi ökumené. Az Élet
és Munka (Life and Work) mozgalom legfõbb
támogatója a svéd evangélikus egyház
érseke, Nathan Söderblom volt. 1925-
ben Stockholmban ülésezett elsõ világkonferenciájuk.
A hangsúly a tanbeli és
szervezeti különbségek dacára a szeretetben
történõ együtt munkálkodáson
volt. „…kezdjenek el a keresztyének
együtt munkálkodni a morális és szociális
kérdések területén, mégpedig úgy,
mintha egy test lennének, egyetlen látható
közösségben.”
Más irányba indult el a Hit és Egyházszervezet
(Faith and Order) mozgalom.
Aggodalmukat hangsúlyozták a hitigazságok
kérdéseit mellõzõ Élet és Munka
mozgalommal kapcsolatban, és igyekeztek
felmérni az egyházak alapvetõ
tanítási és szervezeti egyezéseit, illetve
az elválasztó eltéréseket. 1927-ben a svájci
Lausanne adott otthont világkonferenciájuknak.
William Temple, Canterbury
érseke és mások hangsúlyozták,
hogy az ökumenikus mozgalom csak
akkor lesz eredményes, ha maguknak az
egyházaknak a mozgalma lesz, és állandó
szervezetet hoznak létre.
- nyarán az angliai Oxfordban a
második Élet és Munka-világkonferencia
és a skóciai Edinburghban ülésezõ
második Hit és Egyházszervezet-világkonferencia
egyaránt hajlott az együttes
cselekvésre. 1938 májusában a hollandiai
Utrechtben képviselõik együtt határozták
el az Egyházak Világtanácsának a
megalakítását. 1938-ban a Tambaramban,
Indiában ülésezõ International Missionary
Council (Nemzetközi Missziói Tanács)
is állást foglalt a világtanács megalakítása
mellett. A világháború miatt
azonban a megvalósításra csak 1948-ban
Amszterdamban kerülhetett sor.
Ha hozzátesszük még az Oslóban
1947. július 22–31. között zajlott ökumenikus
ifjúsági világkonferencia sürgetõ
határozatait is, akkor elmondhatjuk,
hogy 1948-ban Amszterdamban találkozott
a korábbi négy irányból induló ökumenikus
útkeresés: a) az ifjúsági, egyetemi
mozgalmak; b) a Life and Work – Élet
és Munka; c) a Faith and Order – Hit és
Egyházszervezet; d) az International
Missionary Council – missziós világszervezet.
A világgyûlés elsõ szekciója foglalkozott
alapvetõen az egyházak egységének
kérdésével. Már a tárgyalási fejezetek címe
is mutatja a teológiai mondanivalót:
I. A nekünk megadatott egység; II. Legmélyebbre
ható különbségeink; III. Közös
hitbeli meggyõzõdésünk és közös
problémáink; IV. Egységünk a szétszakadozottságunkban;
V. Az egyház dicsõsége
és az egyház gyalázata; VI. Az
egyházak ökumenikus tanácsa.
A Szentírásnak az egyházról adott tanúságtétele
került a középpontba a Hit
és Egyházszervezet mozgalom hatására.
Az egyház lényegét mint „Isten népe” élhetjük
meg Jézus Krisztusban, a benne
megadatott egységben. A szétszakadozottság
az egyház gyalázata, és ezért
bûnbánatot kell tartanunk az egyház
Urának színe elõtt. Különbség mutatkozott
az inkább a katolikusokhoz hasonló
(High Church) és az inkább protestáns
egyházak között (Low Church). Ez
utóbbiaknál megkülönböztethetõk voltak
a népegyházak és a szabadegyházak.
Különbség mutatkozott az egyházi „hivatalnak”,
az egyház szolgálatának és
vezetésének, a helyi gyülekezetek és az
egyetemes egyház viszonyának az értelmezésében.
Illúziók és hamis reménység
nélkül fogalmazták meg a következtetést:
„Ha nem tudtunk is teljes megegyezésre
jutni, a mi Urunk mégsem engedi
meg, hogy egymástól elváljunk. Nem
fordulhatunk többé el egymástól, mert
éppen különbségeinknek a súlyát átéreznünk
is annak a bizonysága számunkra,
hogy Istentõl a közös megismerés
ajándékát nyertük el. Krisztus testének
az egysége olyan valóság a számunkra,
amely lehetetlenné teszi, hogy
egymásról megfeledkezzünk, vagy megelégedjünk
azzal, hogy bizonyos hitbeli
kérdésekben megegyezünk, míg ugyanakkor
más kérdésekben kiegyenlítetlen
ellentétek választanak el egymástól bennünket.
– Arról is megbizonyosodtunk,
hogy Isten kegyelmesen áttöri azokat a
korlátokat is, amelyek egymástól elválasztanak
bennünket, és lehetõvé teszi
számunkra azt, hogy az isteni kijelentésnek
azon a közös nyelvén, amelyen a
Szentírás szól hozzánk, beszélhessünk
egymással azokról a kérdésekrõl, amelyekben
már mostani ismeretünk szerint
is egyetértünk…” (120–121.)
Nagyon fontos döntése volt a világgyûlésnek,
hogy az egyes egyházak hivatalos
részvételét nem a „területi elv”, hanem
a konfesszionális vonalak mentén
határozták meg. Így például hazánkból
nem protestáns kisebbségként, hanem a
már 1947-ben Lundban megalakult Lutheránus
Világszövetség tagjaként, az
evangélikus egyházak csoportjában lehettünk
tagok. Ordass püspököt – távolléte
dacára – beválasztották a kilencven
tagot számláló központi bizottságba (ezt
megelõzõleg 1947-ben Lundban a Lutheránus
Világszövetség alelnöke lett).
Az egység kérdésével kapcsolatban
hadd térjünk ki egy jellemzõ kísérõ eseményre.
A világgyûlésen kívül, célzatosan
pontosan elõtte, 1948. augusztus
11–19. között ülésezett Amszterdamban
a Keresztyén Egyházak Nemzetközi Tanácsa
(International Council of Christian
Churches, ICCC). Huszonhat országból
hatvanhárom protestáns felekezet küldöttei
kifogásolták, hogy a világgyûlés
meghívta az ortodoxokat – õk azonban
többségükben távol maradtak –, illetve
az ellen is tiltakoztak, hogy szóba került
a római katolikus egyház meghívása is.
A hitvallási, úgynevezett „párizsi alap”
helyett a Biblia verbális inspirációjának
elfogadását kívánták feltételnek. Tiltakoztak
a társadalmi-politikai kérdésekkel
történõ foglalkozás ellen. Szerintük
az igehirdetésnek csak a személyes megtéréssel
kell foglalkoznia.
Láthatjuk, hogy az ökumenikus mozgalom
szervezetté válásakor azonnal jelentkezett
az ökumenéellenes, úgynevezett
evangelikális-fundamentalista csoport.
Hazánkban hasonló vita bontakozott
ki az úgynevezett Sréter-csoport
körül az 1950-es években a budapest-budavári
egyházközség keretében. Írásban rögzített hitvallásuk szerint „a Biblia Isten
szó szerinti kinyilatkoztatása”. Teológushallgatóként
vitattuk az állítást azzal
a kérdéssel, hogy melyik szöveg a
„szó szerinti” kinyilatkoztatás: a héber, a
görög, a latin vagy a Károli-féle fordítás?
Tény ugyanis, miként a bibliai szövegek
kritikai kiadásai mutatják, hogy nincs
„szó szerinti” Bibliánk.
Amszterdam és a magyarországi egyházak
ökumenikus tevékenysége. A magyar protestantizmus
kezdettõl fogva élénk figyelemben
részesítette a különbözõ külföldi
ökumenikus eseményeket. 1993-ban
megjelent emlékkönyvünkben találjuk
Nagy Gyula, Benczúr László és Szabó Éva
errõl szóló tanulmányát. Az Egyetemes
Egyháztanács Magyarországi Bizottsága
1943-ban történt hivatalos megalakulása
elõtt és azzal párhuzamosan különösen
is jelentõs tevékenységet fejtettek ki az
ifjúsági szervezetek (Pro Christo Diákszövetség
– MEKDESZ, a Magyarországi
Keresztyén Ifjúsági Egyesület – KIE, a Soli
Deo Gloria, valamint a cserkészmozgalom).
Fontos megjegyezni a Protestáns
Irodalmi Társaság, a Protestáns Szemle,
a Theologiai Szemle ökumenikus érdeklõdését,
valamint a protestáns napok
rendezvényeit és az egyházi középiskolák
erõsödõ ökumenikus szellemét. A
protestáns egyházak vezetõi, a teológiai
képzés intézményei kapcsolatokat ápoltak
Európa országainak egyházaival, illetve
azoknak az intézményeivel, és a
20. század elejétõl kezdve egyre szélesedõ
ökumenikus érdeklõdéssel közeledtek
egymáshoz.
1936-ban hazánkban járt az ökumené
képviseletében Sigmund Schulze professzor.
A protestáns ifjúsági mozgalmak
képviselõit kereste meg, és hatására
megalakult a Magyarországi Ökumenikus
Ifjúsági Bizottság Makay Miklós református
vallástanár vezetésével. Õ volt
a szerzõje az 1941-ben megjelent Ökumenikus
káténak. Több ifjúsági tanácskozást
szervezett ez az ifjúsági bizottság:
Mátraháza, 1943; Budapest-Hûvösvölgy,
1946; Debrecen, 1946. A háború
alatt és után a Pax Romana katolikus
szervezettel együtt segítették a menekülteket.
1947. július 22–31. között Oslóban
rendezték a keresztyén ifjúság II. világgyûlését,
és az ezen részt vevõ evangélikus
küldöttek Oslói riport címû, 107
lapos kiadványukban számoltak be az
eseményekrõl (Leskó Béla, Pósfay
György, Vajta Vilmos, Csepregi Béla, Dezséry
László).
A teológiai és egyházpolitikai útkeresés
egyik kihívása volt, hogy különösen
is a két világháború közötti idõszakban
általános jelszó volt a „keresztény egység”,
külön kiemelve a magyar Tanácsköztársaság,
1919 idején tapasztalt kommunista
veszély elleni küzdelmet a „keresztény
kurzus” segítségével. A bibliai
gyökerekre támaszkodó keresztyén ökumenizmus
az elõzõvel szemben azonban
inkább az ébredési, evangélizációs
töltetû feladatokat hangsúlyozta (evangélizációs
kampányok, Túróczy Zoltán
püspök és a Baráti Mozgalom, a Bethánia,
a népfõiskolák és így tovább). A magyar
protestáns egyházak vezetõi kifejezték
ellenérzéseiket a Hitler uralomra
jutása után Németországban kialakult
„német keresztyének” (Deutsche Christen)
nemzeti-faji alapon történõ egységkeresésével
szemben, annál is inkább,
mert német ajkú gyülekezeteinkben is
megindult a szervezkedés a németországi
példa alapján külön „német nemzetiségi
alapon” álló egyházkerület létrehozására
(H. Heimler, F. Spiegel-Schmidt).
A magyar ökumené keresztmetszetét
adja elénk a már említett, Az egyház a világban
– A magyarországi ökumenikus egyházak
bizonyságtétele az amszterdami világzsinat
alkalmából címû könyv. Ennek
részletes elemzésére itt nem térhetünk
ki, bár hasznos lenne, mert átfogó ismertetésével
még adós a magyar egyháztörténet-
írás. Különösen is azok a jövõre,
a második világháború utáni helyzetre
vonatkozó elemzések érdekesek,
amelyek összefüggéseiben tapasztalható,
milyen útmutatásokkal keresték meg
az ökumenikus szervezetek a magyar
egyházakat, ismerve a szovjet uralmi zóna
kilátásait.
Az amszterdami felkészülés idején látogatott
hazánkba Steward W. Herman
(újjáépítési osztály), Visser’t Hooft fõtitkár
és Hans Hoeckendijk (missziói osztály)
Genfbõl. Robert Mackey a Keresztyén Diák-
világszövetséget képviselte, Bring
svéd professzor pedig a Lutheránus Világszövetséget.
Benczúr László fogalmazása
szerint „tapintattal, de nagyon határozottan”
igyekeztek egyházunkat felkészíteni
a jövõ feladataira.
Visser’t Hooft egy alkalommal arra
kérte Pap László református teológiai tanárt,
hogy találkozhasson lakásán néhány
fiatal evangélikus lelkésszel. Ezen a
budapesti találkozón magam is részt vehettem…
Úgy látta, hogy evangélikus
egyházunk – elsõsorban világi vezetõi
miatt, akik egy letûnt politikai rendszer
képviselõi – komoly nehézségekbe fog
ütközni. Nekünk, fiataloknak az a feladatunk
– mondotta –, hogy amennyire csak
lehetséges, baloldali irányban tájékozódjunk
a közéletben – természetesen a totalitárius
igényeknek tett engedmények
nélkül. Késõbb személyesen Genfben feltártam,
milyen problémákat vet fel javaslata,
amely szerint kössük meg az „egyezményt”
az új állammal, de egyben emeljük
fel szavunkat az akkor már letartóztatott
Ordass püspök ügyében. A református
egyház meghívására Karl Barth bázeli
professzor is több elõadást tartott
nálunk.
Összefoglalva azt állapíthatjuk meg,
hogy Amszterdam elõtt az elõkészületek
jegyében, utána pedig az eredmények
egyházi-gyülekezeti továbbadása területén
lázas munka, „ökumenikus csúcs”
bontakozott ki nemcsak Európában, hanem
hazánkban is. Ezt a tevékenységet
érte hideg zuhanyként az állami önkény:
egyházi iskolák államosítása, ifjúsági
egyesületek, szerzetesrendek, diakonisszaegyesületek
betiltása, kényszerített
vezetõi személycserék az egyházakban,
az egyházi sajtó ellenõrzése és így tovább.
Meg kell említenem az ökumenikus
munkával kapcsolatban a menekültek
ügyében és a háborús károk enyhítésére,
újjáépítésre érkezett segítséget. Az elsõ
két évben a háború után például készpénzben
több mint két és fél millió svájci
frank, természetben pedig mintegy
ezeregyszáz tonna áru érkezett segélyként
– közel négy és fél millió svájci
frank értékben – a magyarországi ökumenikus
tanács részére.
Amszterdam és a világ helyzete. A bevezetõben
említettem már a világgyûlésnek a
hidegháború tényeihez való kapcsolódását
a Dulles–Hromádka-vitával kapcsolatban.
A második világháború borzasztó
pusztításai után egy harmadik világégés
rémképétõl félve a világgyûlésen
sokszor érezhetõ volt a két részre, Keletre
és Nyugatra szakadt világ feszültsége.
Dulles elõadásában alapos elemzéssel
tárta fel a háború és béke kérdését, kiemelve
az ember erkölcsi méltóságát és
az erkölcsi törvényeket, éles támadást
intézve a kommunista diktatúra embertelen
megnyilvánulásai ellen. Hromádka
válaszában a nyugati társadalom csõdjérõl
beszélt, elítélte a kapitalizmust, és a
keresztyénség szolgálati lehetõségeit
hangsúlyozta. A résztvevõk többsége
számára idegen volt az egyházi gyûléseken
szokatlanul nyers politikai stílus, és
idegenkedéssel hallgatták a politikai kérdéseket.
Itt sem térhetünk ki most a
részletekre, kiemelem viszont, hogy a
mai ökumenikus szociáletikai kérdésfelvetések
problémái mind jelen voltak a
vitákban.
Kelet és Nyugat feszültsége vonatkozásában
nem a helyzet elemzése volt a
hangsúlyos, hanem a kialakult törés mögött
az egyes országok egyházainak, illetve
a keresztyénségnek az együttes felelõsségét
firtatták. Az egyházak mulasztásainak
megvallása és az egyházak
belsõ megújulása konkrét cselekvési példák
meghatározására is vezetett, hangsúlyozva
különösen is a gyülekezetek
szerepét. A „felelõs társadalom” modelljének
kidolgozásában meghatározták az
egyházak helyi-országos és világszintû
felelõsségét. Elítélték a hitleri Németország
elrettentõ példáját, az egyházak
pártpolitikai-ideológiai tájékozódását,
és nem helyeselték az úgynevezett „keresztyén
pártok” szervezését sem. Az
egyházi világszervezeti tevékenység menekültügyi,
segélyezési, újjáépítési programjai
mellett nem hanyagolták el a
misszió, az evangélizáció és az ökumenikus
közösség jobb kiépítésének feladatát.
Természetesen voltak „elhanyagolt”
témák, így például a nevelés-oktatás, noha
a tanulmányi programokhoz sikerült
megnyerni az egyházak vezetõ teológusait
és szakembereit. 1946 szeptemberében
Genf mellett, Rockefeller-alapítványi
segítséggel megnyitották a genfi
egyetemhez kapcsolódó Ökumenikus
Fõiskolát és Intézetet (Château de Bossey).
A kisebbségi és harmadik világbeli
egyházak fiataljai számára ösztöndíjas
programokat szerveztek a nyugat-európai
és amerikai egyetemeken való tanulásra.
Egyházunkból is többen tanulhattak
külföldön ezen ösztöndíjak segítségével,
így például Bossey-ban Benczúr
László és Dezséry László, Amerikában
pedig Hafenscher Károly. A politikai feszültségek
erõsödése miatt az ösztöndíjas
lehetõségek 1949 után megszûntek,
és csak a hatvanas évek közepén indultak
újra.
A legélesebb nemzetközi ellentétek
közepette is megmaradtak azonban az
ökumenikus kapcsolatok Nyugat–Kelet
irányában. Építési és tatarozási segélyek,
diakóniai intézmények segítése, intézményeknek
és lelkészeknek eljuttatott
könyvküldemények továbbra is mutatták,
hogy a testvéregyházak nem feledkeztek
el rólunk. Így kaptunk például az
ötvenes években teológusként héber és
görög Bibliákat. A helyzet bonyolultságát
mutatja, hogy elõfordult az is, hogy
itthonról adódott kérés a támogatások
beszüntetésére.
A római katolikus egyház aktívabb
ökumenikus részvételére 1948-ban még
nem lehetett számítani (Mortalium animos
enciklika, 1928), az ortodox egyházak
zömének távolmaradását azonban
igen fájlalták a gyûlés küldöttei, illetve a
protestáns közvélemény. 1948-ban a világgyûlésen
és utána is igyekeztek kapcsolatokat
építeni az egyes nemzeti ortodox
egyházakkal (Moszkva, Belgrád,
Szófia, Bukarest). Egyes katolikus vezetõk
és teológusok ökumenikus nyitottságától
eltekintve, a magyar katolikus
egyház hivatalos ökumenikus érdeklõdése
csak lassan bontakozott ki a II. vatikáni
zsinat (1962–65) után (Gál Ferenc
Ökumenikus teológia címû tankönyve Berki
Feriz ortodox és Harmati Béla evangélikus
tanulmányával, 1976). Az 1991-ben
történt pápalátogatás azután elmélyítette
a többi hazai egyházzal és a Magyarországi
Egyházak Ökumenikus Tanácsával
a szorosabb kapcsolatot.
Befejezésül örömmel állapíthatjuk meg,
hogy „Amszterdam 1948” körül magyarországi
protestáns egyházaink benne
voltak a huszadik század legjelentõsebb
egyházi mozgalmának, az ökumenének
a „sûrûjében”. Tartottuk a kapcsolatot
Európa és a világ keresztyénségével,
szükségünk volt testvéregyházaink
teológiai és újjáépítési támogatására
a háború után, és a magunk lehetõségeivel
élve mi is hozzájárultunk a keresztyénség
közös bibliai-apostoli és reformátori
identitásának õrzéséhez. Az
egyre globalizálódó és materializálódó
világban a magyarországi protestáns
egyházak nem akartak elfeledkezni arról
a vertikális vonalról, a spirituális dimenzióról,
amely a „propriumot”, elsõdleges
feladatunkat, missziói küldetésünket
jelenti. A világgyûlés utáni évtizedekben,
Kelet és Nyugat szembenállása
idején sokszor éppen az egyházak
voltak a hídépítõ, kapcsolattartó tényezõk
az úgynevezett elsõ és második világ
között, és errõl a szolgálatról nem
szabad megfeledkeznünk.
Ma, a 21. század elején alábbhagyott
volna az ökumené tüzének lobogása?
Talán fagyos korszaka következik? Az
bizonyos, hogy a világ vándorútjain az
egyházak sohasem meneteltek egységes
ütemre. Ki gondolta volna az ökumené
elítélését kimondó Mortalium animos pápai
enciklika (1928) után, hogy XXIII. János
pápa összehívja a II. vatikáni zsinatot
(1962), és ezen a zsinaton olyan, négy és
fél évszázaddal korábbi lutheri reformokat
vezetnek be, mint az anyanyelvi istentisztelet?
Vajon evangélikus egyházunk
tudja-é, hogy a reformációnak egykor
a keresztyénség életébe forradalmian
újat hozó teológiai hangsúlya, a „sola
Scriptura” („egyedül a Szentírás”) elv, a
prédikációban a „viva vox evangelii”
megvalósítása, a bibliai-írásmagyarázati
teológiai ágak gondos mûvelése nem
evangélikus, nem protestáns kiváltság
többé, hanem a II. vatikáni zsinat után
megtalálható a római katolikus egyházban
is (Dei Verbum konstitúció, 1965, különösen
is No. 22 és 25)? Így jöhetett létre
az „Evangelisch-Katholische Kommentar
zum Neuen Testament” (EKK)!
Ökumenikus érdeklõdésre tarthat ma
számot a „textus” és „kontextus” kérdése,
a Biblia fordításának nyelvi problémái
és az úgynevezett „inkulturáció”, a
tradíció megszokott kifejezéseinek újrafogalmazása
a misszió és evangélizáció
gyakorlásában. A jézusi missziói parancs
(Mt 28,16–20) végrehajtásában ma
ökumenikus összefogásra van szükség,
hogy ez segítse az emberek, generációk,
nyelvek, kultúrák közötti, egyre erõsödõ
kommunikációs nehézségek leküzdését.
1659-ben adta ki a Vatikán azt a
Kínában folytatott misszióra vonatkozó
általános útmutatást, amit ma sem
árt megszívlelni: „…semmi esetre se törekedj
erõszakkal megváltoztatni ezen
népek szokásait, rítusait, hacsak nem
nyilvánvalóan ellenzik a vallást és az erkölcsöt.
(…) ne a te utadat, hanem hitedet
add tovább…”
Napról napra tapasztaljuk a mindennapi
életben és különösen a tömegtájékoztatási
eszközök területén, mennyire
elromlott, lezüllött magyar nyelvünk, és
ez a jézusi ige szerint az emberek belsõ
világának erõszakosságát, reménytelenségét,
a józan emberi értelemben vett
morál hiányát jelzi. „…amivel csordultig
van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34)
Ha a globális ökumené területén a római
katolikus egyház magatartását befolyásolja
is a mindenkori pápák személye
és egyházvezetõi szándéka, a helyi-lokális
ökumené missziói és szociális tevékenysége
még mûködhetne. Szükséges
lenne a teológiai nevelés, a lelkészképzés
területén az ökumenikus mozgalom alaposabb
ismerete és az idõszerû ökumenikus
problémák teológiai elemzésére
figyelõ oktatás. Súlyos hiányosságnak
tartom, hogy ma teológiánkon nem
elégséges ebben a tekintetben a képzés!
II. János Pál 1995-ben megjelent Ut unum
sint enciklikájában olvashatunk arról,
hogy az ökumenizmus nem csupán valamiféle
„függeléke” (appendix) az egyházi
létnek, hanem az egyház életének
és munkájának organikus része (No. 20),
mint ahogyan az egészséges gyümölcsfa
jó termést hoz.
Azt is meg kell említenünk, hogy az
ökumenikus mozgalom az elmúlt hatvan
évben többször vált Keleten is és
Nyugaton is a világi, politikai hatalom
„kísérõliturgiájává”, hidegháború, békeharc
és termelõszövetkezeti mozgalom,
Afganisztán szovjet megszállása vagy
Csehszlovákia 1968-as lerohanása kapcsán.
Történész szakemberek feladata,
hogy ezeket a tényeket kutassák és dokumentálják.
Az ökumené tapasztalatai
szerint minden országban megfigyelhetõ
ugyanis, hogy a hatalom az egyházat
és a vallást lényegileg hasznossági szempontból
kezeli. A szociológiai elemzések
szerint létezik egy olyan „civil religion”,
azaz „társadalmi vallásosság”, amelyik
kultusszal veszi körül a hatalmat. Az
ökumenikus mozgalom felelõssége,
hogy ébren tartsa az egyházak lelkiismeretét
a „proprium” dolgában, azaz akkor
teszi az egyház a legtöbbet a világ számára,
ha valóban egyház, Isten népe, Jézus
Krisztus követõje marad.
„Amszterdam 1948” eseményeire történõ
emlékezésünk segítse az elmúlt
hatvan év egyháztörténelmének megértését,
és legyen segítségünk mai egyházi
kérdéseink feldolgozásában.
D. dr. Harmati Béla
::Nyomtatható változat::
|