Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Augusztus 17.,

Vasárnap

Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5,17 (Zsolt 40,4a; Lk 10,25–37; 1Jn 4,7–12; Zsolt 120) Számtalanszor tapasztaljuk hétköznapi küzdelmeinkben, hogy bûneink, kicsinyességünk, irigységünk arról árulkodik: az új, amit Krisztusban kapunk, távol van. A régi nem múlt el. Félünk, megijedünk. Mégsem vagyunk Krisztusban? Életünk töredezettsége és összekuszált emberi kapcsolataink kiáltanak az új után, mégsem tudunk a régibõl szabadulni. Saját erõnkbõl bizonyosan nem! A jó hír maga Jézus, aki szeretné megértetni velünk, hogy minden töredezettségünk, bûnünk benne újra egész lehet, és kegyelme eltörli a régit. Azt gondoljuk, jobb lenne, ha ezért mi magunk tehetnénk valamit, de az új teremtés csak Krisztusban van, a régi csak általa múlhat el.

Hétfõ

Az Úr a te oltalmad. Zsolt 91,9 (Zsid 10,23; 5Móz 15,1–11; Mk 10,1–12) „Biztos jövõ!” – olvasom egy biztosítótársaság reklámját. Ha havonta befizetek bizonyos összeget, akkor annak fejében… Mit is kapok? Biztos jövõt? A zsoltáros tõmondata: hitvallás. Bizonyosan nem egyszerûen, sablonosan kimondott gondolat, hanem megküzdött, megtapasztalt valóság. Sok viszontagság közepette tapasztalta meg Izráel ennek a mondatnak az igazságát. Nem volt könnyû elfogadni, sokan akkor sem tudták, akárcsak ma. De ez a több évszázad messzeségébõl hangzó hitvallás ma is arról a tényrõl beszél, amelyet Jézus hozzánk is közel akar hozni. Isten nélkül nincs se jelen, se jövõ, se oltalom.

Kedd

A mi Üdvözítõnk, Krisztus Jézus megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. 2Tim 1,10 (Ézs 60,3; Ám 5,4–15; Mk 10,13–16) A halál mint a legvégsõ ellenség áll elõttünk, ereje vitathatatlan. „Egyszer mindenkinek meg kell halnia.” Az elmúlás tragikus hirtelenséggel, váratlanul is meglepheti az embert, egyik pillanatról a másikra. Fájdalmasan korán elment barátok, rokonok jutnak eszünkbe. Még élhettek volna! A halál ereje azonban megtört. Errõl beszél az üres kereszt. Jézus elhozta az elmúlhatatlan életet. Halálunk óráján majd meg kell állnunk Isten színe elõtt, de tudva, hogy Jézusban kegyelmet és örök életet nyertünk. Halálunkkor Isten egyik tenyerébõl áttesz a másik tenyerébe, mert nekünk is van már helyünk az atyai házban.

Szerda

Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak õket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk.” Mk 9,2.5 (Zsolt 80,20; 5Móz 24,/10–15/17–22; Mk 10,17–27) Ott a hegyen a tanítványok õszinte örömmel mondták: „…jó nekünk itt lennünk.” Sokan nem találják a helyüket a világban, és éppen ott, ahol vannak, nem érzik jól magukat, akár pontosan megfogalmazható, akár csak sejthetõ hiánytól gyötrõdnek. Kellene egy hely mindenkinek, ahol jó lennie… Isten Krisztusban elhívta az anyaszentegyházat, amely minden bûne ellenére ez a hely szeretne lenni. Teret adni az Istennel és az egymással való találkozásnak, függetlenül attól, hogy hova születtem, milyen nyelven beszélek. Hogy ez valóság legyen, ahhoz hív bennünket is Isten, hogy ami rajtunk múlik, megtegyük ott, ahová õ állított bennünket.

Csütörtök

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. 1Tim 2,4 (Jer 31,34; ApCsel 4,32–37; Mk 10,28–31) Jó, ha gyakran eszünkbe jut Isten akarata, mert – vele ellentétben – ha õszinték vagyunk, bizony mi nem szeretnénk, ha minden ember üdvözülne. Ki-ki szinte pontosan föl tudja sorolni azokat, akikkel ilyenolyan oknál fogva nem akar semmilyen közösséget sem vállalni. Elég, ha mindenki csak magában végiggondolja, és megdöbben, hogy mennyire szûkkeblû. Isten azonban azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, tehát nem csak azok, akiket én szeretnék. Krisztus keresztje kétezer év óta hirdeti mindnyájunk számára, hogy az õ vére kellett minden embernek az üdvösséghez.

Péntek

Dániel emeleti szobájának ablakai nyitva voltak Jeruzsálem felé, és õ napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét. Dán 6,11 (Róm 12,12; Mt 26,47–50/55–56/; Mk 10,32–45) Dániel példája figyelmeztet mindnyájunkat: Istennel való élõ kapcsolat nélkül az életünk olyan légüres térben van, amely semmi mással nem tölthetõ ki, és éppen ezért a pusztuláshoz vezet. Dániel tisztában volt vele, hogy imádságával szembeszáll a király akaratával, és életét teszi kockára, de azt is megtapasztalta, hogy életét igazán csak akkor tenné kockára, ha Istennel akarna szembeszállni. Istennel való élõ kapcsolat nélkül semmi az ember élete. Istennel pedig azon teljesség felé haladhatunk, amelyre õ maga hív, amelynek értelme, célja van.

Szombat

Pál írja: Tanulják meg a mieink, hogy jó cselekedetekkel járjanak elöl ott, ahol sürgõs segítségre van szükség, nehogy gyümölcstelenek legyenek. Tit 3,14 (Ézs 5,4; Júd 1–2.20–25; Mk 10,46–52) Isten hív bennünket, hogy ne csak szavainkkal tegyünk bizonyságot a benne megújult életrõl, hanem cselekedeteinkkel is. Õ ad nekünk lehetõséget arra, hogy gyümölcstermõk legyünk, szavaink ne mondjanak ellene tetteinknek, és fordítva. Mire való az a fa, amely nem terem jó gyümölcsöket? Ugyanakkor tudnunk kell, gyümölcseinket Isten irgalmának köszönhetjük, és azért adja, hogy másokkal is megosszuk õket. „Tanuljátok meg…!” – figyelmeztet Pál. A tanulás hosszú folyamatában is Isten van velünk, hogy amit megtanultunk, azt tovább is tudjuk adni, nem a magunk, hanem az õ dicsõségére.

Beke Mátyás

::Nyomtatható változat::