Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Balczó András családja körében

A gyûlölködõ világban, a némák országában õ a lelkiismeret hangja. Õ beszél a félelempecsétes ajkúak helyett, a megalázottak nevében. És õ lesz a csönd, ha igaz társat talál a jó ügy szolgálatában. Szeretetbõl és szigorúságból, kõbõl és virágból összegyúrt, hajlíthatatlan férfi. Szálegyenesen hordva az Istentõl kapott szerepet. Az öniróniát, a játékot is, hiszen ezek nélkül nem lenne olyan fiatalos – pedig vállát hetven év terhe nyomja.

Balczó András az öttusasport történetének legnagyobb alakja. Tizenhat évesen a Nyíregyházi Vasutasban kezd atletizálni, 1958-ban a fõvárosba költözik, a Csepel SC versenyzõje lesz. Nyolcszor nyer magyar bajnokságot egyéniben, hatszor csapatban… 1963-ban Magglingenben, 1969-ban Budapesten egyéni világbajnok. Ötszörös csapatvilágbajnok. Az 1964-es tokiói olimpián eltiltás miatt nem indulhat. Az 1968-as mexikói olimpián a gyõztes csapat tagja. Az 1972-es müncheni olimpia egyéni bajnoka, csapatban második. 1973-ban visszavonul. 1976-ban Kósa Ferenc Küldetés címmel portréfilmet készít róla, a bemutató a korszak jelentõs eseménye, nemzeti meditáció és tüntetés.

1983-ban Balczó elhagyja a sport közegét. Szellemi szabadfoglalkozású, az ellenzéki mozgalom vezetõ egyénisége. Járja az országot, beszél és bírál, biztat, és reményt plántál az emberekbe. A maga építette házban él Budakeszin, feleségével és tizenkét gyermekével.

Egy augusztusi délelõtt csendjében kérdezem az elmúlt évtizedekrõl, örömökrõl és fájdalmakról, a jövõ terveirõl. A hosszú nagyszobában telepedünk le. Mónika forró kávét hoz és illatos süteményt, azután visszamegy, hogy készítse az ebédet.

– Születésnapunkon sokszor megfeledkezünk a másik „hõsrõl”. Édesanyjáról milyen emlékeket õriz?

– Édesapámhoz hasonlítva, úgy emlékszem, szelíd asszony volt, akihez menekülni lehetett. Mûvészi ambíciói voltak, falvédõket, bibliai jelzõket festegetett. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején nagyon rosszul álltunk, mint minden evangélikus pap családja, aki nem adta be a derekát a hatalomnak. Szegényen éltünk, de emiatt bennem nincs háborgás, jobban tudok örülni ma is apróságoknak. Édesanyám éjszaka festette a jelzõket, ha jól emlékszem, három forintért adta õket. Volt rajtuk templom, felhõ és egy idézet. Petróleumlámpa mellett készítette, hogy a villany ne fogyjon. A derûjét soha nem veszítette el, nagyon szerette a kertet, a kedvencei voltak a rózsák. Kis földjét örömmel gondozta és szépítette. Tanítóképzõt végzett, szerette a zenét, kántori minõsítést is szerzett. Én az érmeimet soha nem tettem el; õ plüssel vont be egy kartonlapot, arra akasztotta õket, és földíszítette, mint egy „házi oltárt”.

– Szegénységben éltek…

– Emlékszem, az ’52–53-as tanévben nem vettek föl Nyíregyházán a gimnáziumba, nyilván édesapám miatt. Debrecenben a református kollégiumba igen. Karácsonykor, mikor hazamentem, rövidnadrágban indultam, mert nem volt hosszú; jó lila lett a lábam és a térdem. Egyszer édesanyám küldött tíz forintot a vonatjegyre, és ezt írta mellé szegény: „Bandikám, itt küldök tíz forintot, valakitõl kérd kölcsön a hiányzó négyet. Várunk szeretettel.”

– Édesapja evangélikus lelkész volt. Mikor lépett be elõször a templomába?

– Templomba járásomnak a kezdetére nem emlékszem. Édesapám szigorú ember volt, fel sem vetõdött, hogy ne menjünk el. A harcait vívta a gyülekezetben, a kollégák között, a hívekkel, az Állami Egyházügyi Hivatallal. Egyszer beidézték, s azt mondták neki: „Nézze, Balczó elvtárs…” Azt felelte rá az ötvenes évek elsõ felében: „Én önnek nem vagyok elvtárs!” Ez akkor életveszélyes volt. Ez a mai napig jó érzés, s arra gondolok, át kell adni másoknak ezeket a jó emlékeket. Állva maradni, nem feladni. Édesapám sokszor fáradtan jött haza, a türelmetlensége akkor tört ki. Otthon derült ki, hogy mennyi küzdelme volt nap mint nap.

– Mikor döntötte el, hogy öttusázó lesz?

– A pillanatra nem emlékszem, de azt tudom, egy idõ után nem volt kétségem, hogy öttusázni szeretnék. Tizenhat évesen már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Mindig megragad, ha látom, valaki megindul gyerekkorában, s ez az út szinte már viszi – nem õ viszi az utat, az repíti elõre. 1954 szeptemberében, az évnyitó hajnalán barátommal lovagolni voltunk, elestünk, és eltörtem a kulcscsontomat. Az osztályfõnököm felállított, és harsogva mondta: „Pap az apja, nem jó tanuló, ráadásul még össze is törte magát. Az öttusa-világbajnokság lovaglószámát akarja megnyerni.” Akkor nagyon elcsodálkoztam: ilyen félreértést! Én az összetett versenyt szeretném megnyerni.

– A sok gyõzelembõl nekem a budapesti világbajnokság a legkedvesebb. Ezrek mentek föl a közeli dombra, hogy Önnel együtt futva segítsenek…

– Nem zavartak meg, inkább repítettek. Más volt az érdekes. Úgy kétezer méter táján egy fiatalember futott mellettem, ami tilos, mert idegen segítség, és kizárást vonhat maga után. Ilyenkor nem szabad szépen, kedvesen magyarázkodni, kénytelen voltam cifra káromkodással elküldeni. Azóta sokszor felvetõdik bennem, hogy egy válságos helyzetben nem lehet – rossz értelemben – finomkodni. Az, hogy feljöttek az emberek, egész biztosan spontán dolog volt. A magyar sportban valahol a mi sok évszázados elnyomatottságunk fejezõdik ki. Nincs gõgrõl szó, csak arról, hogy nem vagyunk rosszabbak, kevesebbek, mint bármelyik másik nemzet.

– Hogyan látja harminc év távolából a Küldetés címû filmet?

– Szerencsés pillanat volt, hogy Kósa Ferenccel összeütöttük a fejünket, s megszületett a film. Sokat köszönhetek neki, sok embert megismertem: Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Kiss Ferencet… Ebben a körben a nemzethez való kötõdésem, ami megvolt korábban is, erõsödött. A filmet nézve tanúja vagyok az erõfeszítéseimnek, a töprengéseimnek, a kétségekkel való birkózásaimnak.

Visszanézve az életemre úgy látom, minden mögött ott van az isteni szándék, ahogy Ady mondja: „És hogyha néha- néha gyõzök, / Õ járt, az Isten járt elõttem, / Kivonta kardját, megelõzött.” A közelmúltban megkérdezték tõlem a televízióban: „Ön büszke ember?” Kicsit mély ütés egy ilyen kérdés, de nem voltam felkészületlen. A büszkeség és a gõg nagyon közel vannak egymáshoz. Az én esetemben az utóbbi azért nem vetõdhet fel, mert tudom, hogy amim van, azt Istentõl kaptam. Így van a Bibliában: „Mid van, amit nem kaptál?”

– Latinovits Zoltán a röpülés boldogságáról beszél.

– Visszanézve nem találom magamban az érdemszerzõ mivoltot. Eldobott kõnek tekintem magamat, amelyik nem lett büszke arra, hogy repül, hiszen eldobták. A Példabeszédek könyve jut eszembe: „Készen áll a ló a csata napján, de az Úr adja a gyõzelmet.” Ez pontos és szép megfogalmazása annak, hogy vannak tennivalóink, de a dolgok kimenetele nem a mi kezünkben van, nekünk csak hûségesnek kell lennünk, hogy Isten a legjobban rendezze életünket.

– Nem látja kilátástalannak a holnapot?

– Mostanában sokszor úgy gondolom, látva világunkat: egyre kilátástalanabb az, hogy a nemzet lábra álljon, vagy meginduljon valami jó. Nincs fény, amely megvillanna nekünk, s kezdene jó irányba haladni az életünk és a nemzet gondolkodása.

Az egyes embernek az erõfeszítése, a hûsége arányában válik megoldottá az élete. Hogy a hûségek mikor állnak össze hatóerõvé, az nem a mi dolgunk – Istené! Nekünk a hûséget kell adni, s akkor ez lehetõséggé válik Isten kezében, hogy a sorsunkat megoldja. Meggyõzõdésem, hogy egyszer ébredés fog a világra szakadni. Akkor az emberek száznyolcvan fokkal az ellenkezõ irányba fognak fordulni, másként fognak gondolkodni. Csak az a fontos, hogy a pillanatot éberen várjuk. Ha nem következik be az életünkben, az nem azt jelenti, hogy valamit elrontottunk, mert a végsõ elszámolásnál mindenképpen az lesz amaz igaz bírónak a kérdése: mit tettél, felismerted, hogy ezt lehetett volna csinálni, de te a haszon kedvéért mást cselekedtél?

– Az országjárásokról jó volt hazatérni?

– Megnõsültem 1962-ben, négy év múlva elváltam. Az átlag élsportoló életét éltem. Biztos voltam benne, hogy semmi nem fog változni, mert józan, normális ember vagyok. De 1975-ben nem volt hõbb vágyam, mint hogy a megismert tornászt feleségül vegyem. Házasságkötés elõtt el kellett mennünk tanácsadásra, kérdõíveket kitölteni. Az egyik kérdés az volt: hány gyereket szeretnénk? Bennem az volt, hogy több gyereket valamilyen szempontból könynyebb nevelni, mint kevesebbet. Sutyorogtam a „vallató” nõnek a fülébe, hogy négyet-ötöt. Amikor jöttünk kifelé, kérdeztem a menyasszonyomat: kiderült, hogy õ is ötöt mondott.

– Gyorsan jöttek a gyerekek.

– Nagyon boldogok voltunk. Egy… kettõ… három… négy… öt… Az ötödik után éreztük, hogy megérkeztünk, a tervek megvalósultak. Vége. És akkor jött a hatodik gyerek, aki meglepetésként ért bennünket. Utána mindig érkezett egy „utolsó”. De mindig nagyon boldogok voltunk. Mindannyian. Tennivalónk van sok, elsõsorban a feleségemnek, én mímelem a csapatmunkát, igyekszem színlelni a nagy odaadó szorgalmat.

– Nemrégen lett a nemzet sportolója. Miért nem ment el a díjátadásra?

– Mikor meghallottam, hogy lesz a kitüntetés, gondoltam, megint sarkos helyzetbe kerülök. Rögtön tudtam, nekem nem szabad elmennem a díjátadásra. Nem szabad a kézfogásommal – ami nem ér többet, mint bármelyik magyar emberé, de kevesebbet sem – a hatalmat hitelesítenem. Az 1990 utáni elsõ kormány, Antall Józseffel az élen, meghozta azt a liberális abortusztörvényt, amit én törvényhozás útján végrehajtott tömeggyilkosságnak tekintek! Mindegyik kormány bûnös abban, a késõbbiek is, hogy a magzatokat meg lehet ölni. Egy olyan nemzetnél, amelyik fogy és pusztul! De az a legnagyobb tragédia, ami az anyáknak, az apáknak, az orvosoknak a lelkében történik. Az ölést nem lehet semmiféleképpen engedélyezni. Márpedig ez magzatgyilkosság! Én egy ilyen kormány vezetõjéhez nem mehetek el kézfogásra. A kézfogás hitelesítés, más, mint egy köszönés. Azt jelenti, hogy egyetértek, jóváhagyom.

– A film is közrejátszott ebben?

– Volt hatása. Az utóbbi harmincegy évben több mint kétezer-ötszáz alkalommal voltam mindenféle közösségekben beszélni arról, hogy mi végre vagyunk a világban, én hogyan látom, mit tudok javasolni, mit tartok sikernek, sikertelenségnek. Nem volt szándékom, hogy támogatókat gyûjtsek magamnak. A jelölõbizottság ügyesen betette a feltételek közé, hogy a jelölt a pályafutása befejezése után milyen tevékenységet folytatott sportága érdekében. Én tíz évig vártam arra, hogy azt csinálhassam, amit tennem kell. Aczél György eljárt 1978-ban Buda Istvánnál, az államtitkárnál, s azt mondta neki, Balczó nem kerülhet pozícióba, mivel részt vett Kósa Ferenc filmjében. Buda hivatalba lépése után három héttel aláírta a levelet, amiben kirúgott engem a szövetség elnökségébõl.

Ez után jogom lett volna megsértõdni, eltávozni akár külföldre, elmenni kályhásnak, cukrásznak, de nem mentem. Hat évig ott maradtam belovaglóként, ami takarítói szint. Olyan, mintha Kocsis Zoltán elmenne a Zeneakadémiára portásnak szép tányérsapkában. Ott maradtam, mert azt gondoltam, hogy az alkalmasságomat kell õrizni. Minden idegszálammal arra készültem, hogy majdan a sportág szakmai irányítását vezessem, mert ez a feladatom. Tízévi várakozás után azt mondtam, köszönöm, eddig volt bennem türelem, befejeztem.

– Sok istenkeresõ fiatalt ismerek. Mit üzenne nekik?

– Csak azt tudom mondani, amit eddig is, Jézus szavaival: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Az õ lelkületének, szellemiségének, élete példájának a kiiktatásával nem indulnak meg a dolgok. Ez a fõ mondat: „Hanem keressétek elõször Istennek országát és az õ igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.”

Ennek a keresésnek a módja az, hogy a felismert meggyõzõdésem szerint kezdjek élni. Ami néha halálugrásnak tûnik, de ezt kell tenni, mert különben nem derül ki, hogy téves vagy nem téves a döntésem. A Jelenések könyvében azok között, akik nem láthatják meg a mennyeknek országát, elsõ helyen vannak a gyávák. Az elgyávulás az, amitõl rettegni kell. Az a csoda, amikor az ember lemondott immáron a vágyott célról, mert érzi, hogy megköti a teljesülés reménye, és nem mer úgy létezni, ahogy a szíve diktálná. A megvalósulásnak elengedhetetlen feltétele a lemondásra való képesség. Lemondunk a vágyott célról annak kedvéért, hogy lássunk és halljunk. Az embernek nem a sikerre van szüksége, hanem a békére. A béke állapota az, amikor meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, és a jót választjuk. Ha valaki mindent megtesz, ami tõle telhetõ a cél érdekében, tisztátalan eszközt nem használ, akkor egy idõ után ez az állapot szakad rá. Valami megindul az életében, felszabadul, és kiemeli a fejét a ködbõl, a káoszból.

– Mit jelent Önnek a Biblia?

– Mikor édesapám elengedett Nyíregyházáról, egy Bibliát adott. Említettem már talán Önnek is, 1956 után, mikor Budapestre kerültem, biztos voltam benne, hogy Isten nem létezik. 1962. július 1-jén megtudtam, hogy van Isten. Attól a pillanattól olvastam a Bibliát, vittem magammal versenyekre, edzõtáborba, külföldre. De az igazi fordulatot az hozta, amikor ’69-ben rájöttem, hogy a vágyaim teljesültek… és akkor derült ki, hogy az én vágyódásaim eddig tartottak. Leállt bennem az a nagy akarás, ami addig mûködött. Attól kezdve az utolsó három éve a versenyzésemnek olyan vonszolásos volt… Természetesen van kedves részem a Bibliában: János evangéliumát olvasom a legnagyobb örömmel. Illetve a közönséges leveleket: Jakabot, Pétert, Jánost. Ezeknél a részeknél a legpiszkosabbak a lapok élei, de azért máshol is böngészek.

– Úgy tûnik, gazdátlan hajó az ország. Ön hogyan látja Magyarország jelenét?

– Ami Magyarországgal történik, az velem is történik. 2006. október 23-án kiderült, hogy itt egy demokrácia álnéven mûködõ diktatúrában – nem is olyan puha diktatúrában – folyik a nagy kifosztás, országrablás. Megerõsödött bennem, hogy a pénzvilág urai Magyarországot szúrták ki maguknak mint elpusztítandót! Mert olyat, hogy hat-hét millió magyar elég lesz, csak azok mondanak, akik kötelességüknek érzik kiirtani ezt a népet! Ezek az erõk valami elsõ számú közellenséget látnak bennünk.

Nekem erõsödõ gyanúm, hogy felkenetésünk mûködik a mai napig is, annak ellenére, hogy immáron nagyon méltatlanok vagyunk rá. Mi, magyarok nem vagyunk hajlandók csak egy számjegyû százalékban Jézushoz ragaszkodni. El vagyunk lehetetlenülve. Azzal a gonosz erõvel szemben, ami a világban mûködik, nem tudunk csatát nyerni.

– Befejezésül a közelgõ születésnapjáról kérdezem.

– Úgy veszem észre, egyre lustábban teszem a dolgomat. De amit én valóban feladatomnak tekintek, abban talán nem vagyok annyira hanyag. A hivatásom az, hogy elmegyek közösségekhez, próbálok beszélni, hogy miért vagyunk a világban. Nekem ez jutott, és néha tátom a szám, hogy milyen helyzetekbe kerülök. Meghívnak egy templomba, és a szószékrõl beszélek, én, Senki Alfonz. Olimpiai bajnokságon a dobogó tetején állhattam, a nemzet sportolója lehettem. Kicsit mintha kívülrõl figyelném magamat. Hetvenéves lettem! Itt valami elírás történt. Nem stimmel, ez nem lehet. Most jöttem Nyíregyházáról, nem olyan régen. Emlékszem, édesanyám kijött velem az állomásra hajnalok hajnalán, utólag mondta: „Kikísértelek, mert tudtam, te már nem jössz vissza.”

Valami, ami megvolt bennem akkor, mintha megmaradt volna. És néha érzem magamban az éretlenséget, a játékosságot. Mikor útelágazáshoz ért az életem, elõfordult, hogy nem mertem a meggyõzõdésemet követni. De ha visszajutok önmagamhoz, akkor visszatér a béke. Eljátszom a gondolattal: mit szólna édesanyám most, ha várna? Legelõbb azt: „De megöregedtél, édes fiam!” Egy anyánál nincs olyan, hogy vagy elégedett veled, vagy nem. Egy anya akkor is szereti a fiát, ha elégedetlen vele. Az anyai szeretet semmihez nem hasonlítható. Nélküle a világ kietlen lenne.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::