Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Néhány hete a miskolci belvárosi evangélikus templomban különleges gyülekezet énekelte jóízûen Gryllus Dániel és Sumonyi Zoltán zsoltárfeldolgozását: „Mily gyönyörûség, íme, lásd, / amikor az atyafiak együtt muzsikálnak! / Ott van az áldás, hiszed-é? / Csak oda küld a mi Urunk pengõ citerákat.” E néhány sor akár a mottója is lehetett volna a 29. Kaláka fesztiválnak. Hiszen errõl volt szó: az atyafiak (nemcsak a vér szerinti testvérek, hanem összetartozó jó barátok) együtt muzsikáltak.

Több helyütt is megnéztem a 133. zsoltárt, ám bevallom, hogy mind a héber eredetiben, mind a különbözõ fordításokban valami mást találtam: az atyafiak együtt vannak, együtt élnek, együtt lakoznak. Talán még Hajdók János ihletett zsoltárfordítása áll legközelebb Sumonyi Zoltán változatához; ez az egykor papnak készült nagyszerû, régi vágású tanárember (aki szegény nekem oroszt kellett, hogy tanítson egy általános iskolában a Józsefvárosban, a „nyóckerben”) így fordítja e sorokat: „ha a testvérek összhangban élnek”. Ez pedig már közel kerül az együtt muzsikálás szép költõi képéhez. Ennyi mûvészi szabadság megengedhetõ Sumonyi Zoltánnak is, és nyugodtan mondhatjuk, hogy mily gyönyörûség, amikor az atyafiak együtt muzsikálnak.

A közelmúltban egy nyíregyházi esküvõn személyesen is megtapasztalhattam ennek a sornak az igazát: a menyasszony hét és a võlegény öt testvére muzsikált és énekelt gyönyörûen együtt… A közismert verssorok is megelevenedtek ott és akkor: „Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.”

De azért az eredeti zsoltárszöveg is gazdag üzenetet hordoz: szép és gyönyörûséges, ha a testvérek egyetértésben élnek, együtt lakoznak. Errõl pedig egy másik ma élõ költõ, Görgey Gábor Nincs közös akarat címû verse jut eszembe: „Valahányszor minden lakó / Egyszerre sóhajt, / A bérház fölemelkedik, / Mint egy kivilágított léghajó. // Csakhogy egyszerre sohasem / Sóhajt minden lakó, / Ezért nem emelkedik föl a bérház, / Mint egy kivilágított léghajó.”

A mi országunk is sokszor olyan, mint ez a bérház. Nincs összefogás. Még sóhajtani sem tudunk egyszerre. Pedig felemelkedhetnénk. Németh Lászlóval szólva „emelkedõ nemzet” lehetnénk. Vagy Illyés Gyula metaforájával a „haza a magasban” lehetne a miénk.

Talán csak kivételes történelmi pillanatokban volt példa erre az összefogásra. Mondjuk 1956-ban és úgy-ahogy 1989-ben. Akkor mintha felemelkedett volna ez a bizonyos bérház, ha nem is mint egy léghajó, de legalább mint egy papírrepülõ… S akkor még nem szóltam arról, hogy bizony az egyházban sem nagyon tudunk egyszerre sóhajtani. Bizony, hiányzik az összefogás. Emelkedés helyett jószerével azt éljük át, hogy lefelé húznak a gondok.

A 133. zsoltárhoz hasonlóan Jézus is az egyetértés és az összefogás fontosságáról szól: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20) Jézus itt egyáltalán nem maximalista. Nem milliók összefogásáról szól, mint sok mozgalmi ének, hanem csak két ember egyetértésérõl, kettõ vagy három közösségérõl. Az evangélium eredeti szövegében szereplõ „egyetért” kifejezés görögül úgy hangzik, hogy „szümphóneó”. Ez pedig, úgy látszik, mégiscsak legitimálja Sumonyi Zoltán fordítását, hiszen a szó nyilván a szimfóniában, vagyis az együtt zenélésben, a muzsikálásban él tovább.

Jézusnak Máté evangélista által megõrzött kérdése az elé az alternatíva elé állít, hogy a szimfónia vagy a kakofónia, azaz az összhang vagy a hangzavar jegyében élünk-e. A kakofónia ebben az összefüggésben ilyesmit jelenthet: rossz hangzás, hamisság, civakodás, egyet nem értés, pártoskodás. Mindez érvényes a keresztény közösségekre is. Pál apostol így vázolja a kakofóniának ezt a jelenségét: „Amikor irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? Ha az egyik ezt mondja: »Én Pálé vagyok«, a másik pedig azt: »Én Apollósé«, nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán…” (1Kor 3,3–5) Parafrázisában Sumonyi Zoltán átdolgozta – mai áthallásokkal – ezt az igeszakaszt is: „A pártok széjjel ne szedjenek…”

A magyar történelem is arra tanít minket, hogy sokszor hiányzott a közös akarat, az összefogás, és a szimfónia helyett a kakofónia volt jellemzõ. A mohácsi vész utáni idõkben írta jelentésében a pápai követ: „Ha Magyarországot három forint árán ki lehetne menteni a veszélyek örvényébõl, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.”

A bibliai õstörténetben Ábrahám Istennel alkudozik a bûnös Sodomáért: „Vajon elpusztítod-e az igazat a bûnössel együtt? Hátha van ötven igaz ember abban a városban? (…) De ha az ötven igaznak öt híja lesz…” (…) Hátha negyven található ott? (…) …hátha csak harminc…? (…) …hátha húsz található ott? (…) …de hátha csak tíz található ott?” (1Móz 18,23–32) Ábrahám nem mer továbblépni a már-már kupeckedésnek tûnõ közbenjárásban, ám Jézus még merészebb: neki az is elég, ha ketten egyetértenek…

Hol kezdõdik a jézusi szümphónia, vagyis az emberek Istennek tetszõ egyetértése? A gyülekezetben. Két ember közösségében és összhangjában a családban. Anya és leánya, apa és fia vagy éppen két testvér között. Nagyszülõ és unoka, anyós és meny viszonyában. Milyen szépen ír errõl Két nyárfa címû versében Kányádi Sándor: „Én sem volnék, ha nem volnál, / Ha te hozzám nem hajolnál. / Te sem volnál, ha nem volnék, / Ha én hozzád nem hajolnék.”

Nem mindegy, hogy miben értünk egyet. A zsiványok is összefognak, a bûnözõk is összecsiszoltan „mûködnek”. A szümphónia ezt jelenti: két ember egyet gondol, egyet érez, egyet kér… Összhang lehet a kérésben is, hiszen Jézus imádkozni tanít: az õ nevében kell kérni!

Gazdag tartalmat rejtenek ezek a sorok: „Mily gyönyörûség, íme, lásd, amikor az atyafiak együtt muzsikálnak!” Ugyancsak miskolci élményem, de még a hatvanas évek közepérõl. Akkor költöztünk oda a dunántúli kis faluból, Csöglérõl. Elsõs koromban énekkaros lettem, és nagy lelkesen fújtam az éneket. A mellettem ülõ fiú azonban – ma is emlékszem a nevére, Fázold Henriknek hívták – többször és egyre ingerültebben rám szólt: „Fals! Fals, amit énekelsz!” Több se kellett nekem, a faluról felkerült gyereknek, annál bõszebben énekeltem tovább. Meg akartam mutatni a városi ficsúrnak, hogy én is vagyok valaki. Azt hittem ugyanis, hogy a fals azt jelenti: falusi…

Vallom: elsõsorban nem a zenei tisztaság, hanem a szív szándéka hozza létre a jézusi szümphóniát.

Ez a reményem egyházunkkal és nemzetünkkel kapcsolatban is. Talán lesz, mégiscsak lesz közös akarat. Talán megtörténik a csoda, és képes minden lakó egyszerre sóhajtani, és felemelkedik a bérház, mint egy kivilágított léghajó…

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::