Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Luther és Melanchthon mellett alighanem Johannes Bugenhagen a reformáció legjelentõsebb alakja. Szülõvárosában, az északnémet Greifswaldban emlékeztek meg arról a férfiúról, aki önmagát csak dr. Pomeraniusnak nevezte. A Hanza-város dómjában múlt vasárnap megtartott ünnepi istentiszteleten részt vett az éppen Greifswaldban ülésezõ európai egyházi vezetõk konferenciájának több tucat püspöke, szuperintendense és elnöke is. A reformátor évszázadok távlatából is tükröt tartott elénk: tudunk-e hozzá méltó igehirdetõk, vezetõk és fõképpen lelkigondozók lenni?

Bugenhagen a wittenbergi városi templom lelkésze volt harmincöt éven át. Az evangélikus gyakorlatot jól összefoglalja Lukas Cranach itteni oltárképe, amely mintegy megeleveníti szolgálatunk súlypontjait. A festmény középpontjában az utolsó vacsora áll, utalva az úrvacsorára mint szentségre. A kép megjeleníti a másik szentséget, a keresztséget is: nem más, mint Philipp Melanchthon tart keresztvíz alá egy gyermeket.

Kezdetben a lutheri reformáció még külön kezelte a bûnbánat szentségét; erre utal a képen Bugenhagen alakja, aki két kulcsot tart a kezében. A Jézustól kapott mandátummal, az oldás és kötés hatalmával él. Cranach festményén az igehirdetést – mondhatjuk: természetesen – Luther Márton képviseli, aki a szószéken állva prédikál, közben pedig a keresztre feszített Jézusra mutat.

Luther, Melanchthon és Bugenhagen – a reformáció sebesen száguldó szekerének hármasfogata. Vegyük most szemügyre a harmadikat, a híveink körében talán kevésbé ismert Bugenhagent! Nem egyszerûen az évforduló kötelez erre minket, hanem egyházaink mai helyzete is. Az ige tiszta hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása mellett – amire az Ágostai hitvallás is utal – ma az egyház elsõsorban az emberekkel való személyes törõdés, a lelkigondozás és a vigasztalás színtere kell, hogy legyen. Tanulhatunk ettõl a kulcsos embertõl. Minden lelkész nagy méltósága és kötelessége, hogy ama kulcsokat tarthatja kezében.

Dr. Pomeranius nemcsak wittenbergi lelkész, hanem Luther személyes lelkigondozója is volt. 1525-ben õ eskette össze a reformátort Bóra Katalinnal, majd õ lett elsõ gyermekük keresztapja. (Aligha véletlen, hogy a kisfiú a Johannes nevet kapta!) Bugenhagen gyóntatóként is mindvégig Luther mellett állt. Testvéri szolgálataira különösen is nagy szükség volt azokban az idõkben, amikor a reformátort ismételten szorongás és halálfélelem kínozta. Luther, aki kísértõ látomásai során odavágta a tintatartót az általa látni vélt ördöghöz, így nyilatkozott nála egyébként két évvel fiatalabb lelki atyjáról: „Pomeranius ezekkel a szavakkal vigasztalt meg szomorúságomban: »Isten most így tûnõdik: Mit is tehetnék ezzel az emberrel? Tündöklõ tehetséget adtam neki, õ mégis kétségbe vonja kegyelmemet?« Így aztán megvigasztalódtam, és mintha egy angyal hangja lett volna úrrá a szívemen. Ugyanakkor tudom, hogy maga Bugenhagen nem is tudta, hogy ezzel engem mennyire eltalál, és szavaival milyen sokat segít nekem.”

A nagy wittenbergi pestisjárvány idején Bugenhagen a városban maradt. Amíg lehetett, folytatta írásmagyarázati elõadásait, majd ápolta a betegeket, és vigasztalta a gyászolókat. Õ volt Luther – ma Magyarországon õrzött – végrendeletének hitelesítõje, majd õ állt a reformátor halálos ágya mellett is. Így aztán mi sem lehetett természetesebb, mint hogy 1546-ban õ temette Luthert. „Mit is mondhatnék most, amikor a sírástól alig bírok megszólalni? De ki vigasztal majd meg titeket, ha lelkészetek és igehirdetõtök nem tud megszólalni?” – kezdte prédikációját, majd 1Thessz 4,13–14 alapján mégiscsak tanúbizonyságot tett Krisztus gyõzelmérõl bûn és halál fölött.

Greifswaldban, a Lutheránus Világszövetség egyházvezetõi értekezletén bizony megérintett minket Bugenhagen példája. Már csak azért is, mert õ ténylegesen püspöknek volt tekinthetõ, hiszen a szász választófejedelemség területén õ gyakorolta az ordináció és a vizitáció, vagyis a lelkészszentelés és a hivatalvizsgálat kettõs jogkörét. Anélkül, hogy magunkat egy sorban mertük volna említeni a wittenbergi pásztorok pásztorával, kimondatlanul is szembe kellett néznünk a kulcsos ember ezen örökségével.

Beszélgetéseinkben visszatérõ gondolat volt, hogy miként tudunk élni a vezetõi felelõsséggel. Nem torzít-e bennünket az úgynevezett hatalom? Õszintén beszélgettünk egymás között arról, ki hogyan találja meg a maga lelkigondozóját, mikor és hogyan tud lelkileg töltekezni.

Közismert, hogy minden lelkipásztorra leselkedik az elmagányosodás, a kiégés veszélye. Talán fokozottabban érvényes ez a püspökökre, hiszen sokszor olyan lelki terheket kell hordozniuk, amelyeket nem tudnak megosztani másokkal.

Egyetértettünk abban, hogy tisztában kell lennünk korlátainkkal, vagyis képeznünk kell magunkat a vezetés elméleti és gyakorlati tudományában, továbbá számos kérdésben igénybe kell vennünk teológiai referensek és egyéb szakértõk munkáját.

A legnagyobb felelõsség azonban az, hogy tudunk-e élni a kulcsok hatalmával. Képesek vagyunk-e lelkipásztorként a legszemélyesebb kérdésekrõl is – akár a gyóntatás keretein belül – beszélgetni? Bûnnek tudjuk-e nevezni a bûnt, és meg tudjuk-e hirdetni a tõle való szabadulás lehetõségét? Személyes tanúságot tudunk-e tenni arról a Jézusról, aki elítéli a bûnt, de szereti a bûnöst?

Greifswaldban önvizsgálatot tartottunk. Megkérdeztük önmagunktól, hogy jellemzi-e életünket a transzparencia, vagyis tetten érhetõ- e szavainkban és cselekedeteinkben – azaz egész életünkön – a krisztusi életforma. Ama belsõ szobámban pedig azzal a kérdéssel szembesültem, hogy megvalósul-e bennem választott püspöki jelmondatom: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3,30)

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::