Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A SZERZŐ FELVÉTELE

Az ökumené támogatása nem jelent hûtlenséget a reformáció elveihez. Nagy Gyula nyugalmazott evangélikus püspök még kilencvenévesen is arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy becsüljük meg egymást…

Eseményekben gazdag életútján nyomot hagyott a huszadik század. D. dr. Nagy Gyula nyugalmazott evangélikus püspökkel budai otthonában beszélgettünk.

– Nehéz idõkben, 1918. szeptember 22-én született…

– Õseim Kemenesaljáról, közelebbrõl Vönöckrõl származnak. Én magam ugyan az egykori Gömör megyében, Pelsõcön láttam meg a napvilágot, de amikor négy-öt hónapos voltam, kitelepítettek bennünket is a szlovák területrõl. Egy vagonba rakták be mindenünket, s így kerültünk Kapuvárra, egy teljesen idegen helyre, ahol szinte csak katolikusok laktak. Mindenesetre családom mindvégig a Nyugat-Dunántúlhoz kötõdött.

Édesapám a pénzügyõrségnél volt tisztviselõ. Õ volt az egyetlen, aki megtagadta a szolgálatot, amikor a zsidók vagyonát össze kellett írni. Emiatt egyébként késõbb magas kitüntetést kapott az ’56-os kormánytól, hogy így kiállt az üldözöttek mellett. Édesanyám a családot gondozta, a háztartást vezette, öcsém pedig késõbb a soproni textilgyár egyik vezetõje lett.

A gyõri bencések fõgimnáziumában érettségiztem, majd Sopronban tanultam az egykori Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán.

– Mi indította el a lelkészi pályán?

– A Kapi családdal való kapcsolatunk. Szomszédok voltunk, jól összebarátkoztunk a Kapi gyerekekkel. Egyébként 1940-ben D. Kapi Béla püspök avatott lelkésszé.

– Élete jelentõs részében azonban elsõsorban különbözõ katedrákon végezte szolgálatát…

– Filozófiai doktorátust a berlini Humboldt Egyetemen szereztem. Évekig tanítottam Wittenbergben és Halléban. Nem sokkal késõbb teológiából is doktoráltam. Sopronban, Gyõrben és Pécsett szolgáltam, majd a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia rendszeres teológiai professzorává választottak. 1971-tõl Genfben a Lutheránus Világszövetség vezetõ munkatársaként, majd 1975-tõl az Európai Egyházak Konferenciájának teológiai igazgatójaként dolgoztam. 1982-ben lettem püspök, négy évvel késõbb elnök-püspök.

– Feleségével hol ismerkedtek meg?

– Pécsett, amikor a templom kapujában vártam a gyermek-istentiszteletre a fiatalokat, egyszer csak jött egy csinos, fiatal hölgy két kisfiúval, az unokaöccseivel kézen fogva. Õ volt Schmidtbauer Margit. Tavaly ünnepeltük a hatvanadik házassági évfordulónkat.

– Két fiuk és egy lányuk született…

– …és van már öt unokánk és két dédunokánk. Egyik fiunk Miskolcon vezet egy vállalkozást, a másik egy bank külügyi igazgatója Budapesten, lányunk pedig Genf legnagyobb gimnáziumának igazgatóhelyettese. Férje világszerte ismert haiti agrármérnök.

Pécsrõl jut eszembe, hogy a gyermekistentiszteleteimre még Schreiber fõrabbi is eljött, mert õ is be akarta vezetni azt a módszert, hogy a padok között járkálva beszélgettem a fiatalokkal, kérdéseket tettem föl nekik.

– Életének mely idõszakát tekinti a legemlékezetesebbnek, legizgalmasabbnak?

– A szó legszorosabb értelmében vett izgalmakat „természetesen” a háború alatt éltük át. Elevenen él egyik gyõri emlékem a háború idejébõl, amikor az oroszok elfoglalták Magyarországot, s a németek visszavonultak. Ekkor a légoltalmi pincékbe küldtük le a nõket, a gyerekeket, száz-százharminc fõt. A pincét mi, lelkészek védtük. Mikor jöttek az oroszok, nem engedtük be õket. Apor Vilmost ott lõtték agyon, a többieket pedig fölvitték az udvarra, s elkezdtek lövöldözni. A pincében maradtak meg voltak gyõzõdve róla, hogy minket is kivégeztek…

Tudja, hogyan mentettük az asszonyokat és a lányokat? A gyõri Öregtemplomnak van egy óriási padlása, följárója viszont nincs, létrával lehet csak fölmenni. Ezen a létrán az asszonyok, lányok fölmentek, a létrát fölhúzták maguk után, így nem történt velük semmi baj, az Öregtemplom padlása megvédte õket. Két-három hónapig ment ez így. Közben Luther-kabátban szekereken jártuk a várost, gyûjtöttük a téglát és a cserepet a tönkrement egyházi épületekhez.

– Akkor valószínûleg nem gondolta volna, hogy megéri a kilencven évet.

– Bizony, ez csoda! Hatalmas ajándék, hogy én a kilencvenedik évemet megérhettem, és ma is dolgozhatok, írhatok. Mióta 1989-ben nyugdíjba mentem, megírtam a Dogmatika elsõ kötetét és a második kötet elsõ felét. Megírtam az elsõ európai evangélikus szociáletikát. Továbbra is szeretnék még az egyházainkat ma foglalkoztató kérdésekrõl tanulmányokat írni. Eddig ötvenkét országban jelentek meg írásaim. Mind az öt világrészen jártam is, sõt elõadásokat is tartottam. Egészségi állapotom ma már nyilvánvalóan nem engedi meg, hogy hosszabb utakat tegyek.

– Püspök úr milyen nyelveken beszél?

– Angolul és németül anyanyelvi szinten, franciául és finnül egy keveset. Az északiakkal a mai napig szívesen ápolom a viszonyt, de máig kapcsolatban vagyok a Lutheránus Világszövetség vezetõivel is.

– Ugyanakkor mindig is erõteljesen munkálkodott a keresztény egység, az ökumené érdekében…

– Valóban, hosszú idõn keresztül az Egyházak Világtanácsa vezetõségének is tagja voltam. Teológiai igazgatója voltam továbbá az Európai Egyházak Konferenciájának.

Két dolog van, amire teológiai munkámban, cikkeimben és napi munkámban mindig is odafigyeltem. Az egyik, hogy az evangélikusságot, a lutheri örökséget hûségesen megõrizzük. A másik fontos dolog, hogy az ökumenikus kapcsolatokat szorosabbra fûzzük és ápoljuk. Meggyõzõdésem, hogy a kereszténység a 21. századot csak úgy élheti túl, ha az ökumené kiteljesedik, azaz a katolikusok, reformátusok, ortodoxok, evangélikusok és a kisebb egyházak jobban összefognak.

– Lát erre esélyt?

– Igen, például a mostani pápa, XVI. Benedek – akit Ratzinger bíborosként ismerhettünk meg – nagyon bölcs és jó teológus, folytatja II. János Pál pápa egyházpolitikáját. Jól ismerem a pápákat, sokszor voltam a Vatikánban is. Nekem már csak a bencés múltam miatt is nagyon könnyû volt kapcsolatot találnom hozzájuk. Én is azt szeretném, hogy a keresztények ne az ellentéteket nézzék, hanem a sokkal többet, azt, ami összekapcsol. Krisztus urunk értünk elszenvedett kereszthalála ez: a bûnbocsátó kegyelem és a szeretetben munkálkodó hit, az agapé. Az a hit, amely nem összehúzódik, nem vonul be egy szûk kamrába, hanem dolgozik a világban, és segít mindenütt az embereknek, ahol tud. Ezt a kettõt látom a legfontosabbnak hangsúlyozni: maradjunk hûek a reformációi örökséghez, de ugyanakkor maradjunk ökumenikus közösségben.

Mindemellett nagyon fontosnak tartom az Ó- és Újszövetség egységét. Az írás önmagát magyarázza. Megértéséhez pedig a teljes Bibliát ismerni kell.

– Ha visszatekint az elmúlt kilencven évre, mit tenne másként?

– Ó, van ilyen! Például az evangélikus tanításban nem erõltettem volna annyira kizárólag a reformációt, hanem többet szóltam volna a többi egyházról és arról, hogy ott is vannak kincsek, amelyekbõl tanulhatunk. A reformáció óriási emlékmûve ott áll Genfben. Elõtte egy hatalmas márványtömb, amelyre csak egy szó van írva: „Luther”. Hát igen, Luther az alap, a márványalap, de tovább kell építkezni rajta…

– Püspök úr néhány éve az Evangélikus Országos Levéltárba adta az iratait…

– …negyven bálával. Másfél éven keresztül válogattam és rendezgettem az iratokat. Örülök, hogy ezzel a jövõnek dolgozhattam…

Szeverényi Ágnes

::Nyomtatható változat::