Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Szokatlanul nagy érdeklõdés övezte az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) legutóbbi alkalmát. A józsefvárosi gyülekezet templomában Zsarnai Krisztián nyíregyházi lelkész osztotta meg hallgatóságával a hittudományi egyetemi szakdolgozatában foglaltakat – Sréter Ferencrõl. Arról az evangélikus lelkészrõl, akit 1954-ben a budavári gyülekezet mintegy kétszáz tagja követett egyháza elhagyásában… (A szeptember 9-i együttléten jelen volt Sréter Ferenc Amerikában élõ fia és egykori gyülekezetének néhány tagja is.) Szerkesztõségünk kérésére 2006-ban elkészült tanulmányának rövidített változatát nyújtja most át olvasóinknak a szerzõ. A feldolgozott dokumentumok adatai, illetve az idézetek pontos forrásai az eredeti mûben olvashatók.

Sréter Ferenc 1894-ben született Szandaváralján gazdag, nemesi családban. Családi és egyházi szemszögbõl nézve halott vallási környezetben nõtt fel. Mikor a háború kitört, tüzéri szolgálatot vállalt önként. A háborúban olyan kiemelkedõ sikereket ért el, hogy vitézi címet kapott.

A háború után új célokat tûzött maga elé. Szülõfalujában, ahol lakott, nagy nyomorúságban, szegénységben és tudatlanságban élt a nép. Ezért népfõiskolát szervezett, de ez a kezdeményezése kudarcba fulladt.

Ebben az idõszakban határozta el, hogy elveszi az elsõ lányt, aki megtetszik neki, és szimpatikus lesz az édesapjának is. Így vette el a „szülõi ellenõrzés” után Keresztes Ilonát. Két gyermekük született. (Az idõsebb tizenhárom éves korában elhunyt, a kisebbik Ferenc, õ jelenleg az Egyesült Államokban él.) Ezt követõen határozta el, hogy lelkészi pályára lép, hogy az emberekkel a nap huszonnégy órájában tudjon foglalkozni.

Sok csalódás érte a teológián, azonban kapcsolatba került olyan teológusokkal, akik komolyan vették a Biblia minden szavát, átadott életû emberek voltak; így jutott el különbözõ konferenciákra. Az egyikrõl így írt: „Egy elõadás volt hátra, a címére ma is emlékszem, az volt: »Törj keresztül«. Velem csakugyan ez történt, ott ment végbe bennem a keresztültörés. […] Itt kezdõdött el bennem az új élet.” Késõbb ösztöndíjasként kikerült Tübingenbe, ahol erõsen hatott rá a német pietista irányzat, illetve a tanárai. A másik nagy hatás már segédlelkészi idõszakában érte, mikor James Stewart skót futballista evangélizált Magyarországon. Ekkor történt meg nála a második „áttörés”.

„Alkalmatlan” igehirdetõként

Segédlelkészként elõször Szügyben, majd Gödöllõn szolgált. Az általános vélemény az volt Sréterrõl, hogy alkalmatlan az igehirdetési szolgálatra, többször nevetség tárgyává vált már a teológián is „ügyetlen” kifejezésmódja miatt. Így a püspök a Deák térre hívta missziói lelkésznek, ahol kevés lehetõséget kapott a lelkészi szolgálatra. „Úgy gondolták, aki ennyire nem tud beszélni, erre azért alkalmas lesz” – mondta Sréter.

1938-ban azonban döntõ fordulat következett be, elindult hazánkban az ébredés, gyülekezetek, lelkészek mozdultak meg. Ebben az idõszakban kérték fel evangélizálni Srétert Túróczy Zoltánnal és Podmaniczky Pállal együtt. Nagytarcsán kezdte evangélizációs szolgálatát, ahol Gyõri János volt a lelkipásztor. Visszaemlékezésében Sréter így ír errõl: „Amikor felmentem a szószékre, és elkezdtem beszélni, akkor egyszerre csak megjött a nagy fordulat, és amikor kinyitottam a számat, beszélni kezdtem, és dõlt belõlem a szó. Miként történt, magam sem tudom, de az evangélizáció úgy ment végbe, hogy egy hét alatt ébredés támadt Nagytarcsán.”

Az evangélizáció hatására sok gyülekezeti tag jutott személyes hitre. Ettõl kezdve hívták országszerte, és az evangélikus egyházban nyilvánvalóvá vált az ébredés. 1940–41 között a negyvenhat gyülekezeti evangélizációból harminchetet õ tartott.

1942-ben a budavári gyülekezet lelkészválasztás elõtt állt. Raffay püspök és Várady esperes Sréter Ferencet ajánlotta lelkésznek, a gyülekezet pedig egyöntetûen megválasztotta õt.

Az 1944-es ostrom nagy próba volt mind a gyülekezet, mind Sréterék életében. A támadásokban sok egyházi alkalmazott vesztette életét, a templomot is több találat érte. Csak nagy munkával és összefogással tudta a közösség helyreállítani a károkat. Sréter felesége súlyos rákos beteg lett, s rövid idõn belül elhunyt. Sréter azonban hamarosan újból megházasodott; 1947. augusztus 31-én Debrecenben kötött házasságot Polster Mártával. Ebbõl a házasságából született Lídia leánya.

Szolgáló közösség

A háború után folytatódott a munka a Várban. Sréter péntekenként bibliaórát, minden vasárnap este pedig evangélizációt tartott, mely után – James Stewarthoz hasonlóan – elõrehívta azokat, akik Jézus mellett döntöttek. Az ily módon hitre jutottakból pedig kialakult egy szolgáló közösség. Ezt nevezték késõbb a kívülállók „zárt közösségnek”. A vádak sokszor okkal, sokszor ok nélkül fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy a gyülekezeten belül kialakult egy csoport, ahová „felvételt” kellett nyerni. „Azt vettük föl, akinek az Úr Jézus a személyes megváltója lett, s az új élete felõl meggyõzõdtünk, akivel valódi közösség indulhatott el az Úrban. Függetlenül az egyházi közösségtõl, hetenként jöttünk össze egy úgynevezett hitmélyítõ óra keretében, és kezdtük el a közösségi életet, a szolgálatot” – olvasható Sréter visszaemlékezéseiben.

Mennyire volt zárt vagy nyitott ez a közösség? Eltérõek a vélemények. Sréter Ferenc a Lelkipásztor címû folyóiratban bemutatta a budavári gyülekezet szoros közösségét, mely mindenki felé nyitott volt, és csak az zárta ki magát belõle, aki nem volt hajlandó az életét Jézus Krisztusra bízni. Tehát ez volt az egyetlen „kritérium”.

Voltak emberek, akik pozitív és negatív érzéseiknek hangot is adtak. Nem feladatom közel hatvan év távlatából döntést hozni vagy pálcát törni senki véleménye fölött. Fontosnak tartom, hogy – Pál szavaival élve „…mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg…” (1Thessz 5,21) – objektíven lássuk meg a dolgok pozitív és negatív oldalát egyaránt. A jót tartsuk meg, a rosszból, a helytelenbõl pedig okuljunk. Isten olyan utakon vezet, amelyeket mi talán nem értünk. Azt tudjuk azonban, hogy a „gyümölcseikrõl lehet megismerni” a dolgokat, az embereket.

Ott akkor Isten megváltoztatta fiatalok, idõsek, asszonyok és férfiak, családok életét. Felismerték, hogy Jézus Krisztus nélkül az életük vakvágányra futott, és hogy van szabadulás a bûnbõl. Lelki életüket közösségben élték meg, talán nem mindig bölcsen. Voltak olyanok, akik a szeretetet a felfuvalkodottsággal, az intést megítéléssel cserélték fel. Emiatt azonban nem lehet egy egész közösséget elítélni, szektának titulálni.

Sréter Ferenc munkássága egyházunk, gyülekezeteink számára áldott volt. Sok embert oda tudott vezetni Jézushoz igehirdetésein keresztül. Ahogy Pál, úgy õ sem akart másról tudni, csak a Megfeszítettrõl.

Az ébredés embereinek ellehetetlenítése

1945–46-ban személycserék következtek az egyházban, de Isten különös módon készítette fel népét a diktatúrára. Eleinte folytak az ébredési munkák, például Sréter, Csepregi Béla, Harmati Béla, Túrmezei János és Sándor, Zászkaliczky Pál, Danhauser László, Galáth György, Kovács Géza, Balikó Zoltán, Gyõri János, Káldy Zoltán és mások szolgálatával. 1948-ban megszületett a megállapodás az állam és az egyház között, mely szerint az állam teljes támogatásáról biztosította az egyházat – most már tudjuk, hogy amit leírtak, mindannak az ellenkezõjét valósította meg az akkori szovjet– magyar kommunista hatalom.

Idõvel a hatalomnak szemet szúrt az ébredési irányzat, illetve Sréter. Az állam kezdte átvenni a „uralmat” az egyházban is, olyan embereket választattak meg, akik kiszolgálták a hatalmat, vagy legalábbis engedtek a nyomásának. Például: 1948-tól Vetõ Lajos volt a Tiszai Egyházkerület püspöke, Radvánszky Albert egyetemes felügyelõ helyére Reök Iván került, 1950-ben Dezséry László, az Evangélikus Élet fõszerkesztõje lett a Bányai Egyházkerület püspöke, Káldy Zoltán pedig 1951-tõl – miután megszüntették az Élõ Víz címû folyóiratot – az Evangélikus Élet Élõ víz rovatának vezetõjeként mûködött. Ezzel ellenõrzésük alá vonták az egyházat, a sajtót, a lelkészeket.

A hatalom emberei a sajtón keresztül mosták az egyháztagok agyát, és „lázítottak” az ébredési irányzattal szemben. Dezséry, Káldy cikkei jelentek meg, melyekben sorozatos támadásoknak voltak kitéve az ébredés emberei. Csepregi Béla és több komoly lelkész sok esetben felszólalt ez ügyben, de mindhiába.

Mivel Sréter is központi szerepet játszott, próbálták ellehetetleníteni õt is a szolgálatában. Ennek elsõ jele, hogy Várady esperest „választották meg” rendes lelkésszé a budavári gyülekezetben.

Az akkori egyházi vezetõk – mondhatni, ördögi finomsággal – hangolták Sréterék ellen a közvéleményt. Olvassunk bele az Evangélikus Élet két olyan cikkébe, melybõl érzékelni lehet a hangulatot! Káldy Zoltán ezt írta 1951-ben, a Virágos keresztyénség címû cikkében: „Csak fogyasztók Isten országában, de Istennek nincsen semmi haszna belõlük. (Vajon nem ennek a csak virágzó, lusta keresztyénségnek a bûnee, hogy a konferenciákon, evangélizációkon, gyülekezeti biblia- és imaórákon egyre inkább csak azok láthatók, akik már többször is voltak ott, s egyre kevesebben vannak újak, akik most vannak ott elõször?)” Dezséry pedig A közönséges keresztyén élet lenézésérõl címmel ugyanabban az évben így írt: „Egyházunk lelki egységét bontogatta meg az evangélizáció, konferenciák, imaközösségek stb. rendszere. Ezekbõl gyakran szektaszerû közösségek alakultak, melyek elvonják az egyháztagokat az állandó templomi igehirdetésektõl.”

Hosszú-hosszú sorban lehetne idézni Káldy, Dezséry „lejárató hadjáratát”, a cikkek vég nélküli sorát. Sréter Ferenc, Csepregi Béla, Túróczy Zoltán, Scholz László, Veöreös Imre alázattal, szeretettel reflektált ezekre a vádakra, de süket fülekre találtak. Csepregi Béla így reagált Dezséry említett cikkére az Evangélikus Életben: „Én legalábbis magamról csak azt mondhatom, hogy amikor megismertem Jézus Krisztust mint személyes Megváltómat, akkor támadt a szívemben olyan szomjúság, hogy pásztorkodás közben nem ponyvaregényt, hanem Bibliát olvastam, kukoricakapáláskor nem slágert, hanem egyházi éneket énekeltem, a velem együtt dolgozó munkásokkal nem trágár nõhistóriákról, hanem Jézus Krisztusról beszélgettem, s még aratás idején is, amikor reggel 4- tõl este 8-ig tûzõ napsütésben a legnehezebb mezei munkát végeztem, begyalogoltam a tanyáról a hétköznapi ifjúsági bibliaórára és imaközösségre, mert szomjazott a szívem a testvéri közösség áldásai után. És hogy félreértés ne essék, vasárnap is ott voltam a templomban bibliás testvéreimmel együtt. De azt is tudom, hogy nemcsak én voltam így, hanem sok-sok testvérem, akik az evangélizáció szolgálata folytán élõ kapcsolatba jutottak Jézus Krisztussal.”

Egy másik cikkében pedig ezt írta: „Aki azt állítja, hogy az evangélizációk elvonják az embereket a templomtól, az vagy tájékozatlan, vagy rosszindulatú. Nagyon megcsappannának a templomi gyülekezetek, ha egyszerre kivonulnának onnan azok, akiknek az evangélizáció szolgálata folyamán lett igazán drágává a templom! […] Mert az letagadhatatlan tény, hogy az evangélizációk nyomán örvendetesen megszaporodtak az igetanulmányozó és imádságos alkalmak. És sehol se a templomi gyülekezet rovására!”

Sréter Ferenc kevés esetben szólalt meg. Mondhatni, nem bocsátkozott hiábavaló vitatkozásokba, de az 1954-ben megjelent, Benczúr-féle kátét élesen bírálta; e kátéban kirajzolódik, mit diktált a hatalom. Egy példát hadd említsek. A káté végén ezt a kérdést lehet olvasni: „Hogyan él az az ember, aki mindezeket hiszi?” A válasz: „Engedelmes állampolgár és szereti a hazáját. Isten Igéje mondja: »Akarod-é pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót és dicséreted lesz attól. […] Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet.«” Illusztrációként pedig e felelet mellett egy magyar zászló látható, benne a szovjet zászló sarlójával és kalapácsával. E sorok írója hiányolja a válaszból Isten igéjének a folytatását: „…és Istennek, ami az Istené.”

Mint e példa is mutatja, olyan káté kiadását engedélyezték, mely Dezséryn keresztül az államhatalomnak is megfelelt. Ezért nem fogadták el Sréternek és lelkészi munkatársainak a javaslatait sem. A káté körül kirobbant vita után Dezséry püspök magához hívatta Srétert, aki a legkitartóbban kérte a kátéban írtak átfogalmazását, és azt mondta neki: „Véget kell vetni annak a túl kegyes, pietista gyülekezeti életnek és szolgálatnak, ami a Várban folyik, mert ez már nem illik bele a mai egyházi életbe.” Várady hasonlóan fogalmazott, mikor Srétert kísérte Dezséryhez: „A tegnapi nap volt az utolsó nap, amikor a Várban prédikáltál.”

„…utaink elválnak…”

Sréter „értett a szép szóból”, és levette a Luther-kabátot. Mivel nem tudott megalkudni az egyházi vezetéssel, a vezetõk által diktált teológiával, kivált az egyházból. A vári gyülekezet ragaszkodott lelkészéhez, s ezt mondta: „Ha Feri bácsi megy, akkor mi is megyünk.” Így közel kétszáz-kétszázhúsz gyülekezeti tag lépett ki az egyházból.

Véleményem szerint Sréterben alázat és szeretet volt, nem a lázadás és a harc hangját ütötte meg annak ellenére, hogy kiváltak az egyházból. Ennek ékes példája lehet a püspök iránti tisztelet és véleményének elfogadása. Sréter így emlékezik vissza arra az idõre: „…azzal köszöntem el, hogy utaink most nyilván elválnak, de Isten akarata egészen bizonyosan az, hogy jó békességben és szeretetben váljunk el és éljünk a jövõben is.”

1957-ben az Állami Egyházügyi Hivatalhoz beadott kérvény elfogadása után megalakult az Evangélikus Testvérgyülekezet.

Ezután felgyorsultak az események, az evangélikus egyház is nyitottabb lett, fõként Túróczy Zoltán munkájának köszönhetõen. Az egyházi vezetõk, lelkészek, teológiai tanárok beismerték tévedésüket a meg nem hallgatott és el nem fogadott kátébírálattal kapcsolatosan. Az egyetemes presbitérium határozati javaslatában kimondta, hogy fájdalommal értesült arról a bejelentésrõl, mely szerint Sréter Ferenc és a munkaközösség Evangélikus Testvérgyülekezet néven külön gyülekezetté alakult, s egyben reménységét fejezte ki, hogy hamarosan újból az evangélikus egyház szolgálatába fognak állni. Ezzel egyidejûleg az egyetemes presbitérium megbízta a püspököket, hogy teremtsék meg az együttmûködéshez szükséges feltételeket.

1957-ben az egyetemes presbitérium rehabilitálta Sréter Ferencet, elismerte, hogy tévedett az egyház, és az akkori püspökök nem bölcsen, nem a szeretet hangján mûködtek együtt és bántak Sréter Ferenccel. „Sréter Ferenc budavári lelkészi állásától való megválása, lemondása sajnálatos körülmények között, kényszer hatása alatt történt, a lemondásának a budavári egyházközség életében ártalmas következményei lettek, és lelkészi állásáról való lemondása körülményeit illetõleg õt teljes erkölcsi rehabilitációban részesíti” – állapította meg az egyetemes presbitérium. A megbánást az Evangélikus Életben is közzétették; a lap 1957. július 21-i számában ez olvasható: „A magyar evangélikus egyház vezetõsége és népe Sréter Ferencet és közösségét visszavárja! Haza várja!”

Az Evangélikus Testvérgyülekezetnek az 1957. szeptember 9-én – a rehabilitációs nyilatkozatra – adott válaszából egyértelmûen kiderül, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházból való kilépést lezárt ügynek tekinti. Számukra lehetetlenné vált mindenfajta tárgyalás a jó viszony érdekében. Bár az egyház elismerte tévedését, a levél hangnemébõl kiderül, hogy Sréterék ekkorra már teljesen elzárkóztak. Hiába volt a nyilvános bocsánatkérés és visszavárás.

Minden elzárkózás ellenére azonban Sréter Ferenc élete végéig fenntartotta a kapcsolatot néhány evangélikus lelkésszel. Ezt bizonyítja az a kérése is, hogy temetésén id. Gyõri János is szolgáljon. Az évtizedeken keresztül az egyház kötelékein kívül szolgáló Feri bácsit szíve mélyén bánthatta kiválása.

Tanulni a múltból

Hatvan év elmúltával nem lehet teljes, átfogó képet adni az események alakulásáról. A 20. század történetét sok ponton homály fedi, számos kérdés tisztázatlan, megoldatlan maradt. Az egyháznak nehéz – talán kínos – szembenézni a múlt „árnyoldalaival”. Néhány évtized elteltével az idõ még nem érett meg arra, hogy konkrét véleményt fogalmazzunk meg egy-egy személy szerepvállalásáról. Jelen ismereteim alapján, minden ítélet nélkül, annyi következtetést levonhatok, hogy az egyház vezetõsége nem tudott az államhatalomtól független maradni, számtalan helyzetben a megalkuvást választotta. Kompromisszumok megkötésével egyszerre szeretett volna megfelelni Istennek és államnak.

Természetesen a másik oldalnak is önvizsgálatot kell tartania. Keresztyén felelõsségünk, hogy felsõbbségtudat, ítélet és személyválogatás nélkül, szeretettel forduljunk embertársaink és szolgatársaink felé. Nemcsak a közös alapokat kell vallani és hirdetni, hanem ennek szellemében meg kell tanulni együtt munkálkodni.

Úgy gondolom, Sréter és a gyülekezet hibát követett el akkor, mikor teljesen elzárkózott, kizárta az együttmûködés és visszatérés lehetõségét, annak ellenére, hogy 1957-ben az evangélikus egyház megkövette õt, teljes rehabilitációban részesítette, és nyilvánosan elismerte saját tévedését.

A múltat megváltoztatni nem lehet, de bûnbánattal visszatekintve tanulhatunk elõdeink hibáiból.

Végezetül álljanak itt Sréter Ferenc szolgálatának összefoglalásaként Csepregi Béla szavai: „1980-ban Gyõri János Nagytarcsán találkozót rendezett az evangélizáció régi munkásai számára. A körülbelül húsz résztvevõ között Sréter Feri bácsi is ott volt, már nagyon megtörten. Elmondta, hogy az a tizenhat év, amelyet evangélikus lelkészként az evangélizációban töltött, szolgálatának a koronája volt.”

::Nyomtatható változat::