Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Éppen csak elkezdõdött szeptemberben a tanítás. Hogy az elsõ õszi hónapban járunk, azt az idõjárás is tudtunkra adta a maga könyörtelen, hirtelen hidegre fordult arcával. Bár a szomjas földnek biztos jólesett a hûvös, õszi, kiadós csapadék, de nekünk cseppet sem. Talán sokunk melegedett volna még pár hetet a mosolygós napon, de hát, mint tudjuk, az „idõk gonoszak”. Nem nézik az ember kedvét, se azt, hogy még mi fontos, jó dolga volna.

Útmutatónk szeptember 15-i igéje – ekkor írom e sorokat – a Hegyi beszédbõl való: „…legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esõt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,45) Vagyis az Úristen itt e földön valóban nem személyválogató.

Nem úgy én! Sokszor kérnék számon honfitársaimon ezt-azt. Példának okáért a kora õsz nemcsak esõt és színes faleveleket hozott, hanem egy ajánlottat is.

Az ajánlott levél a szomszédból jött, és eszembe juttatta a nyarat. Az idei nyarat, amikor júniusban megkezdõdött a várva várt vakáció. B. fiam a szünidõben elkerekezett Rácalmásra. Nyugodtak voltunk, hiszen az idõ kellemes volt, és kiépített, jelzett kerékpárúton haladhatott. Az ígért ebédidõre meg is érkezett. Zokogva esett be az ajtón. Nadrágja kiszakadva, lábán komolyan vérzõ mély seb, és a biciklijén is ütésnyomok. Mint kiderült, hazafelé egy szembejövõ motoros igen közel jött hozzá, és leszorította õt az útról. A padkán elesett, kétségbeesetten segítségért kiáltott, hisz nem tudhatta, hogy eltörött-e a lába, és képes-e felállni. A motoros bár visszanézett, de cserbenhagyva õt továbbhajtott.

A felháborodott szülõ elsõ értelmesnek tûnõ gondolata az volt, hogy segítségül hívja a rendõrséget, minekutána a hivatalos szerv a fél délutánt papírok és jegyzõkönyvek kreálásával töltötte. Maradtunk is volna ennyiben. Ám az említett levél a várt értesítés („megszüntetõ határozat ismeretlen tettes ellen”) helyett mást tartalmazott. Mégpedig azt, hogy kisfiam ifjú korára való tekintettel (tizenkét éves múlt) megszüntetik ellene az eljárást. Õellene! Négyszer olvastam végig a határozatot, mert nem hittem a szememnek. Igen, ez állt benne: az áldozatot vonták felelõsségre. Az senkit sem érdekelt közülük, hogy mit keres egy nagy sebességû motor a kijelölt és védett kerékpárúton, de az arcát, véres végtagját, nevét, címét vállaló kisfiú ellen, minõ nagylelkûség, megszüntetik az eljárást.

Ha már a tettes után egy lépést sem hajlandóak tenni, akkor legalább legyen bûnbak. Így tán a statisztika is szebben fest ma Magyarországon és õsszel. Volt már ilyen. Az õszök ilyenek itten. S vannak, akik cinkos vigyorral ezt rendjénvalónak vélik és védik. A tettes ismert. Az a kisfiú, akit fényes nappal majdnem halálra gázolnak, és véresen érkezik haza.

Most már csak azt nem tudom – hisz az elkövetõ ismert –, hogy mit mondok a kisfiamnak. Mit mondok akkor, ha – ne adj Isten – ismét segítségre szorul a fényes utcán. Kit hívjál? Kire számíthatsz? Azt hiszem, a hivatalos szervre aligha. Hát légy bírája magadnak? Védd meg magadat, ahogy tudod? Azt hiszem, ez sem vezet jó útra, sõt ellenkezõleg, bizonyos sötét, összefonódó körök malmára hajtja még az esõvizet is.

Mert most még az idõ borult. Nap se süt. Õsz van. Sötét alakok és lelkek garázdálkodnak az országban. De hát mit tehetek, hogy belém ne kössenek, vagy esetleg belém ne költözzenek? Kinézek az ablakon, és Pál apostol szavai verõdnek vissza az õszi pocsolyák felszínén: „Mert most tükör által homályosan látunk…” (1Kor 13,12)

Várok. Várom a következõ kedves embert, ki már biztos útban van felém, esetleg kimerészkedem az esõre, és meglátogatok pár elesett, segítségre váró szótlant, akit leszorítottak élete kanyargós országútjának szélére. Mert Lutherrel együtt tudom, hogy a felhõk felett mindig kék az ég, és süt a nap. Várom a következõ szünetet és a következõ ünnepet. A mindig bátor õszi reformációt és a boldogan fényes karácsonyt. Várom, hogy elálljon ez esõ, és kiderüljön. Kiderüljön minden. Az örök igazság. Várom, hogy majd egyszer eljõ az igaz bíró, aki mind ez idáig szeretetbõl és kegyelembõl ad esõt igazaknak és hamisaknak egyaránt. Ámen.

Stermeczki András

::Nyomtatható változat::