Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Nemcsak az angolok, hanem a világirodalom történészei is joggal tekintik a 17. századi Angliában élt John Miltont (1608–1674) a legnagyobb protestáns költõnek. Amíg az olasz Dante Alighieri (1265–1321) a katolikus eposz, az Isteni színjáték szerzõje, addig a protestáns Milton nevét legjelentõsebb mûve, az Elveszett paradicsom tette halhatatlanná.

A négyszáz éve született költõ tiszteletére Európában két nemzetközi tanácskozást rendeztek: ez év júliusában Londonban a gigantikus méretû kilencedik Milton-konferenciát és a Károli Gáspár Református Egyetem Angol Tanszékén szeptember 4–7. között egy másikat. Nagy megtiszteltetés volt egy kis ország kis egyetemének, hogy a legrangosabb Milton-kutatók – mintegy negyvenen – érkeztek erre az alkalomra Budapestre tizenkét országból. Jöttek az Egyesült Államokból, Tajvanról, Izraelbõl, Nyugat- és Közép-Európából. (A konferencia részletes programja megtekinthetõ a honlapon: www.milton.extra. hu.) Szóljunk elõször Milton jelentõségérõl, majd a konferencia néhány elõadásáról!

Milton jómódú londoni családban született: édesapja, aki nemcsak tisztviselõ, hanem zeneszerzõ is volt, még fiatalkorában tért át a katolikus vallásról a protestáns hitre. A gyermek Milton a legkiválóbb humanista mûveltséget adó londoni iskolába járhatott, majd kilenc éven keresztül az akkoriban puritán szellemiségû Cambridge-i Egyetem hallgatója volt.

Az irodalomtörténészek három korszakot különböztetnek meg Milton költészetében: a lírai versek, a prózai, illetve az epikai mûvek korszakát. Egyszerre írt latin és angol nyelven.

Elsõ jelentõs költeménye még Cambridge-ben született Óda Krisztus születésének reggelén címen. Korai költészetének remeke a L’Allegro és az Il Penseroso címû költeménypár, amely a vidám és a mélabús ember hangulatát jeleníti meg, valamint a Comus címû pásztorjáték, amelyet elõ is adtak 1634-ben. Korai költészetének legkiválóbb darabja a Lycidas címû pásztori elégia; ezt Milton egy lelkésznek készülõ diáktársa emlékére írta, aki az Ír-tengerbe veszett.

A szonett mûfajával mindegyik korszakában jelentkezett; sajátosan megújította: a formailag petrarcai hagyomány nála barokk hangszerelést kapott. A leghíresebbek: A vak szonettje, a lemészárolt valdenseknek emléket állító A piemonti vérengzésre vagy a Halott feleségéhez.

Milton szellemi fejlõdésének nagy lökést adott, hogy 1638-tól másfél évre – Franciaországon át – Itáliába utazhatott. Itt találkozott a kor szellemóriásaival, Hugo Grotiusszal és Galileivel is. Az angol forradalom hírére utazott haza: „Aljas dolognak tartottam külföldön kedvtelésbõl utazni, amikor honfitársaim otthon a szabadságért harcolnak” – írta.

Hazatérve két évtizeden keresztül Oliver Cromwell és az angol polgári forradalom ügyét támogatta; 1649-tõl magas beosztásban, hiszen az államtanács latin titkárává nevezték ki. Ebben a korszakában jelentõs mûveket írt a reformáció, a forradalom, a szólásszabadság védelmében.

Mély keresztény meggyõzõdését sohasem rejtette véka alá, akkor sem, ha az éppen eltért hittestvérei véleményétõl. Ariánus (Szentháromság-tagadó) nézeteire akkor derült fény, amikor a 19. században felfedezték latin nyelvû dogmatikai munkáját, a De Doctrina Christianát. Milton nemcsak a keresztény hit, hanem a szabadság költõje is volt, s a házasságról például úgy vélekedett, hogy ha a társak pokollá teszi egymás életét, akkor a válás a kisebbik rossz. Három traktátust is szentelt ennek e kérdésnek; ebben valószínûleg szerepe volt személyes házassági kudarcainak is.

Milton 1652-re teljesen megvakult, mûveit magántitkárainak vagy leányainak diktálta. A forradalom bukása után élete veszélybe került, rövid ideig börtönben is ült. 1667-ben jelentette meg nagyeposzát, az Elveszett paradicsomot, elõször tíz könyvben, majd a második kiadásban tizenkét könyvben. Fiatalkorában Arthur királyról akart eposzt írni, ám hamarosan rájött, hogy a keresztény költõ számára a bibliai bûnbeesés- és megváltástörténet a leginkább mûvészi feldolgozást igénylõ téma.

Bár a romantikus Blake szerint Milton az Elveszett paradicsomban tudat alatt a sátán pártján volt, a mû alapos olvasása után azt mondhatjuk, hogy ennek épp az ellenkezõje igaz. Milton az eposz elsõ huszonhat sorában a Szentlélekhez fohászkodik, hogy „hirdessem az örök Gondviselést, / s embernek igazoljam Isten útját”. A pokol mélységeinek és fejedelmeinek bemutatása után a harmadik könyvben az Atya és a Fiú párbeszédében a Fiú a bûnbeesést elõre látó (de nem elõre elrendelõ!) Atyának szabad akaratból felajánlja életét váltságul.

A negyedik könyvben találkozunk elõször az ekkor még ártatlan Ádámmal és Évával, akinek természetes szépségére és tökéletességére irigykedve néz a sátán. Az eposzra jellemzõ módon a bûnbeesés tragikus eseménye csak a kilencedik könyvben történik meg, elõtte Rafael arkangyal figyelmeztetésként elmeséli Ádámnak és Évának az angyalok lázadásának történetét, a mennyei harcot.

A bûnbeesés után az elsõ emberpár szerelmi viszonya is megváltozik: kölcsönösen vádolják egymást, sõt Éva még az öngyilkosság gondolatáig is eljut. Ám Ádám felidézi az õsevangélium (1Móz 3,15) ígéretét, s könnyek között mindketten bûnbánatot gyakorolnak: a Fiú az emberpár bûnbánati imádságát közbenjáróként közvetíti az Atyának. Bár a paradicsomból távozniuk kell, Mihály arkangyal bemutatja számukra az emberiség jövõjét: a megváltásnak, az egyház földi életének és Krisztus második visszajövetelének történetét.

Kevesen tudják, hogy az Elveszett paradicsomot a teológiát is végzett evangélikus költõ, a két éve elhunyt Jánosy István (1919–2006) ültette át ízes és míves magyar nyelvre. A nagyszerû fordítás a mai modern olvasóhoz hozza közel a 17. századi eposz világát.

Sajnálatos tény, hogy a mû folytatása, a Visszanyert paradicsom magyarul csak Bessenyei Sándor prózafordításában áll rendelkezésünkre; õ franciából ültette át a szöveget magyarra a 18. század végén. A Visszanyert paradicsom (amelynek témája Krisztus megkísértése) együtt jelent meg Miltonnak a Sámson címû, bibliai témájú, önéletrajzi ihletésû tragédiájával.

A költõt ma, a 21. századi Magyarországon ismét honosítani kell. Ez a gondolat vezérelt minket, a Károli Gáspár Református Egyetem Angol Tanszékének oktatóit, amikor Magyarországra hívtuk a világ legkiválóbb Milton-kutatóit. A konferencia témája Milton az évszázadok tükrében volt.

Sanford Buddik jeruzsálemi professzor Kant és Milton kapcsolatát vizsgálta, s volt olyan kutató, aki például a Sámson 19. századi színházi feldolgozásait mutatta be. A hazai elõadók közül Péter Ágnes, az ELTE Anglisztika Tanszékének professzora Milton magyarországi fogadtatásának három századát tekintette át. A huszadik századi magyar kritikai recepció akkor vált különösen is izgalmassá, amikor az elõadó összehasonlította Ravasz László református püspök és Szerb Antal irodalomtörténész Miltontanulmányait.

A konferencia szervezõje, klasszikus mûveltségû kollégám, Péti Miklós a 18. századi angol kritikus, Joseph Addison Homérosz- és Milton-képét állította szembe.

E sorok szerzõje az Elveszett paradicsom különbözõ imádságait elemezte: az angyali és az emberi imákat. A bûnbeesés elõtti imádság a teremtett emberpár természetes lélegzetvétele, ám a bûnbeesés után a bûnbánatot és az imádságot tanulniuk kell. A bûnbe esett ember penitenciális imádságát követi a Fiú közbenjáró imádsága a tizenegyedik könyv elején. A Szentlélekhez szóló invokáció is imádságként fogható fel.

A külföldi és a hazai elõadók között voltak PhD-hallgatók és egyetemisták is. A konferencia második napján a vendégek megtekintették az Iparmûvészeti Múzeum híres Milton-pajzsát, majd az utolsó este a Károli-egyetem hallgatóinak egy kis kórusa az idõsebb Milton szerzeményeit adta elõ igen nagy sikerrel. Vashegyi György, a Purcell kórus és az Orpheus zenekar alapítója és karnagya Milton költeményeinek megzenésített változatait mutatta be. (Mindössze egy hiányérzetünk volt: Madách mûvének, Az ember tragédiájának miltoni ihletésérõl sajnos nem hangzott el elõadás.)

A visszajelzések alapján e családias hangulatú, mégis tudományos igényû rendezvény mindenki számára emlékezetes esemény maradt. A Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Egyházkerülete, a Károli Gáspár Református Egyetem vezetése nagylelkûen támogatta a konferenciát, s az egyetem evangélikus biztosa is készségesen segített az adminisztratív ügyek intézésében. Illesse õket és minden segítõt köszönet, de a dicsõség egyedül az Úré: Soli Deo Gloria!

Fabiny Tibor tanszékvezetõ

::Nyomtatható változat::