A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 22. VASÁRNAP – Fil 1,3–11

Hozzászólás a cikkhez

Filippiek! Tudjátok, ez számomra is furcsa, új látásmód: egésznek látlak titeket. Aki elkezdte bennetek a jót, be is fejezi. Ez már nem az én feladatom. Mondják, hogy mindegy, valaki mennyit él, tíz évet, tizennyolcat vagy nyolcvanat, az úgy, ahogy van, egész élet. Nincs olyan, hogy egy élet félbetörik. Minden élet egész. Most így látlak titeket. Így kell gondolkoznom mindnyájatokról! Kezdet és vég most egybeszerkesztődik, eggyé válik.

Krisztus elkezdett bennetek valamit. Mint egykor Illés köpenye Elizeusra, úgy borult rátok a kereszt üzenete. Akkor ez hangzott: „Történt veled valami!” Most én is ezt mondom: „Történt veletek valami!” A kezdetre gondolok, és tele vagyok hálával.

A szobát hirtelen por töltötte be. A vakolat felülről, a plafonról vagy még inkább az égből hullott. A Mester ruhája, haja tele lett mésszel. Az ágy lassan, meg-megakadva ereszkedett alá. Ahogy a por eloszlott, fentről nevetős arcok bukkantak fel. A jó tréfa, ahogy barátjukat leengedték a kötelekkel, összeolvadt a komoly kéréssel: bárcsak meggyógyítaná őt a Mester.

Jézus a bénára nézve ezt mondta:

– Látlak futni a mezőn, ágakon csimpaszkodni, zsákokat emelni, gyermeket hintáztatni, verseket írni. Látom, hogy mi az, ami nem engedi, hogy álmom terólad valóra váljon. Megbocsáttattak vétkeid.

A béna pedig fölkelt, és maga mögött hagyta az istenkáromlókat.

Filippiek! Egésznek látlak titeket. Közös történetünk annyi terhet és boldogságot hordoz! Emlékeztek minderre? Múlt és jelen összefonódik. Mit számít a távolság, mit számít az, hogy én börtönben vagyok, mit számít az, hogy annyi idő telt el közben? Mindez a kor vonalzóján halad ugyan, de mégis egymásra kerül most.

Voltak jól sikerült napjaink, és volt kudarcunk is bőven. Olykor nagyszerű volt a szeretet közöttünk, máskor idegesek és feszültek voltunk. Tudjátok, én indulatos ember vagyok. Az érzések most együtt hatnak rám. Munkánk, találkozásunk, közösségünk – ez a jelen. Tértől és időtől szabadon, mintegy az örökkévalóság embereiként tartozunk össze. Erre gondolok most, és tele vagyok imádsággal.

A szégyen lassan elcsitította a nevetést. Volt, aki tapsolt is. A vámszedő ujjai elfehéredtek, ahogy az ágat szorította. Aztán a hirtelen támadt csendben a Mester hangja hallatszott:

– Látlak téged családi asztalnál ülve, barátaid között poharazva, hálás tekintetektől kísérve. Látlak úgy, hogy nem menekülsz, mint az űzött vad. Látlak a szégyened nélkül, nyugodtan arcokba nézni. Látlak magasnak és szépnek. És látom, hogy mi az, ami nem engedi, hogy álmom terólad valóra váljon. Jöjj le, ma a te házadban kell vacsoráznom!

Zákeus pedig boldog szégyenkezéssel mászott le a fáról. Senki nem nevetett.

Filippiek! Egésznek látlak titeket. Nem magam miatt. Tudjátok, hogy visszatekintésem tele van lelkiismeret-furdalással. Hányszor nem használtuk ki az alkalmas időt, pedig a napok gonoszak!

Nem magam miatt látlak titeket egésznek, hanem Krisztus miatt. Ő az, aki tisztának lát bűneink ellenére. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudja, mennyit vétettünk, hanem azt, hogy annyira szeret, hogy nem akarja tudomásul venni ezeket. A szeretetével megszépít minket.

Szeretném, ha el tudnátok merülni ti is ebbe a megható ölelésbe. Azt hiszem, az érzelem megvan bennetek, most értsétek is ezt meg, mert így tudjátok majd másoknak is elmondani. Ez a szeretet vezet minket bátorságot adva a halálunk felé is. Nekem talán már egészen közel van, de az idő úgyis mindegy. Ez a szeretet készen talál majd. Így hordozlak benneteket a szívemben.

A kő elgördültekor néhányan az arcukat is eltakarták. A négy napja halott szagától rettegtek az orrok és a szívek. Nem mert senki szólni, a sötét üregből a halál áradt. A Mester pedig bekiáltott a sírba:

– Látom, ahogy kering a véred, szíved egyenletes pumpálására zubog ereidben. Látom, ahogy felcsillan a szemed, forró lesz a bőröd, szóra nyílik a szád. Látlak, ahogy mozdulsz, testvéreidet öleled, hazatérsz és elindulsz. Látlak, Lázár. És látom, hogy mi az, ami nem engedi, hogy álmom terólad valóra váljon. Nézd, közel már a húsvét, Lázár, jöjj ki!

Ő pedig előlépett halandó élőként.

Rám néz, és lát. Rám néz, és egésznek lát. Úgy lát, amilyen nem vagyok. Úgy lát, amilyen vagyok miatta. Bűnös vagyok és igaz. Halott vagyok és élő.

Imádkozzunk! Olykor azt hiszem, elég az életemnek csak ez, ahogy te látsz, Uram, de most még többet kérek.

Én is akarom ezt a látást, ahogy te látsz engem!

Hadd lássam az embereket így!

Aki béna, hadd lássam, hogy mozdul!

Aki vak, hadd lássam szeme pillantását!

Aki leprás, hadd lássam tisztának!

Aki bűnös, hadd lássam megkegyelmezettként!

Aki halott, hadd tudjam, hogy él!

Ámen.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::