A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ott, ahol a büntetés-végrehajtás kifinomultan brutális módozatai még a közelmúltban is „népszokásnak” számítottak, talán érthető, hogy kezdetben nem csak a hatóságok fogadták értetlenül az elítéltek jogaival, életkörülményeivel, testi-lelki szükségleteivel törődni szándékozókat. Márpedig Közép-Ázsia nomád népei között még a szovjet időkben is párhuzamosan működött a hivatalos és a nem hivatalos igazságszolgáltatás. Állítólag még a múlt század közepén is bevett gyakorlat volt például a halálra ítélt feje köré vízben áztatott tevebőrt csavarni, majd cölöphöz kötözve hagyni, hogy a tűző napon zsugorodó bőr roppantsa össze a koponyáját…

A szóban forgó térség országai nagyjából egy időben (1991-ben), a Szovjetunió felbomlásakor nyerték el függetlenségüket. Az „éretten” gondolkodó elit tagjaitól eltekintve, a lakosságból túlzottan nagy lelkesedést nem váltott ki a hirtelen jött szabadság, és mert a népuralomnak errefelé éppúgy nem voltak hagyományai, mint szovjet válfajának; Közép-Ázsia szocialista jelzőtől megfosztott köztársaságaiban a demokrácia inkább csak címke a politikai rendszereken. Nemzetközi megfigyelőknek még mindenesetre máig nem sikerült e szovjet utódállamokban demokratikusnak találniuk úgyszólván egyetlen parlamenti választást sem…

A jó hír az, hogy – mivel a Szovjetunió összeomlását követő gazdasági káoszból önerőből kevés esélyt láttak a kilábolásra – a pénzügyi-gazdasági segítség fejében (reményében) e közép-ázsiai országok ugyanakkor szerencsére viszonylag szabad mozgást biztosítanak a jogállamiság leckéit számon kérő „nemzetközi megfigyelőknek”, és többé-kevésbé – legalább látszatra – igyekeznek az emberi jogok terén is megfelelni a „nyugati elvárásoknak”.

Viszonylag, többé-kevésbé, látszatra – bizony indokolt az óvatos fogalmazás, hiszen például az ismert emberjogi szervezet, a Freedom House 2005-ben még a föld legelnyomóbb államainak exkluzív listáján szerepeltette Üzbegisztánt („The Worst of the Worst: The World’s Most Repressive Societies”), Türkmenisztán pedig még tavaly is az előkelőnek cseppet sem tekinthető harmadik helyen állt a sajtószabadságot legkevésbé biztosító országok világlistáján (Worldwide Press Freedom Index).

Mindazonáltal a repedező Szovjetunió résein nemcsak emberi jogokért küzdő aktivisták, környezetvédő és különböző humanitárius szervezetek képviselői furakodtak be a térségbe (néhányan már a gorbacsovi nyitás, a glasznoszty legelején), de a missziós elkötelezettségű vallási szervezetek is felismerték a kínálkozó lehetőséget.

Kiválásuk, illetőleg függetlenné válásuk után Közép-Ázsia köztársaságainak majd mindegyikében rögvest deklarálták is a teljes vallásszabadságot, csak hát ne feledjük, hogy az odaát fél évszázadnál is tovább tartó ateista agymosás egy alapvetően már szekularizálódott társadalmat kreált a nomád népekből.

Eredendően muzulmán dominanciájú térségről lévén szó, természetesen nem csak keresztény missziók kezdték meg a működésüket. A lelkekért folyó verseny szereplői közül az utódállamok kormányai már csak azért is az iszlám térítőit részesítik pozitív diszkriminációban (és kezdik mindinkább ellehetetleníteni a keresztény közösségek szervezését), mert a kereszténységet leglátványosabban képviselő (a szovjet időkben mellesleg többnyire lakat alatt tartott) ortodox templomok az aránylag még mindig jelentős orosz népesség – nem mindenütt kívánatos – jelenlétét demonstrálják. Pedig – mondjuk Kirgizisztánban – ma már mintegy húsz olyan bejegyzett vallási felekezet működik, amelynek székhelye (Dél-Korea, USA, Anglia és így tovább) világosan jelzi az „előélet nélküli” missziós szándékot.

A hivatalos kimutatás szerint egyébként a 198500négyzetkilométeren elterülő Kirgizisztán mintegy ötmillió lakosának 75%-a mohamedán, 20%-a ortodox, további 5% pedig egyéb vallás híve. Azért ne higgyük, hogy ateista már nem is él az országban. Bár a megkérdezettek általában habozás nélkül vállalják felekezeti hovatartozásukat, többségük egyáltalán nem gyakorolja vallását.

A térségben tevékenykedő keresztény missziós szervezetek palettáján a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság (Prison Fellowship International – PFI) egészen különleges színfolt. Nem valamely felekezet képviseletében próbál gyülekezetet építeni Isten országának, hanem – ökumenikus nyitottsággal – ott hirdeti Krisztus bűnbocsátó szeretetét, ahol erre talán a legnagyobb szükség van: a nyilvánvalóvá lett bűneik miatt elítéltek között. Oda viszi tehát az evangéliumot, ahol a potenciális gyülekezet eleve adva van, méghozzá „tartósítva”… Nem nehéz belátni, hogy ez a körülmény egyszerre jelent páratlan lehetőséget és rendkívüli felelősséget.

A PFI megrepedt nádszálat jelképező logója ugyan sokak számára beszédes szimbólum (Mt 12,20), de tekintettel arra, hogy működésük más nem keresztény országra is kiterjed, a hatóságokkal folytatott érintkezésben egyáltalán nem hátrány, hogy a szervezet elnevezéséből hiányzik a „keresztény” jelző. (Elöljáróban utaltunk rá, hogy sok helyütt a puszta szándékát is értetlenül fogadják a börtönviseltek jogaival, szükségleteivel való törődésnek.)

Munkamódszerét tekintve a PFI elsősorban mégis inkább a segélyszervezetekkel rokonítható – lehetőségeihez mérten materiális segítséget is nyújt a legmostohább körülmények között sínylődő rabok ellátásának javítása érdekében. Ám míg a keresztény segélyszervezetek többnyire tartózkodnak a direkt evangélizálástól, a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság esszenciális célja a lélekmentés. Csak épp gondosan ügyelve arra, hogy testvéri közeledésük se az eleinte általában gyanakvó hatóságokat, se a kiszolgáltatott helyzetük révén fokozottan érzékeny fogvatartottakat ne riassza. Ezért is meghatározó a jelentősége annak, hogy munkatársi gárdájában – legyenek azok önkéntesek vagy alkalmazottak – a börtöntársaság mindenütt igyekszik olyan elkötelezett keresztényeket is felelős szolgálatba állítani, akik előéletük miatt járatosak az adott ország felsőbb köreiben vagy/és börtöneiben.

A Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság jelenleg Közép-Ázsia két államában – Kazahsztánban és Kirgizisztánban – van bejegyzett szervezetként is jelen. A nyár közepén kirgiz földön tartott konferencia célja azonban nem csak e két fiatal tagszervezet munkatársainak továbbképzése volt. A négynapos szemináriumra a térség más köztársaságaiból is eljöttek a valamilyen szintű börtönmissziós munkát már végző keresztény közösségek képviselői. Részben azért, hogy közelebbről megismerhessék a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság szerteágazó tevékenységét, részben pedig azért, hogy megtudják, miként kellene elindítaniuk saját, nemzeti börtöntársaságuk szervezését úgy, hogy – ha erre késztetést éreznek – maguk is mielőbb a világszervezet tagjai lehessenek.

Nyilvánvaló, hogy esetükben a PFI-tagság anyagi támogatást és egyfajta védelmet is jelenthet, ám a tagfelvétel nem automatikus – a jelentkezőkkel szemben a világszervezet szigorú követelményeket támaszt. Mindenekelőtt azt, hogy soraikban teljes mértékben érvényesüljön az ökumené, s hogy a börtönmisszióban e világszervezet égisze alatt szolgálatot vállalók egytől egyig elkötelezett keresztények legyenek.

::Nyomtatható változat::