Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 40
- Énekeljetek, minden népek!
Cantate
A 96. genfi zsoltár
Hozzászólás a cikkhez
Énekeljetek, minden népek!
A gyülekezeti éneklésnek és a zenének az istentiszteletben betöltött szerepéről a nagy reformátorok nem vélekedtek egyformán. Luther a gyülekezeti ének fontossága mellett a többszólamú éneket és a művészi orgona- és hangszeres muzsikát is fontosnak tartotta. Zwingli azonban nemcsak a szobroknak és képeknek, de még a zenének és a gyülekezeti éneknek sem hagyott helyet az istentiszteleten.
A középutat képviselő Kálvin azt tanította, hogy a zene Isten egyik nagy adománya, ezért mi, keresztények egyedül az ő dicsőségére szolgálhatunk vele. Az érzékeinket gyönyörködtető zene azonban világi csábítást rejt, ezért csak fegyelmezetten élhetünk vele, nehogy elvonja figyelmünket az igéről. Az Isten dicsőítésére egyedül méltó éneknek pedig a Szentírás szavát, azon belül is a Zsoltárok könyvét tartotta.
Így született meg 1562-ben – hosszú és tudatos alkotómunka eredményeként – a Genfi zsoltároskönyv, melyről a Cantate rovat múlt heti cikkében, a Szemem a hegyekre vetem című énekünk kapcsán már bővebben is szó esett.
A 96. zsoltár a dicsőítő hangvételű zsoltároknak azon csoportjába tartozik, mely Jahve királyságát, egyetemes uralmát hirdeti meg: „Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak, te egész föld!” (Zsolt 96,1) A genfi zsoltár (GyLK 735) ezt azzal fokozza, hogy a föld minden teremtményét Isten magasztalására szólítja fel: „E földön őnéki minden / Dicséretet énekeljen, / Jóvoltát hirdesse mindennek!” (1. vsz.)
A zsoltárszöveg a pogány népeket is megszólítja: „Népek törzsei! Magasztaljátok az Urat!” (Zsolt 96,7) Egyben missziói parancs is megfogalmazódik benne, melyet a genfi zsoltár két helyén így éneklünk: „A pogányok közt dicsőségét, / Hirdessétek jótéteményét!” (2.vsz.); „Ne rejtsétek a pogányoktól, / Hogy e nagy Úristen országol!” (7. vsz.)
A dicsőítő zsoltárok felépítése gyakran hasonló mintákat követ. A bevezető sorok után, melyek hálaadásra buzdítanak, legtöbbször magyarázat következik, mely Isten jótéteményeit és csodatetteit sorolja fel, vagy az ő nagyságáról beszél: „Mert nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék, félelmesebb minden istennél.” (Zsolt 96,5) A zárószakasz általában ismételt hálaadásra hív fel, ezzel foglalva keretbe az egész zsoltárt. Ez a zárómotívum a 96. genfi zsoltárban himnikus hangvétellel szólal meg: „Örvendjen az ég hangossággal, / A föld örüljön vigassággal, / A tenger zúgjon, a mező / Zengedezzen és az erdő / Az Úr előtt nagy hál’adással!” (8. vsz.)
A záró, 9. strófa eszkatologikus tartalmat hordoz, amikor az utolsó ítélet képét festi elénk: „…mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket.” (Zsolt 96,13) Ez a mi újszövetségi értelmezésünk szerint Krisztus újra-eljövetelét, a második adventet jelképezi.
A 96. genfi zsoltár szövege a kor ismert francia költőjének, Théodore de Bèze-nek a munkája, aki a lausanne-i egyetemen a görög nyelv professzora, később a genfi akadémia vezetője is volt. A magyar fordítást Szenci Molnár Albert református lelkész-nyelvtudósnak köszönhetjük.
Az Énekeljetek, minden népek feldolgozásai közül az egyik legjelentősebb Jan Pieterszoon Sweelinck (1562–1621) négyszólamú kórusműve, mely hűen adja vissza az eredeti dallam himnikus lendületét. Sweelinck, aki több genfi zsoltárdallamot is feldolgozott kórusra, s a vokálpolifónia egyik utolsó művelője volt, mégsem kórusszerzőként, hanem mint az északnémet orgonaiskola nagy mestere vált ismertté.
A zsoltár a hívő ember ösztönösen mondott imádsága, mellyel örömében, fájdalmában, szükségében önkéntelenül is megszólítja Istent. Így lehet a zsoltár a hálaadás, az öröm szava; de a belőlünk előtörő érzések, kétségek, kérdések megfogalmazása is. Olvasásuk és éneklésük is imádság a gyülekezet ajkán!
Fekete Anikó
::Nyomtatható változat::
|