Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Evan­gé­li­kus egy­há­zunk­nak im­már van egy kü­lön­le­ges kö­zös­sé­ge, mely­nek tag­jai szep­tem­ber utol­só hét­vé­gé­jén be­ír­ják a kö­vet­ke­ző évi no­tesz­ba, hogy ugyan­csak szep­tem­ber utol­só hét­vé­gé­je már fog­lalt. Ha sem­mi mást nem is, de ezt biz­to­san tud­ják a kö­vet­ke­ző nap­tá­ri év­ből: pap­né­ta­lál­ko­zó­ra me­gyünk.

Kis túl­zás­sal va­ló­ban így van ez, hisz idén har­mad­szor ta­lál­koz­tunk egy­más­sal Ba­la­ton­szár­szón ab­ból a cél­ból, hogy pap­né­tár­sak­kal pap­né­sors­ról, há­zas­ság­ról, csa­lád­ról be­szél­ges­sünk, együtt játsszunk, éne­kel­jünk, spor­tol­junk vagy ke­nye­ret süs­sünk, és meg­fü­röd­jünk a ko­ra őszi ve­rő­fény­ben, de akár a Ba­la­ton­ban is.

A ko­ráb­bi évek har­min­cas, negy­ve­nes lét­szá­mát most az öt­ve­nes­sel foly­tat­tuk: ötvenöten je­lent­kez­tünk és vet­tünk részt a püs­pök­né­ink, Fa­bi­ny Ka­ti és Gáncs Már­ti ál­tal szer­ve­zett hét­vé­gén. Év­ről év­re van­nak ré­gi­ek és újak, egé­szen fi­a­ta­lok és büsz­ke nagy­ma­mák, olya­nok is, akik már har­mad­szor jöt­tek el. Öröm volt lát­ni, hogy egy­re töb­ben fo­gad­ják el a meg­hí­vást, és tud­ni, hogy mennyi­en vol­tak azok, akik vissza­je­lez­tek ugyan, sze­ret­tek vol­na ve­lünk len­ni, de va­la­mi még­is meg­aka­dá­lyoz­ta őket. So­kat gon­dol­tunk rá­juk is, re­mél­ve, hogy jö­vő­re ve­lük is ta­lál­ko­zunk.

Akik vi­szont együtt vol­tunk, igye­kez­tünk ki­hasz­nál­ni a hét­vé­ge min­den per­cét: a prog­ra­mok szin­te egy­más­ba ér­tek, így hát a sze­mé­lyes be­szél­ge­té­sek­re az ét­ke­zé­se­ket és a ké­ső es­ti órá­kat tar­to­gat­tuk. Pén­tek es­te meg­is­mer­ked­tünk egy­más­sal: ek­ko­ra lét­szám mel­lett Fa­bi­ny Ka­ti­nak és Völ­gyessy Szo­mor Fan­ni­nak nem volt könnyű dol­ga irá­nyí­ta­ni ben­nün­ket. A lé­nyeg, hogy so­kat ne­vet­tünk, ma­gunk­kal ho­zott fe­les­le­ges kul­csa­in­kat pe­dig né­hány be­mu­tat­ko­zó szó köz­ben el­he­lyez­tük a de­ko­rá­ci­ós an­gyal­ka ko­sa­rá­ban.

A na­po­kat el­csen­de­se­dés­sel zár­tuk és igé­re fi­gye­lés­sel kezd­tük: Cser­há­ti­né Sza­bó Iza­bel­la fó­ti lel­kész­nő szol­gált kö­zöt­tünk egész hét­vé­gén.

Az áhí­ta­tok és a zá­ró is­ten­tisz­te­let té­má­ja is a há­zas­ság, a vá­lasz­tás, a pár­kap­cso­lat, a sze­re­lem volt. Az al­kal­ma­kat to­vább gaz­da­gí­tot­ta, hogy Ecse­di Zsu­zsa se­gít­sé­gé­vel és ve­ze­té­sé­vel az új gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus köny­vből éne­kel­tünk vé­gig egy-egy reg­ge­li vagy es­ti li­tur­gi­át, sőt meg­ta­nul­tunk új ko­rá­lo­kat is. Gya­kor­lás­ra alig volt szük­ség, hi­szen a csa­pat lel­ke­sen és pa­csir­ta­to­rok­kal éne­kelt.

A hét­vé­ge ven­dé­ge Döb­ren­tey Il­di­kó volt, aki nem­csak elő­adá­sá­val, me­sé­i­vel, sze­re­tet­nyelv-já­té­ka­i­val vagy já­ték­ta­ní­tás­sal volt ott kö­zöt­tünk, ha­nem tel­jes ön­ma­gá­val. El­sők kö­zött ér­ke­zett, utol­sók közt ment el, ve­lünk is­mer­ke­dett, éne­kelt, tán­colt, ját­szott, ba­rát­ko­zott, kö­zénk ol­vadt, aki nem evan­gé­li­kus és nem pap­né, de sa­ját be­val­lá­sa sze­rint még­is ki­csit evan­gé­li­kus és ki­csit pap­né. Azt hi­szem, az őszin­te sza­vak mel­lett a leg­na­gyobb aján­dék a je­len­lé­te volt, hogy nem­csak az elő­adás, de a tel­jes hét­vé­ge ide­jét rá­szán­ta a ve­lünk va­ló ta­lál­ko­zás­ra.

Eb­ben az év­ben is meg­pró­bál­tunk ki­csit egész­sé­ge­seb­ben él­ni két na­pig, és ta­lán si­ke­rül to­vább is, ha ma­gunk­kal tud­tunk vin­ni va­la­mit Bog­dá­nyi Má­ria lelkész, életmód­-tanács­­adó sza­va­i­ból, pél­da­mu­ta­tá­sá­ból. Egy rö­vid film­mel és ma­ga a gya­kor­lat meg­mu­ta­tá­sá­val is­mer­tet­te meg ve­lünk a nor­dic wal­kingot, és szám­ta­lan elő­nyé­re, po­zi­tív ha­tá­sá­ra hív­ta fel a fi­gyel­met. Ma­gya­rul ta­lán sé­ta­ga­lopp­nak ne­vez­het­jük ezt a min­den iz­mot meg­moz­ga­tó, min­den­ki szá­má­ra el­ér­he­tő spor­tot. A bá­tor­ta­la­nab­bak a Ba­la­ton part­ján gim­nasz­ti­ká­val kezd­het­ték a na­pot.

Va­sár­nap reg­gel tel­jes ki­őr­lé­sű liszt­ből ke­nye­ret da­gasz­tot­tunk, zsem­lé­ket sü­töt­tünk, a zá­ró is­ten­tisz­te­le­ten sa­ját ci­pónk­ból vet­tünk úr­va­cso­rát. A zsem­lék­be ne­vün­ket rej­tet­tük el, hogy a kö­vet­ke­ző ta­lál­ko­zó­ig min­den­ki­nek le­gyen ki­ért imád­koz­nia. Ma­gunk­kal hoz­tunk te­hát egy ci­pócs­kát, ben­ne egy test­vé­rünk ne­vé­vel, s az an­gyal ko­sa­rá­ból egy kul­csot, im­már va­la­ki má­sét, „Fe­let­te nagy ti­tok ez” fel­ira­tú kulcs­tar­tó­val.

Kecz­kó Szil­via

::Nyomtatható változat::