Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A ha­zai és az eu­ró­pai sta­tisz­ti­kák egy­aránt azt mu­tat­ják, hogy át­ala­kult a há­zas­ság előtt ál­lók vagy ép­pen he­lyet­te más for­má­ban együtt élők há­zas­ság­ról al­ko­tott ké­pe. A há­zas­sá­gok szá­má­nak csök­ke­né­se, a há­zas­sá­gon kí­vül szü­le­tett gyer­me­kek szám­ará­nyá­nak nö­ve­ke­dé­se egy­ér­tel­mű­en jel­zi, hogy az egy­kor a tár­sa­da­lom alap­in­téz­mé­nyé­nek szá­mí­tó há­zas­sá­gi együtt­élés­ről ma már ko­ránt­sem az az ál­ta­lá­nos fel­fo­gás, hogy ez len­ne az egye­dü­li le­het­sé­ges út­ja az em­be­ri élet e vi­lá­gi ki­tel­je­se­dé­sé­nek.

A sta­tisz­ti­ká­kat lát­va több­nyi­re a kor­szel­le­met em­le­get­jük, amely ki­kezd­te az ősi, tisz­ta ér­té­ke­ket, ame­lyek­nek leg­főbb le­té­te­mé­nye­sei ép­pen mi, ke­resz­té­nyek vol­nánk. Annyi­ra ki­kezd­te, hogy már nem­csak Is­ten­ről gon­dol­ko­dik más­ként a mai em­be­rek több­sé­ge, mint aho­gyan mi hi­tünk alap­ján ta­nít­juk, ha­nem már az em­be­ri együtt­élés alap­ve­tő nor­mái te­kin­te­té­ben is sza­ka­dék hú­zó­dik kö­zöt­tünk. Ma már nem egy­ér­tel­mű, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len ér­ték a csa­lád, a hű­ség, az „egy test­té lét­el­ben” meg­fo­gal­ma­zó­dó ki­zá­ró­la­gos­ság, mind­eze­ket fe­lül­ír­ják más ér­de­kek-ér­té­kek – több­nyi­re úgy lát­juk, hogy az egyé­ni ér­de­kek, szem­ben a kö­zös­sé­gi ér­de­kek­kel. Az egyén in­kább a kö­zös­ség­ről és a kö­zös­sé­gért meg­ho­zan­dó ál­do­zat­vál­la­lás­ról mond le sa­ját ér­de­ke­i­ért, in­kább fel­rúg­ja a már meg­lé­vő kö­zös­sé­get, vagy ele­ve nem is vál­lal­ja fel a tel­jes el­kö­te­le­ző­dést, mert egyé­ni ér­de­kei ér­vé­nye­sü­lé­se előtt nyit­va akar­ja hagy­ni az utat.

A jö­vőt te­kint­ve még bo­rú­sab­bak a ki­lá­tá­sa­ink, hi­szen azok a gye­re­kek, akik össze­tört há­zas­ság­ban, pár­kap­cso­lat­ban ne­vel­ked­nek fel, már az ál­ta­luk meg­ta­pasz­talt min­tát „élik to­vább”, és szá­muk­ra is a vá­lás lesz a konf­lik­tu­sok ke­ze­lés­nek le­het­sé­ges mód­ja, vagy ma­guk sem akar­ják azt az el­kö­te­le­ző­dést fel­vál­lal­ni, ame­lyet már szü­le­ik sem vál­lal­tak.

Mi – akik az em­ber bol­dog­sá­gá­ért fe­le­lős­sé­get ér­ző ke­resz­tény­nek, il­let­ve ilyen egy­ház­hoz tar­to­zó­nak vall­juk ma­gun­kat – óha­tat­la­nul kér­dé­sek­kel ta­lál­juk szem­ben ma­gun­kat. Ta­lán már túl­ju­tot­tunk azon, hogy egy­sze­rű­en csak a „bű­nös vi­lá­got” kár­hoz­ta­tó kér­dé­se­ket is­mer­jük fel, és ezek­re ke­res­sük a vá­laszt ahe­lyett, hogy az iga­zán lé­nye­ges és a mi fe­le­lős­sé­gi kö­rünk­be tar­to­zó kér­dé­se­ket fo­gal­maz­zuk meg a há­zas­ság „in­téz­mé­nyé­vel” kap­cso­lat­ban.

Mert nem elég pusz­tán azt kér­dez­ni, hogy mi­ért van vál­ság­ban úgy ál­ta­lá­ban a há­zas­ság in­téz­mé­nye, nem elég azt kér­dez­ni, ho­gyan ve­het­jük fel a har­cot a kor­szel­lem­mel szem­ben, nem elég azt kér­dez­ni, hogy mi­lyen bű­nös fo­lya­ma­tok ve­zet­tek odá­ig, hogy a leg­szen­tebb­nek tar­tott em­be­ri kö­zös­ség el­ve­szí­tet­te a „szent­ség”-ből szü­le­tett vé­del­met és el­kö­te­le­ző­dést. Sőt nem elég meg­bot­rán­koz­va er­köl­csi íté­lő­szék­be ül­nünk, ami­kor „sa­ját kö­re­in­ken be­lül” élő em­be­rek há­zas­sá­gi vál­sá­ga, élet­vi­te­le ke­rül szem­be az ál­ta­lunk szent­nek tar­tott rend­del. Vagy­is nem az az el­sőd­le­ges fel­ada­tunk, hogy a meg­tört vagy lét­re sem jött há­zas­sá­gok­kal fog­lal­koz­zunk, ha­nem az, hogy a meg­lé­vők­kel, a még ter­ve­zet­tek­kel tö­rőd­jünk. És az iga­zán sú­lyos hi­á­nyos­sá­ga­ink, mu­lasz­tá­sa­ink ép­pen ezen a te­rü­le­ten van­nak.

Bi­zo­nyá­ra „kel­le­me­sebb” az­zal fog­lal­koz­nunk, hogy a kor­szel­lem vagy „e vi­lág ura” mit tett a há­zas­ság, a csa­lád ro­vá­sá­ra, mint az­zal, hogy mi mit nem tet­tünk, te­szünk meg a há­zas­ság, a csa­lád ér­de­ké­ben. Ha az ál­ta­lunk kép­vi­selt – e vi­lág­ra vo­nat­ko­zó – ér­ték­rend egyik alap­pil­lé­ré­nek a há­zas­sá­gi együtt­élést, a csa­lá­dot tart­juk, ha ép­pen a há­zas­ság, a csa­lá­di kö­zös­ség vál­sá­gá­ról be­szé­lünk, ak­kor nem te­het­jük meg, hogy nem vesszük ész­re: sa­ját ma­gunk vál­sá­gá­ról kell be­szél­nünk.

Az el­sőd­le­ges hi­á­nyos­sá­gunk – és nem csak a há­zas­ság te­kin­te­té­ben – az, hogy meg­szűn­tünk lel­ki­gon­do­zói kö­zös­ség len­ni. Össze­adunk pá­ro­kat, előt­te pár hé­ten, hó­na­pon át „fel­ké­szít­jük” őket, eset­leg hív­juk őket a „fi­a­tal há­za­sok kö­ré­be” (már ahol egy­ál­ta­lán lé­te­zik ilyen) vagy úgy ál­ta­lá­ban a gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­gé­be, meg­ke­resz­tel­jük a meg­szü­le­tett gyer­me­ke­ket, de va­la­mi­ért még­sem te­rem­tő­dik meg az a kö­zös­ség, amely egy­ál­ta­lán te­ret en­ged­ne an­nak, hogy egy gyü­le­ke­zet és an­nak lel­ki ve­ze­tő­je va­ló­ban lel­ki ve­ze­tő­je le­gyen egy-egy pár­nak. Már nem is vár­juk ezt el, nem is így te­kin­tünk – lel­kész­ként és gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség­ként – sa­ját hi­va­tá­sunk­ra, fel­ada­tunk­ra.

Egy-két kez­de­mé­nye­zé­sen túl (mint pél­dá­ul a „há­zas­ság he­te”, „há­zas­hét­vé­ge”) nem na­gyon lát­szik, hogy az egyéb­ként jól fel­is­mert prob­lé­má­ra (a há­zas­ság vál­sá­gá­ra) ke­res­nénk meg­fe­le­lő, va­ló­ban se­gít­sé­get nyúj­tó meg­ol­dást. És ko­ránt­sem ar­ról van szó, hogy egy egy­sze­rű­en a polc­ról le­emel­he­tő meg­ol­dást, amely ott po­ro­so­dott évek, év­ti­ze­dek óta, nem vet­tünk még ész­re, ha­nem el­ső­sor­ban a fel­adat­fel­is­me­rés, az irá­nyult­ság, a mo­ti­vá­ció és a szak­ér­te­lem hi­á­nyá­ról. Mert igen­is len­ne mit ten­nünk, len­ne kik mel­lé oda­áll­nunk lel­ki ve­ze­tők­ként – lel­kész­ként és kö­zös­ség­ként egy­aránt –, el­ső­sor­ban ta­lán azok mel­lé, akik kö­zöt­tünk van­nak, de „kí­vül hagy­ják” prob­lé­má­i­kat, krí­zi­se­i­ket vagy ép­pen azt, hogy el­la­po­so­dott, el­szür­kült egy­más mel­lett az éle­tük… És len­ne mit ta­nul­nunk a te­kin­tet­ben, hogy mi­ként le­he­tünk egy-egy pár mel­lett kí­sé­rő, lel­ki ve­ze­tő lel­kész és kö­zös­ség.

Ha va­ló­ban olyan fon­tos ér­ték szá­munk­ra a há­zas­ság, a csa­lád „in­téz­mé­nye” és el­ső­sor­ban azok, akik eb­ben a leg­szen­tebb em­be­ri kö­zös­ség­ben élik éle­tü­ket, ak­kor ér­de­mes len­ne vé­gig­gon­dol­nunk, mit te­he­tünk és mit kell ten­nünk „ezen a hé­ten túl”.

Ken­deh K. Pé­ter

::Nyomtatható változat::