Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Tíz éve „már csak együtt va­gyunk ér­tel­mez­he­tők” – Sü­ve­ges Ger­gő Apa-kép-írás cí­mű köny­vé­nek e so­ra bá­to­rí­tott fel ar­ra, hogy a há­zas­ság he­te kap­csán egyi­kük­kel, a fe­le­ség­gel, Ru­dan Mar­git­tal be­szél­ges­sek. Na­gyon ér­de­kelt, ki áll a jól is­mert és köz­ked­velt te­le­ví­zi­ós mel­lett. Nem csa­lód­tam: a lát­szó­lag vissza­fo­gott, még­is su­gár­zó­an ked­ves fi­a­tal­asszony va­ló­ban má­sik fe­le Ger­gő­nek. El­ső­ként még­is a két­sé­ge­i­ről fag­gat­tam őt. Biz­tos volt-e ab­ban, hogy Ger­gő az iga­zi? Kér­dé­se­met hall­va ked­ve­sen fel­ne­ve­tett.

– Én alap­já­ban vé­ve na­gyon ra­ci­o­ná­lis nő va­gyok. Ezért is le­pett meg, hogy Ger­gő iránt a „sze­re­lem el­ső lá­tás­ra” ér­zé­sét fe­dez­tem fel ma­gam­ban. Ez szo­kat­lan ta­pasz­ta­lat volt. Ami az­tán meg­erő­sí­tett, sőt biz­tos­sá tett ab­ban, hogy mi egy­más­hoz va­lók va­gyunk, ma­ga az idő volt.

Kö­zel öt éven át jár­tunk együtt. Sok időt töl­töt­tünk egy­más­sal, na­pon­ta ta­lál­koz­tunk. Egy­re job­ban meg­is­mer­tük egy­mást, és igye­kez­tünk is más és más élet­hely­zet­ben lát­ni a má­si­kat. Szín­ház­ba jár­tunk, ki­rán­dul­tunk, a plé­bá­nia kö­zös­sé­gé­be men­tünk együtt, ár­va­ház­ban se­gí­tet­tünk, kó­rus­ban éne­kel­tünk. Mind­eze­ken ke­resz­tül mér­le­gel­het­tük, hogy el tud­juk-e kép­zel­ni a má­si­kat a tár­sunk­nak. Emel­lett fo­lya­ma­to­san vissza­je­lez­tünk egy­más­nak. El­mond­tuk, mi tet­szett a má­sik­ban, vagy ép­pen azt, hogy mit tar­tot­tunk fur­csá­nak. Na­gyon so­kat be­szél­get­tünk. Las­san pe­dig mind­ket­tőnk szá­má­ra ki­de­rült, hogy élet­re szó­ló tár­sat lá­tunk a má­sik­ban.

– Mind­ket­ten imád­ko­zó, hí­vő ke­resz­té­nyek. Bi­zo­nyá­ra ezért nem em­lí­tet­te kü­lön Is­ten ve­ze­té­sé­nek fon­tos­sá­gát a pár­vá­lasz­tás­ban.

– At­tól kezd­ve, hogy fel­fi­gyel­tem Ger­gő­re, min­dig az a gon­do­lat volt ben­nem, hogy csak ak­kor sze­ret­ném ezt a kap­cso­la­tot, ha az Úr­is­ten is így tart­ja jó­nak. Bár mun­kál­ko­dott ben­nem a vágy, a nagy sze­re­lem, azért meg­pró­bál­tam nyi­tott ma­rad­ni an­nak a meg­lá­tá­sá­ra, hogy Is­ten sze­mé­ben is ked­ves-e az együtt já­rá­sunk.

– Az es­kü­vő­jük­re evan­gé­li­u­mi ige­ként a ká­nai me­nyeg­ző tör­té­ne­tét vá­lasz­tot­ták.

– Ez az evan­gé­li­u­mi sza­kasz ne­künk na­gyon so­kat mond ar­ról, hogy mi­lyen sze­re­pe van Is­ten­nek a hoz­zá ra­gasz­ko­dó em­be­rek há­zas­sá­gá­ban. Tud­juk a tör­té­net­ből, hogy ami­kor az if­jú pár­nak el­fogy a bo­ra, ak­kor az Úr Jé­zus jön és se­gít. Ám nem úgy, hogy va­la­mi va­cak lő­rét vet oda a ven­dé­gek­nek, ha­nem sok­kal jobb ital­lal kí­nál­ja őket.

Azért vá­lasz­tot­tuk az es­kü­vőnk­re ezt a tör­té­ne­tet, mert mi eb­ben hi­szünk és re­mé­lünk: ha a mi erőnk, bi­za­ko­dá­sunk, jó­ked­vünk, egy­más irán­ti tü­rel­münk el­fogy, ak­kor az Úr­is­ten mel­let­tünk lesz, és meg­ad­ja azt a pluszt, több­le­tet, ami át­se­gít a ne­héz­sé­ge­ken. A há­zas­ság szent­sé­gi vol­ta ép­pen ez: az Is­ten pe­csét­je a dön­té­sünk­re. An­nak a tu­da­tá­ban él­het­jük éle­tün­ket, hogy Is­ten min­dig mel­let­tünk fog áll­ni. Kü­lö­nös „ke­gye­lem­fo­lya­mot” nyit meg a szent­ség. Úgy gon­dol­juk, ha nem len­ne ott na­pon­ta az Is­ten ke­gyel­mi ere­je, a sa­ját erőnk már rég ki­ful­ladt vol­na. Sa­ját erőnk­ből nem tud­nánk fenn­tar­ta­ni a há­zas­sá­gun­kat.

– Az élet pe­dig tar­to­gat pró­bá­kat, kí­sér­té­se­ket… Ön gyógy­pe­da­gó­gia sza­kot vég­zett, és el­árul­ta, hogy na­gyon fon­tos­nak tart­ja a hi­va­tá­sát. Most azon­ban négy pi­ci gyer­mek­kel ott­hon van édes­anya­ként, há­zi­asszony­ként, mi­köz­ben fér­je ref­lek­tor­fény­ben áll, kar­ri­ert fut be. Nem ér­zi ma­gát hát­tér­be szo­rít­va?

– Így igaz, na­gyon iz­gal­mas­nak ta­lá­lom a hi­va­tá­so­mat. Né­hány évig gya­ko­rol­hat­tam is. Ám min­dig is tud­tam, hogy ha gyer­me­ke­ink szü­let­nek, ak­kor majd az lesz az el­sőd­le­ges fel­ada­tom, hogy ve­lük le­gyek. Tény, ezt nem min­dig könnyű el­fo­gad­ni, hul­lám­zó ér­zé­sek­kel jár. Van, hogy nem okoz gon­dot a be­zárt­ság, ám né­ha be­lül­ről fe­szít, hogy a vi­lág egy ré­szé­ből ki va­gyok zár­va. Át­se­gít azon­ban a mély­pon­to­kon az, hogy tu­dom, a gyer­me­ke­im­nek most ez a jó. Ne­kik is, a fér­jem­nek is ar­ra van most szük­sé­gük, hogy ren­det, biz­ton­sá­got, nyu­godt éle­tet te­remt­sek kö­ré­jük. Ger­gő a mun­ká­ja mel­lett a csa­lád­ban is igyek­szik tel­jes mér­ték­ben sze­re­pet vál­lal­ni. Ha azt lát­nám, hogy vál­to­zik, hogy kezd el­tá­vo­lod­ni tő­lünk, ak­kor az ne­héz len­ne.

– A fér­je bi­zo­nyá­ra meg­oszt­ja Ön­nel a mun­ká­já­val kap­cso­la­tos gon­do­kat…

– Az ő mun­ká­ja kint, a vi­lág­ban zaj­lik, az enyém itt­hon, bent. Mind­ket­ten küz­dünk a fel­ada­ta­ink szép­sé­ge­i­vel és ne­héz­sé­ge­i­vel, de nem egy­más­tól el­tá­vo­lod­va, ha­nem – ha kü­lön-kü­lön is – egy­má­sért. Mert a csa­lád szá­má­ra ez a jó.

– A mé­dia vi­lá­gá­ban sok a sza­ba­do­san gon­dol­ko­dó em­ber. Ott is van­nak olyan nők, akik nem tisz­te­lik más há­zas­sá­gát. Nem fél­ti a fér­jét, hogy eb­ben a kör­nye­zet­ben egy­szer el­csá­bul?

– A fér­jem­nek a mun­ka­he­lye nem az éle­te. A ba­rá­tai, az a kö­zös­ség, amely­ben moz­gunk, nem a mé­dia vi­lá­gá­ból ke­rül ki. Úgy lá­tom, el­vég­zi a mun­ká­ját lel­ke­sen, öröm­mel, de a szí­ve nem ma­rad ott. Az itt­hon van ná­lam, a gye­re­kek­nél meg a ba­rá­ta­ink­nál. Ez en­gem meg­nyug­tat. Igaz, ez őt még nem vé­de­né meg a „rá haj­tó” kol­lé­ga­nők­től. Ám az eset­le­ges kí­sér­té­sek kö­zött meg­tart­ja őt az, hogy a há­zas­sá­gun­kat ő is ko­mo­lyan gon­dol­ja, Is­ten­től ren­delt aján­dék­nak, szent­ség­nek te­kin­ti. S amíg ő nem gon­dol­ja más­ként, ad­dig én fel­vér­tez­ve ér­zem ma­ga­mat a fé­lel­mek, a fél­té­keny­ség el­len. Har­mad­szor pe­dig: imád­koz­ni so­sem árt. Biz­tos elő­for­dul az em­ber éle­té­ben olyan kí­sér­tés, ami meg­ha­lad­ja az erőn­ket. Hi­szem, hogy ilyen­kor, ha kér­jük – a ká­nai me­nyeg­ző tör­té­ne­té­hez ha­son­ló­an –, az Úr­is­ten se­gít­sé­günk­re jön.

– Rend­kí­vül bi­zarr kép­pel él­ve a há­zas­sá­got Ön a ha­lál­ug­rás­hoz ha­son­lí­tot­ta. Tu­dom, nem a ve­szély vol­tát akar­ta ez­zel ki­emel­ni, ha­nem azt kí­ván­ta hang­sú­lyoz­ni, hogy két em­ber kö­zös éle­te tu­laj­don­kép­pen hal­lat­lan nagy ka­land.

– Ez így van. Cso­dá­la­tos ka­land. Aki vál­lal­ko­zik az „is­me­ret­len­be” ug­rás­ra, az egy szen­zá­ci­ós vi­lág­ba csöp­pen, a fel­té­tel nél­kü­li bi­za­lo­mé­ba. Fan­tasz­ti­kus sza­bad­sá­got ad, hogy tud­juk egy­más­ról: a má­sik dön­tött mel­let­tem. S mi­vel meg­bíz­ha­tunk e dön­tés­ben, ezért bát­ran le­he­tünk nyi­tot­tak egy­más iránt. Őszin­tén ki­tár­hat­juk a lel­künk min­den szép­sé­gét és bugy­rát egy­más előtt, tud­va, a má­sik úgy fo­gad el, aho­gyan va­gyok.

A szent­sé­gi há­zas­ság­ban a kap­cso­lat nincs fel­té­te­lek­hez köt­ve. Le­he­tek oly­kor rossz­ked­vű, el­vi­sel­he­tet­len, bár­mi­lyen hisz­tis, ak­kor is tu­dom, hogy a fér­jem sze­ret, el­fo­gad, és nem azon gon­dol­ko­dik, hogy hol cse­rél­het­ne le. Vagy­is az em­ber le­het ön­ma­ga. Nem kell sze­re­pet ját­sza­nia, vi­sel­ked­nie, meg­fe­lel­nie… Ilyen biz­ton­sá­got se­hol más­hol sem kap­hat az em­ber, csak a há­zas­ság­ban. Ahol meg­van az a biz­tos tu­dat, hogy el­kö­te­lez­tük ma­gun­kat egy­más mel­lett. Ha esik, ha fúj, bár­mi lesz is, mi együtt aka­runk ma­rad­ni, mert össze­tar­to­zunk, dön­té­sünk örök élet­re szól. És ez bol­dog­gá tesz mind­ket­tőn­ket.

B. Pin­tér Már­ta

::Nyomtatható változat::