A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A re­for­má­ció tör­té­ne­té­ben ket­tős ér­te­lem­ben is a bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat kér­dé­se állt a kö­zép­pont­ban. Egy­részt ma­ga a re­for­má­tor, Lu­ther Már­ton sok­éves bel­ső küz­del­mé­re gon­dol­ha­tunk a „ke­gyel­mes Is­ten” utá­ni vá­gya­ko­zás­ban, más­részt a ki­lenc­ven­öt té­tel meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra és köz­üggyé té­te­lé­re, amely­nek ki­in­du­ló­pont­ja ép­pen az em­be­ri bű­nök­kel va­ló vissza­élés, a bűn­bo­csá­nat áru­sí­tá­sa fe­let­ti meg­ren­dü­lés volt.

Lu­ther mint Ágos­ton-ren­di ba­rát a szer­ze­te­si moz­ga­lom, kü­lö­nö­sen is a kö­zép­ko­ri szer­ze­te­si tö­ké­le­tes­ség esz­mé­nyé­nek ha­tá­sa alatt ren­ge­te­get szen­ve­dett a bű­ne­i­vel és a kí­sér­té­sek­kel ví­vott el­ke­se­re­dett küz­del­me so­rán. Két­ség­be ej­tet­te a hi­va­tás sze­rin­ti val­lá­sos élet – amely­be a pap­ság mel­lett a szer­ze­tes­ség is be­le­tar­to­zott a ko­ra­be­li vi­lág­ban, mint ki­vált­sá­gos lel­ki cso­port – min­den más hi­va­tás és élet­for­ma fö­lé emelt tö­ké­le­tes­sé­ge és a sa­ját ma­gá­ban ta­pasz­talt lel­ki tö­ké­let­len­ség kö­zöt­ti sza­ka­dék. A val­lá­sos tel­je­sít­mény – böj­tök, asz­ké­zis, jó cse­le­ke­de­tek – fo­ko­zá­sa csak nö­vel­te két­ség­be­esé­sét. Hi­szen mi­nél ko­mo­lyabb tel­je­sít­mény állt mö­göt­te, an­nál el­ke­se­rí­tőbb volt szá­má­ra, hogy bár az egy­ház elő­írá­sa­i­nak egy­re in­kább meg­fe­lelt, Is­ten mér­té­ké­vel mér­ve mind­ez még­sem volt elég, ezért két­ség­be ej­tet­te őt a rossz lel­ki­is­me­ret.

Vé­gül fel­is­mer­te, hogy olyan el­vá­rá­sok­kal áll szem­ben, ame­lyek­nek – hi­á­ba min­den erő­fe­szí­té­se – kép­te­len meg­fe­lel­ni, s ek­kor ki­ál­tott a ke­gyel­mes Is­ten után. Így ju­tott el a sze­mé­lyes át­tö­ré­sig: hogy a bűn­bá­nat nem a tö­ké­le­tes­ség ré­vén, ha­nem az Is­ten ke­gyel­mes sze­re­te­té­be ve­tett bi­za­ko­dás­ban éri el cél­ját.

A re­for­má­ció 1517-es kez­de­té­nek hát­te­ré­ben is ép­pen a bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat kö­rü­li vi­ták áll­tak. A bú­csú, eb­ben az eset­ben a pén­zért vá­sá­rol­ha­tó, bűn­bo­csá­na­tot iga­zo­ló irat ere­de­ti for­má­já­ban a tisz­tí­tó­tűz­ben el­szen­ved­he­tő bün­te­té­sek alól adott fel­men­tést, ame­lyek az egy­ház ál­tal meg­kö­ve­telt val­lá­sos élet­re vo­nat­ko­zó elő­írá­sok meg nem tar­tá­sa ese­tén a pá­pa ha­tás­kö­ré­be tar­toz­tak. A bú­csú gya­kor­la­ta és a bú­csú­pré­di­ká­to­rok – ma úgy mon­da­nánk: bró­ke­rek – pro­pa­gan­dá­ja azon­ban messze túl­lé­pett ezen, s az Isten parancsolatai el­leni bűnöket és a kár­ho­zat és örök élet fe­lőli vég­ítélet kérdését is gát­lás­ta­la­nul be­von­ta eb­be a kör­be. A „szent üz­let” – aho­gyan az egy­há­zi hi­va­ta­los kö­rök­ben ne­vez­ték – így sok­kal szé­le­sebb pi­ac­ra ta­lált, és ter­jesz­tet­te a bűn­bá­nat­tal va­ló gát­lás­ta­lan vissza­élést.

Ami­kor a ki­lenc­ven­öt té­telt Lu­ther nyil­vá­nos­ság­ra hoz­ta, ab­ban ép­pen a bűn­bá­nat­tal és bűn­bo­csá­nat­tal kap­cso­la­tos vissza­élé­sek­kel szem­be­ni kö­ve­te­lé­se szó­lalt meg: „Ami­kor Urunk és Mes­te­rünk ezt mond­ja: ťTart­sa­tok bűn­bá­na­tot!Ť, azt akar­ja, hogy a hí­vek egész éle­te meg­té­rés le­gyen.” (1. té­tel) Az egy­há­zi elő­írá­sok sze­rin­ti, sok­szor csu­pán kül­ső­leg val­lá­sos élet­tel szem­ben hely­re­ál­lí­tot­ta az Is­ten mél­tó­sá­gát és ke­gyel­mes jó­aka­ra­tá­nak egye­dü­li esé­lyét az em­ber üd­vö­zü­lé­sé­ben és lel­ki­is­me­re­té­nek igaz meg­nyug­vá­sá­ban. Ez a bűn­bá­nat olyan meg­té­rés meg­hir­de­té­se volt, amely­ben a bű­nös em­ber és a ke­gyel­mes Is­ten egy­más­ra ta­lá­lá­sa nem val­lá­sos tel­je­sít­mény­ben vagy ép­pen a pa­pok és püs­pö­kök el­vá­rá­sa­i­nak tel­je­sí­té­sé­ben volt le­het­sé­ges, ha­nem a bib­li­ai öröm­hír hí­vő meg­ra­ga­dá­sá­ban.

Ha a re­for­má­ció tör­té­ne­té­nek el­ső éve­it vizs­gál­juk, a fenn­ma­radt ira­tok is azt iga­zol­ják, hogy en­nek a ta­ní­tás­nak a szé­les kö­rű el­ter­je­dé­sé­ben ez a ha­tal­mas val­lá­sos-teo­ló­gi­ai vál­to­zás je­len­tet­te a lé­nye­gi ele­met: az ira­tok je­len­tős rész­ben ép­pen ilyen kér­dé­se­ket tár­gyal­nak né­met – az­az nem a teo­ló­gu­sok és hi­va­ta­los egy­há­zi vi­tá­zók ál­tal hasz­nált la­tin – nyel­ven.

A ké­sőb­bi­ek­ben ter­mé­sze­te­sen Lu­ther­nek és mun­ka­tár­sa­i­nak egé­szen szer­te­ága­zó té­ma­kö­rök­ben kel­lett ta­ní­tá­su­kat és bib­lia­ér­tel­me­zé­sü­ket meg­fo­gal­maz­ni­uk, s így a bűn­bá­nat-bűn­bo­csá­nat ve­zér­té­má­ja egy lett a sok egyéb fon­tos kér­dés mel­lett. Az 1519-ben, majd is­mé­tel­ten ki­nyom­ta­tott ser­mo (pré­di­ká­ció) a bűn­bá­nat­ról, majd a Nagy ká­té­ban adott ta­ní­tás (1529) épp­úgy meg­is­mer­te­ti ve­lünk is Lu­ther ál­lás­pont­ját, mint ki­ter­jedt le­ve­le­zé­sé­ben fenn­ma­radt ál­lás­fog­la­lá­sai.

Lu­ther ta­ní­tá­sá­nak né­hány hang­sú­lyos ele­me a bűn­bá­nat kér­dé­sé­ben

Lu­ther a kö­zép­ko­ri egy­ház elő­írá­sai ál­tal gúzs­ba kö­tött gyó­ná­si gya­kor­lat­tal szem­ben a bűn­bá­nat öröm­te­li új­ra­fel­fe­de­zé­sét hang­sú­lyoz­ta nagy erő­vel. A té­te­les, sza­bá­lyok ál­tal rész­le­te­sen irá­nyí­tott bűn­val­lás, az egy­ház­ban elő­írt kül­sőd­le­ges val­lá­sos élet­vi­tel egy­ol­da­lú túl­hang­sú­lyo­zá­sa, a bün­te­tés aló­li for­má­lis – a bú­csú­cé­du­lák ese­té­ben lé­nye­gé­ben üz­let­sze­rű – men­te­sü­lés, va­la­mint az egyé­ni val­lá­sos tel­je­sít­mé­nyen ala­pu­ló jó­vá­té­tel nem Is­ten sza­ba­dí­tá­sa, mint in­kább az egy­ház, ki­emel­ten is az egy­há­zi hi­e­rar­chia fe­lé tor­zí­tot­ták el a ta­ní­tás hang­sú­lya­it. A vissza­élé­sek és ta­ní­tás­be­li el­haj­lá­sok kö­vet­kez­mé­nye­ként a bűn­bá­nat­ból egy­há­zi­lag el­len­őr­zött rí­tus lett, „em­be­rek ural­ma” alá hajt­va a bűn­bá­nó­kat, el­len­ben Is­ten ke­gyel­mes sza­ba­dí­tá­sa és a meg­sza­ba­dí­tott lel­ki­is­me­ret bol­dog­sá­ga tel­je­sen a hát­tér­be szo­rult.

Ta­lán meg­le­pő, még­is az előb­bi­ek­ből kö­vet­ke­zik, hogy 1519-es ser­mó­ja el­ső ré­szé­ben nem a bűn­bá­na­ti gya­kor­lat rend­sze­re­zett kri­ti­ká­ját ad­ja, ha­nem ki­rob­ba­nó erő­vel eme­li ki az is­te­ni sza­ba­dí­tás szin­te lát­ha­tat­lan­ná hal­vá­nyí­tott öröm­hí­rét. „A bűn­bá­nat szent­sé­gé­be há­rom do­log tar­to­zik” – a fel­ol­do­zás, a ke­gye­lem és a hit. A bű­nök tö­re­del­mes fel­is­me­ré­se és meg­val­lá­sa majd csak ez­után ke­rül elő, s így szin­te vissza­fe­lé kö­ze­lí­ti meg a gyó­nás lé­nye­gét: a fel­ol­do­zás csak a lel­ki­is­me­ret bé­kes­sé­gét vissza­adó is­te­ni ke­gye­lem ál­tal lesz le­het­sé­ges, s az Is­ten fe­lé for­du­ló hit ál­tal lesz va­ló­sá­gos. „Ezen a hi­ten for­dul meg min­den, mert egye­dül ez cse­lek­szi, hogy a szent­ség azt ered­mé­nyez­ze, amit je­lent…” Ép­pen eb­ből kö­vet­ke­zik – a for­dí­tott meg­kö­ze­lí­tést kö­vet­ve – az is, hogy nem a bű­nök fel­so­ro­lá­sá­nak tel­jes­sé­gé­től függ a bűn­bá­nat ere­je vagy ha­té­kony­sá­ga, s nem is a bűn­val­lás egy­há­zi elő­írá­sok­nak meg­fe­le­lő kül­ső­sé­ge­i­től.

Mi­vel a bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat egy­más­ra ta­lá­lá­sa csak a ke­gyel­mes Is­ten és a ben­ne bi­za­ko­dó em­ber össze­ta­lál­ko­zá­sá­ból le­het­sé­ges, Lu­ther nagy hang­súlyt he­lye­zett a bűn­tu­dat, a bűn­től va­ló lel­ki gyöt­re­lem va­ló­di fel­ol­dá­sá­ra is.

A bűn­bo­csá­nat sem­mi­kép­pen sem si­lá­nyul­hat az em­be­ri el­vá­rá­sok ma­ra­dék­ta­lan tel­je­sí­té­se vagy erő­fe­szí­té­sek és cse­le­ke­de­tek ál­tal el­ért tel­je­sít­mé­nyek ered­mé­nyé­vé. Ezt bi­zo­nyít­ja az is, hogy min­den for­má­lis elő­írás és em­be­ri el­vá­rás tel­je­sí­té­se so­rán is ret­teg­het és meg­ha­son­lott ma­rad­hat a lel­ki­is­me­ret, mert azt csak Is­ten hit ál­tal meg­ta­lált ke­gyel­me tölt­he­ti be bé­kes­ség­gel.

Ez­zel szem­ben a leg­gya­lá­za­to­sabb vissza­élés ép­pen az, ami­kor ezek a for­má­lis el­vá­rá­sok Is­ten va­ló­di aka­ra­ta, pa­ran­cso­la­ta és hit­re hí­vó sza­va elé to­la­kod­nak. Lu­ther sze­rint a bűn­tu­dat fel­ol­dá­sa a ke­gyel­mes Is­ten­re ta­lá­lás öröm­te­li ve­le­já­ró­ja; a bűn­tu­dat­tól nem sza­ba­dít­hat meg az egy­há­zi, il­let­ve em­be­ri sza­bá­lyo­zás alatt ál­ló bú­csú, ha­nem csak a mennyei bú­csú, vagy­is az isteni bo­csá­nat. Ezért a bűn­bá­nat­ra hí­vás nem az em­be­rek bün­te­tés­sel fe­nye­ge­tő sza­vá­val le­het­sé­ges, ha­nem egye­dül Is­ten meg­té­rés­re, hí­vő bűn­bá­nat­ra szó­ló igé­jé­nek hir­de­té­sé­vel.

Ez az ér­tel­me­zés nyílt tá­ma­dás volt a pá­pa és az egy­ház elő­írá­sa­i­val szem­ben az ezek­kel – mint Is­ten pa­ran­cso­la­ta­i­val egyen­ér­té­kű – kö­ve­te­lé­sek­kel agyon­ter­helt lel­ki­is­me­re­tű ke­resz­tény em­be­re­kért. Az­zal, hogy az egy­ház mint­egy Is­ten elé he­lyez­te ma­gát a ke­resz­tény em­be­rek éle­té­ben, em­be­ri ura­lom alá haj­tot­ta a lel­ki­is­me­re­tet, ami­re vi­szont Is­ten ki­zá­ró­la­gos jo­got tart fenn ma­gá­nak. A ke­resz­tény egy­ház­nak a bű­nök fel­ol­dá­sá­ra vagy meg­kö­té­sé­re vo­nat­ko­zó fel­ha­tal­ma­zá­sa vi­szont „nem ha­ta­lom, ha­nem szol­gá­lat… hogy a bű­nö­sök­nek se­gí­te­nek, hogy a lel­ki­is­me­re­tük meg­vi­gasz­ta­lód­jon és meg­erő­söd­jön”. A lel­ki­is­me­ret meg­nyo­mo­rí­tá­sán tró­no­ló em­be­ri ura­lom el­len in­dí­tott evan­gé­li­u­mi tá­ma­dás s az ezen ala­pu­ló ha­ta­lom- és pénz­szer­zé­si le­he­tő­sé­gek sé­rel­me ve­ze­tett a Ró­ma és Lu­ther kö­zöt­ti fel­old­ha­tat­lan el­len­tét­hez.

A bűn­bá­nat­ról szó­ló lu­the­ri ta­ní­tás

mai ere­je

Alig­ha té­ve­dünk na­gyot, ha az elő­ző év­szá­za­dot az em­be­ri lel­ki­is­me­ret fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­sé­re tö­rő erő­fe­szí­té­sek kor­sza­ká­nak ne­vez­zük. A to­ta­li­tá­ri­us ideo­ló­gi­ák leg­lé­nye­ge­sebb vo­ná­sa épp­úgy eb­ben ra­gad­ha­tó meg, mint aho­gyan ez a moz­ga­tó­ru­gó­ja a ke­res­ke­del­mi és rek­lám­cé­gek bi­ro­dal­má­nak is. Az em­be­ri ha­ta­lom, amely el­lent­mon­dást nem tűr­ve nyi­lat­koz­tat­ja ki íté­le­tét kö­te­le­ző erő­vel min­den és min­den­ki fe­lől, és az egyé­ni lel­ki­is­me­re­ti mér­le­ge­lést a leg­gyor­sabb és leg­kö­vet­ke­ze­te­sebb erő­szak­kal to­rol­ja meg, szin­te ál­lan­dó prob­lé­má­ja a mo­dern em­be­ri­ség­nek.

Nem vé­let­len, hogy ép­pen ezen a pon­ton üt­kö­zött meg egy­más­sal a né­met hit­val­ló egy­ház és a ná­ciz­mus – aho­gyan az a Bar­me­ni teo­ló­gi­ai nyi­lat­ko­zat­ból is tisz­tán ki­ol­vas­ha­tó –, és ezen a pon­ton mond­ta ki el­len­ál­lá­sát a Nor­vég Evan­gé­li­kus Egy­ház a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén a kö­vet­ke­ző sza­vak­kal: „Ha az ál­la­mi fel­sőbb­ség en­ge­dé­lye­zi az erő­sza­kot és jog­ta­lan­sá­got, és nyo­mást gya­ko­rol a lel­kek­re, ak­kor az egy­ház vá­lik a lel­ki­is­me­ret őré­vé.” Ugyan­ez a fel­is­me­rés szó­lal meg Illyés Gyu­la hí­res „egy mon­da­ta” vé­gén: „…ott áll / ele­ve sí­rod­nál, / ő mond­ja meg, ki vol­tál…”, s ugyan­ezért töl­töt­te mér­he­tet­len bé­kes­ség Or­dass La­jos hit­val­ló püs­pö­köt a nép­bí­ró­sá­gi íté­let­ho­za­tal­kor, mert sza­bad­dá tud­ta ten­ni lel­ki­is­me­re­tét az ar­ra egye­dül jo­go­sult Is­ten szá­má­ra.

Míg a re­for­má­ció ese­té­ben a lel­ki­is­me­ret­re te­le­pe­dő em­be­ri ha­tal­mas­ko­dást in­kább egy­há­zon be­lü­li meg­je­le­né­sé­ben kel­lett ki­emel­nünk, ha­bár ugyan­úgy fe­szült­sé­get je­len­tett a kül­vi­lág­gal va­ló kap­cso­lat­ban is – pél­dá­ul a pa­raszt­lá­za­dás vagy a fe­je­del­mek há­bo­rúi kap­csán –, ad­dig az el­múlt év­szá­zad­ban in­kább az egy­ház és a kül­vi­lág össze­tű­zé­se­ként szok­tuk vizs­gál­ni, pe­dig ugyan­csak fel le­het fe­dez­ni egy­há­zon be­lü­li meg­je­le­né­sét is.

Lu­ther ta­ní­tá­sa ar­ra fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket, hogy az egy­ház so­ha­sem te­kint­het úgy ma­gá­ra, mint egy­sze­rű jo­gi kép­ződ­mény­re, ame­lyet ön­ma­gá­ban is össze­tart­hat bár­mi­fé­le kö­zös rend­tar­tás, vagy mint va­la­mi­fé­le bel­ső, pszi­chés kö­zös­ség­ér­zet­re ala­po­zott egye­sü­lés­re, ame­lyet kö­zös cé­lok és ér­dek­lő­dés fűz egy­be. Az egy­há­zat csak az fűz­he­ti va­ló­sá­go­san össze, s egy­ben ment­he­ti meg az egy­más fe­let­ti em­be­ri ha­tal­mas­ko­dás kí­sér­té­sé­től és gyak­ran meg­va­ló­su­ló bű­né­től, ha Is­ten lel­ki­is­me­ret fe­let­ti ha­tal­mát a leg­szen­tebb aján­dék­ként tisz­te­let­ben tart­ja.

A lel­ki­is­me­ret­nek ez az evan­gé­li­u­mi meg­sza­ba­du­lá­sa és bé­kes­sé­ge a ke­gyel­mes Is­ten és a bi­za­ko­dó em­ber ta­lál­ko­zá­sá­nak egyet­len le­he­tő­sé­ge, a hit új­já­szü­le­té­sé­nek temp­lo­ma – amely­nek őr­zé­sé­vel és hi­te­les meg­élé­sé­vel az egy­ház min­den­kor tar­to­zik az egész em­be­ri­ség­nek.

1. au­gusz­tu­sá­ban Lu­ther a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta egy le­vél­ben Me­lancht­hon­nak: „Ha a ke­gye­lem pré­di­ká­to­ra vagy, ak­kor ne ki­ta­lált, ha­nem va­ló­di ke­gyel­met hir­dess, de ha a ke­gye­lem va­ló­di, ak­kor va­lós, ne ki­ta­lált vét­ke­ket tö­röl­jön el! Légy bű­nös, és vét­kezz bát­ran, de még bát­rab­ban higgy és örülj Krisz­tus­ban, aki le­győz­te a bűnt, a ha­lált és a vi­lá­got.” Ez a biz­ta­tás nem Lu­ther és a lu­the­ri ta­ní­tás ere­jét hir­de­ti, ha­nem Krisz­tu­sét – aki a va­ló­sá­go­san el­kö­ve­tett bű­nö­ket is le tud­ja tör­ni és el tud­ja tö­röl­ni ke­gyel­mé­vel, és a hí­vő­nek bé­kes­sé­ges lel­ki­is­me­re­tet aján­dé­koz.

Alig­ha van két olyan mon­dat, amely vi­lá­go­sab­ban hang­zik egy­más­sal szem­ben, mint ezek: tart­sa­tok bűn­bá­na­tot – és vét­kez­ze­tek bát­ran! Ame­lyik egy­ház­ban a va­lós bű­nök fel­is­me­ré­sé­vel és még­is Krisz­tus sza­ba­dí­tá­sá­ban győz­ve hir­de­tik és élik meg a hit ere­jét, csak ott van va­ló­sá­gos sza­ba­du­lás az em­be­rek ural­ma alól. Csak ilyen egy­ház le­het a re­mény­ség je­lé­vé az új év­ez­red kez­de­tén.

Dr. Ko­rá­nyi And­rás

::Nyomtatható változat::