|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 06
- Minta-e Luther istentiszteleti rendje a mai evangélikusságnak?
A hét témája
Luther-konferencia Révfülöpön
Hozzászólás a cikkhez
Minta-e Luther istentiszteleti rendje a mai evangélikusságnak?
A „torgaui definíció”
Többek szerint az evangélikus istentisztelet „non plus ultrája” az a mondat, amelyet Luther a torgaui várkápolna felszentelési igehirdetésében mondott: „…ne más történjék, mint az, hogy maga a mi kedves Urunk az ő szent szava által velünk beszél, mi pedig fordítva: vele beszélünk az imádságban és a dicsérő énekben.”
Ezt hallva azonban nem feledhetjük, hogy egy prédikációban hangzik el a mondat. Az igehirdetés műfaja azonban nem enged és nem is kíván meg precíz körülírást egy-egy fogalommal kapcsolatban: eleve nem fogalmakban gondolkodik, hanem eseményekben. Isten nagy tetteiről és azok hatásáról szól. Azt is le kell szögeznünk, hogy Luther nem volt sem rendszeres teológus (dogmatikus), sem pedig liturgiával tudományosan foglalkozó ember. Nemcsak az igehirdetés műfajától lett volna idegen egy ilyen szószéki értekezés, de Luther személyétől, a teológiához való hozzáállásától is. Reformátorunk a szószéken igehirdető volt és nem professzor, a tudományos munkáján keresztül is sütött az igehirdetői szenvedély. Tisztán kell látnunk azt is, hogy itt szó sincs valamiféle definícióról, inkább egy állításról, amelynek lényege a működő dialógusélmény Isten és ember között.
A torgaui prédikáció 1544-ben hangzott el. Eddigre már mindenki számára világos volt, hogyan vélekedik Luther az istentiszteletről, milyen reformot vezetett be ezen a területen, illetve milyen gyakorlatot alakított ki Wittenbergben, ahol maga is – nem csupán igehirdető, hanem – gyakorló liturgus is volt.
Istentiszteleti iratok
Luther nem két évvel halála előtt foglalkozott először az istentisztelettel. Emlékezzünk vissza a legfontosabbakra: 1523: A gyülekezeti istentisztelet rendjéről; 1524: Formula missae; 1526: A német mise és az istentisztelet rendje.
Két évtizeddel a torgaui igehirdetés előtt Luther letette a voksát, megreformálta az istentiszteletet. Számára magától értetődő volt, hogy az ősi keresztény örökséget, a nyugati egyház istentiszteleti tradícióját nem eltörölni, hanem megtisztítani akarja. Ide sorolandók továbbá azok az iratok, amelyek a misével kapcsolatos visszaélésekről, illetve az úrvacsoráról szóló tanításait tartalmazza.
Protestált kora egyházának visszaélései ellen, de pro-testált az igazi, tiszta, igét hordozó istentisztelet, Isten kegyelmét közvetítő, megjelenítő, tevő liturgia mellett is. Munkássága, istentisztelethez való viszonya egyszerre volt a kontinuitást megőrző és innovatív.
Eleinte Luthert az alapvető kérdések érdeklik: az ige központi szerepe, az egyház tanításának biblikus tisztogatása, Krisztus keresztáldozatának üdvösséget szerző valósága. Csakhamar világossá válik számára, hogy a nép az istentiszteleten imádkozza, érti meg és vallja meg az egyház titkait, és az istentiszteleten élheti át a hit ébredését és megerősödését. Ezért hamar központi kérdéssé vált a reformátor számára az istentisztelet.
A német mise előszavában háromféle istentiszteletről beszél. Az első a latin mise. Ennek mintája, alaprendje a Formula Missae. Ezt folyamatosan szeretné használni, hiszen nincs szándékában „a latin nyelvet az istentiszteletből egészen kiküszöbölni”. Volt ebben a döntésében tradíciótisztelet, az ifjúságra irányuló pedagógiai szándék s az adott körülmények reális felmérése.
A második a német mise és istentisztelet. Ezt az „együgyű nép kedvéért kell létesíteni”. Luther itt a nem hívőkre, nem keresztényekre, „bámészkodókra” gondol. Arra a helyzetre, ahol még „nincs rendezett és tudatos gyülekezet, amelyben az evangélium szellemében lehetne a keresztényeket kormányozni, hanem csak nyilvános buzdítás folyik a hitre és a kereszténységre”.
A harmadik csoport tagjai azok, akik már az evangéliumi rend igaz természetével bírnak. Ezeknek zárt körben kellene összejönniük, imádkozniuk, igét olvasniuk, a szentségeket élvezniük. „Itt rövid, megfelelő módon a keresztséget, illetve a szentséget is ki lehetne szolgáltatni s minden súlyt az igére, az imádságra és a szeretetre helyezni.” Ilyen közösségről azonban csak a reménysége alapján szólt, hiszen maga vallja: „Még nincsenek meg a hozzá való embereim. De hát várjunk, míg ennek is eljön a maga ideje.”
Ez az idő Luther életében nem érkezett el, így valójában csak két istentiszteleti rendet hagyott ránk, ezek mindegyike úrvacsorás istentisztelet volt.
Az ige központi szerepe
Luther számára a kulcsszó az ige, Isten teremtő, megváltó, megszentelő igéje, a testté lett és üdvösséget hozó, hallható és látható ige. A kettő szorosan összetartozik, a hallható ige is láthatóvá inkarnálódik, s a látható ige is hallani és hallgatni való, hiszen az úrvacsora lényege is az ige.
Igencsak elgondolkodtató az a reformátori merészség, ahogyan az úrvacsoráról és egyéb újításokról szóló iratában arról beszél, hogy mit jelent az egy és két szín (kenyér és bor), illetve az ige összefüggése. „…harmadszor, hogy a prédikációban a szentség igéit ugyancsak hangoztassuk: Ez az én testem, mely tiérettetek adatott; ez az én vérem, amely tiérettetek adatott, stb.; és ezeket minden egyes keresztény vésse a szívébe, és tartsa maga előtt, és mívelje, mikor a szentséget veszi, avagy a misét hallgatja; mert ezerszer fontosabbak ezen igék, mint a szentségnek színei; és ez igék nélkül a szentség nem szentség, hanem csúfság Isten előtt.”
Az istentiszteleten, amely primer módon Isten cselekedete velünk, Isten megszólal igéjében, int, fedd, ítél, biztat, simogat és vigasztal. Krisztus önmagát adja oda az egyetlen áldozatban, így válik az úrvacsora a hit által megragadott kegyelem alkalmává. Kiemelt szerepe van Luther istentiszteleti teológiájában a hitnek is. Az ige és a hit korrelációban vannak egymással. Ugyanakkor a hit és a szentség (sacramentum) is elválaszthatatlanok egymástól.
Hangsúlyos és elválaszthatatlan az istentisztelet újraértelmezésétől és megtisztított gyakorlatától: a bűnbocsánat evangéliuma. Kiemeli az úrvacsorai közösséget, amely mind vertikális, mind pedig horizontális értelemben érvényes. Az úrvacsora a Krisztussal való teljes közösséget jelenti.
Kettős célú harc
Az ige és a szentség tisztaságáért, megfelelő súlyáért, helyes értéséért és gyakorlatáért két fronton nyitott harcot.
Az ige a nép nyelvén hangozzék – a reformátor számára ez nem csupán fordítási kérdést jelentett. Nem csupán nyelvi értelemben az anyanyelvén hirdette az evangéliumot, hanem személyesen, az adott helyzetben, az adott korban. Isten igéje nem elvont tanítás, hanem az életet jelentő isteni cselekvés, esemény. Nem csupán hangzik, hanem történik az Isten igéje. A gyülekezet aktív részesévé vált az igeeseménynek.
Ennek kiemelt eszközévé vált az ének. Az ének, amely többé nem a kegyes hangulatok vallásos megfogalmazása volt, hanem az ige hordozója, tudatosítója, begyakorlása a nép ajkán. Az ige vissza- és közel hozatalának eszköze volt a miseolvasmányok megreformálása is. Tudatosan úgy formálta a perikópákat, hogy azok a Krisztusban való hitről beszéljenek.
Az úrvacsorát meg kell tisztítani minden „emberkedéstől”: gondolati, szokásbeli, gyakorlati elferdüléstől. Nem magyarázta agyon a megmagyarázhatatlant, de tisztán és világosan látta és láttatta a lényeget: Krisztus önfeláldozó szeretetét, értünk vállalt halálát, megváltó kegyelmét. Felhívta a figyelmet arra a veszélyre, amelyet minden olyan értelmezés-mesterkedés, szellemi zsonglőrködés jelent, amely megkísérli, hogy Isten titkát belepréselje emberi gondolatainkba. A jelentős torzulások felszámolásának másik példája az, ahogyan a két szín alatti áldozást, azaz az úrvacsora megcsonkítatlan, teljes formáját tette természetessé reformátori intencióiban.
A legfontosabb ügy az istentisztelet megreformálásában az ige „visszahozatala” mellett az áldozat helyes értelmezése. Luther határozottan elutasít minden olyan momentumot, és kivág a misegyakorlatból minden olyan szakaszt, amely arra utalhat, hogy a pap, az egyház mutatja be az áldozatot. Isten odaadta Fiát áldozati bárányul, ezért ünnepelhetjük az úrvacsorát.
Az úrvacsora nem eszköz az ember kezében, amellyel megbékíti a haragvó Istent, hanem Isten adománya, amelyben ő békességet és szabadulást kínál az embernek. Nem emberek tette, hanem Isten cselekedete ez. Krisztus áldozata beneficium Dei és nem sacrificium hominis. Ezért Luther törölte az offertoriumot a mise rendjéből. Krisztus maga végzi a konszekrációt. Ezek ugyanolyan teremtő erejű szavak, mint amelyekről a Biblia első fejezetei beszélnek: legyen és lett. Nem kívánságot fejeznek ki, hanem teremtő szavak. Létrejön, ami elhangzik.
Luther nem veti el a külsőségeket, hagyja a régi szokások megtartását, akár ruháról, énekekről, szertartásokról van szó. Nem erőlteti a formai egységet az istentisztelet területén, de szükségesnek tartja azt, hogy legalább regionálisan egységes legyen az istentisztelet rendje.
Könyörtelen kritikus, ugyanakkor – ismerve az emberi lelket és a közösség dinamikáját – vigyáz arra, hogy ne legyen kényszer a megújulásból. Ő maga következetesen képviseli a változás szükségességét, alaposan megindokolja minden lépését, alátámasztja minden kritikáját, de az egyébként vehemensen intézkedő Luther óvatosan lép az újítások bevezetésében. Elsősorban tanít, azután példát ad, s a szó és a gyakorlat összecsengett.
Az alapkérdés
Luther istentiszteleti rendje minta minden korban – ma is az –, mert formáját és lényegét tekintve használható, aktualizálható modellt mutat.
Luther istentiszteleti rendje minta abban, ahogy a tradíciót kezeli. Tisztelettel, de kritikusan. Kritikája nem érzelmi, hangulati kritika, hanem biblikus, a Szentírás mérlegén bíráló alázatos kritika. Ami jó, ami Istentől van, hagyjuk meg, vegyük át, használjuk fel. Ami nem állja meg a helyét a Szentírás mérlegén, nem felel meg az „egyedül Krisztus az üdvösségünk” tanítás bibliai mércéjének, az tűnjön el. Csak ez lehet mértéke mai tradíciókezelésünknek is.
Minta Luther rendje számunkra abban is, ahogyan az újítás eszközeivel bánik. Nyoma sincs dühből, „korszerűsködésből”, ötletelésből származó meggondolatlan változtatásnak. Luther nagyon jól tudta azt, amit a liturgia történetével foglalkozók előbb-utóbb felismernek, hogy bármivel kísérletezünk is, nem tudunk jobbat, mint amit az egyház Istentől elfogadott, évszázadokon és ezredeken keresztül csiszolt, „kiimádkozott”, megélt.
Minta számunkra Luther abban, ahogyan a lényegre tör. Semmi emberi díszítés, de teljes pompában ragyog az evangélium. Semmi okoskodó magyarázat, de tudatos megszólaltatása Isten igéjének. Semmi mellébeszélés, csak a Krisztusról és a benne nyert kegyelemről szóló tanítás. Nem látszatsokszínűség, hanem vállalt szent „együgyűség” – tudniillik Krisztus ügye. Semmi látványos külsőség, de a tartalomhoz méltó forma.
És minta számunkra reformátorunk istentisztelet-formálása abban, ahogyan az objektív és szubjektív oldalt jó arányban tartja. Nagy művészet ez. Ma, az individualizmus és az élmény(hajkurászó)társadalomban nagy kísértés, hogy minden az egyén érdekét szolgálja, mindenki egyenként jól érezze magát, megkapja azt, amit kíván – az istentiszteleten is. Barátságos, családias, show-műsor szerű, megható történetekkel megtűzdelt, kis színesekkel és hangulatos elemekkel fellazított istentiszteletet igényelnek sokan – s ezt az igényt szolgai módon ki is szolgálják. Rendhagyó liturgikákat írnak a korszerű istentiszteletről, a médiaprogramokkal is konkurens templomi alkalmakról, és nem egy ember végig is kísérletezi ezeket. Azután a pillanatnyi fellendülést követően jön a visszaesés, hiszen minden csoda három napig tart.
Korábban is voltak ilyen szubjektív elemekkel átitatott kísérletek, akár a megtérések megható tálalása bizonyságtételek formájában, akár a könnygázgránát hatásával vetekedő angolszász nóták elterjesztésével. A szubjektivista vonalnak sohasem volt hosszú élete az istentisztelet-történetben.
De a másik oldal is nagy veszélyeket rejt. Az tudniillik, hogy a liturgia a maga szent objektivitásában – hiszen Isten cselekszik benne, ő az alany, s mi vagyunk cselekvésének tárgya – hideg, rideg, dogmatikus levegőt árasztó, embertől távoli, sőt idegen kultusszá válik. Igaz minden szava, s mégis embertelen.
A kettő között kell megtalálni a helyes arányt: nem feledni, hogy a liturgia nagy, öröktől fogva és örökké tartóan zajló esemény, amelynek mi részesei lehetünk, de rajtunk kívül és nélkülünk is zajlik. Isten országának létformája ez a próféták, a zsoltárok és a Jelenések könyve szerint; ugyanakkor azt sem szabad feledni, hogy Isten nagy és objektív tettei értünk, sőt értem személyesen történtek, történnek. Nem lazíthatunk hát azon, ami szilárdan áll: Isten kijelentésén, de közel hozhatjuk az emberekhez, s közel engedhetjük magunkhoz azt, amit Isten nekünk szánt, ami értünk van. Luther zseniális arányérzékről tanúskodott.
A torgaui formula szerint az istentisztelet Isten igéje és az ember válasza. E kettő a maga teljes értelmében valóban kifejezi, sőt definiálja az istentisztelet lényegét. Az ige azonban nem csak a prédikáció, s a válasz nem csupán a mi imádságunk. Az ige Isten irgalmas és kegyelmes cselekedete rajtunk. Nagy tetteinek összessége, amely hol verbálisan, hol nonverbálisan ér el minket. Ott, akkor és úgy, ahol, amikor és ahogyan Istennek tetszik. A válasz pedig nem szavak, mozdulatok, magatartásformák és viselkedési szekvenciák összessége, hanem a hit megnyilvánulása. Az Isten nagy tettei nyomán ébredt, a Szentlélek által teremtett, az emberi lét egészét – múltját, jelenét és örök jövőjét – Isten szeretetére bízó hit.
Dr. Hafenscher Károly (Ifj.)
::Nyomtatható változat::
|
