A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 11. VA­SÁR­NAP – FIL 3,7–14

Hozzászólás a cikkhez

„Vagy el­fe­lej­tet­ted, hogy az em­ber a nyu­gal­mat, sőt akár a ha­lált is több­re be­csü­li, mint a sza­bad vá­lasz­tást a jó és go­nosz meg­is­me­ré­sé­ben?” Dosz­to­jevsz­kij­nek a nagy ink­vi­zí­tor­ról szó­ló po­é­má­ja a kö­zép­kor­ba ve­zet min­ket, ami­kor Jé­zus új­ra meg­je­le­nik az em­be­rek kö­zött. Cso­dá­kat tesz, és a nép sze­re­ti őt. De el­jön a min­den­kit fé­le­lem­ben tar­tó, ugyan­ak­kor tisz­te­le­tet éb­resz­tő nagy ink­vi­zí­tor, egy ki­lenc­ven év kö­rü­li, szál­fa­egye­nes bí­bo­ros, aki bör­tön­be csu­kat­ja Jé­zust; nem en­ged­he­ti, hogy to­vább ál­tas­sa az em­be­re­ket.

Éj­jel az­tán be­megy, hogy a cel­lá­ban őszin­tén be­szél­jen a fo­gollyal. El­mond­ja, hogy Jé­zus­nak már nincs jo­ga szól­ni töb­bé. Amit mon­da­ni akart, már el­mond­hat­ta a Bib­li­á­ban. Sze­mé­re ve­ti, hogy a leg­na­gyobb ér­ték­ké tet­te a sza­bad­sá­got, mi­köz­ben az em­ber nem tud mit kez­de­ni ez­zel. Ak­kor, ami­kor a sá­tán fel­kí­nál­ta a ke­nye­ret a meg­kí­sér­tés ide­jén, ak­kor kel­lett vol­na azt vá­lasz­ta­nia, hogy a ke­nyér ma­rad­has­son a fő moz­ga­tó­erő a sza­bad­ság he­lyett. Mert az em­ber a ke­nye­ret tud­ja csak imád­ni, és nem akar, nem is tud sza­ba­don dön­te­ni. Ha a ke­nye­ret ad­ta vol­na a nép­nek a sza­bad­sá­got ho­zó igék he­lyett, ak­kor meg­vált­hat­ta vol­na őket. „Ahe­lyett, hogy bir­tok­ba vet­ted vol­na az em­be­rek sza­bad­sá­gát, még na­gyobb­ra nö­vel­ted” – vá­dol­ja Jé­zust a bí­bo­ros.

Pál ba­rá­ta­i­nak ír. Ezt a gyü­le­ke­ze­tet, a Fi­lip­pi­ben élő­ket kü­lö­nö­sen sze­re­ti. Ugyan­ak­kor ag­gó­dik is, hi­szen mi­u­tán ő el­mond­ta ne­kik a ke­resz­tény­ség tit­ka­it, ju­da­is­ta ta­ní­tók ér­kez­tek oda, és azt pró­bál­ták el­fo­gad­tat­ni az em­be­rek­kel, hogy a tör­vény meg­tar­tá­sá­val kez­dő­dik Is­ten meg­is­me­ré­se. Rend­nek kell len­nie! Az em­ber ar­ra van, hogy sza­bá­lyo­kat kö­ves­sen. Le­het, hogy van jó szán­dék, de esen­dő­ek va­gyunk, ezért az el­ső a tör­vény. Nem sza­bad en­ged­ni, hogy min­den­ki va­la­mi­fé­le hit han­goz­ta­tá­sá­val sza­ba­don dönt­hes­sen az élet dol­ga­i­ban. Azért van a tör­vény, hogy lás­suk az utat, ne­hogy el­té­ved­jünk.

Pál pe­dig meg­ijed, hi­szen ne­ki is így kez­dő­dött a tör­té­ne­te.

„Nin­csen csá­bí­tóbb az em­ber szá­má­ra, mint lel­ki­is­me­re­té­nek sza­bad­sá­ga, de nincs gyöt­rel­me­sebb sem.” A nagy ink­vi­zí­tor nyíl­tan el­mond­ja Jé­zus­nak, hogy sa­ját ma­gá­nak is el­lent kel­lett mon­da­nia, ami­kor úgy lát­ta jó­nak, hogy az egy­ház sza­kad­jon el Jé­zus­tól, és va­ló­sít­sa meg a „fé­lel­me­tes és okos szel­lem” aka­ra­tát, és ve­gye el az em­be­rek sza­bad­sá­gát.

Most vég­re, más­fél ezer év­vel Krisz­tus után, az ink­vi­zí­ció ko­rá­ban új­ra nem kell az em­be­rek­nek dön­te­ni­ük. Ez bol­dog­gá te­szi és fel­sza­ba­dít­ja őket, hi­szen azt hi­szik, hogy most élik meg iga­zán a hit le­he­tő­sé­gét. Sőt ők ma­guk hoz­ták el a sza­bad­sá­gu­kat, ma­guk mond­tak le ró­la, és ál­do­zat­ként tet­ték le az egy­ház lá­ba elé. „És az em­be­rek meg­örül­tek, hogy megint úgy ve­ze­tik őket, mint egy nyá­jat, hogy vég­re le­vet­ték szí­vük­ről azt az oly fé­lel­me­tes ado­mányt, amely annyi gyöt­rel­met oko­zott ne­kik.”

Pál ba­rá­ta­i­nak ír. Ta­lán más­kor nem be­szél­ne ilyen őszin­tén sa­ját éle­té­ről. El­mond­ja, hogy a fi­a­tal­ko­ra tel­je­sít­mé­nyek hal­mo­zá­sá­ból állt. Sze­re­tett jól vi­sel­ked­ni. Leg­in­kább pe­dig Is­ten előtt akart meg­fe­lel­ni. Fa­ri­ze­u­si is­ko­lá­ba járt, zsi­dó volt min­den ér­te­lem­ben. Azon fá­ra­do­zott, hogy eb­ben elő­re­jus­son. Is­mer­te a tör­vényt, és úgy tud­ta, hogy Is­ten azo­kat fo­gad­ja el, akik a tör­vényt meg­tart­ják.

Pál ba­rá­ta­i­nak ír. Eb­ben a kör­ben még a csú­nya sza­vak is meg­en­ged­he­tők. Úgy ír bib­li­át, hogy tel­jes va­ló­ját be­le­ad­ja. Ta­lán még a tin­ta is fröccsen az in­du­lat­tól. Mi­lyen szó kell ah­hoz, hogy a fi­lip­pi­ek meg­ért­sék, hogy a tör­vény tel­je­sí­té­sé­hez ra­gasz­ko­dó élet, ma­ga­tar­tás kárt okoz? Ki­mond­ja a mocs­kos szót, mert meg kell ér­te­ni­ük, hogy az, amit kap­tak, min­den­nél töb­bet ér. Szí­vük­ben, lel­kük­ben, sze­mé­lyi­sé­gük­ben él­he­tik át az Is­ten­hez va­ló tar­to­zás bol­dog­sá­gát. Azt, hogy Is­ten fel­eme­li őket, el­fo­gad­ja őket úgy, ahogy van­nak. Min­den kül­ső tör­vény csak ar­ra jó, hogy szem­be­sít­se az em­bert te­he­tet­len­sé­gé­vel, bé­nult­sá­gá­val, ér­ték­te­len­sé­gé­vel. Itt va­la­mi olyan aján­dék az övék, amely cse­lek­vő­vé te­he­ti őket, amely ki­nyit­ja őket az élet le­he­tő­sé­ge­i­re, örö­me­i­re, táv­la­ta­i­ra.

A po­é­mát Ivan Ka­ra­ma­zov me­sé­li öccsé­nek, Alj­o­sá­nak. Mi­re ő hosszas gyöt­rő­dés után azt mond­ja: „A te ink­vi­zí­to­rod nem hisz Is­ten­ben, ez az ő egész tit­ka!” A báty­ja így fe­lel: „És ha így van! Vég­re rá­jöt­tél. Va­ló­ban így van, va­ló­ban ennyi az egész ti­tok, de hát ez nem szen­ve­dés, leg­alább­is egy olyan em­ber szá­má­ra, mint ő, aki egész éle­tét ar­ra a pusz­tai hős­tett­re ál­doz­ta, és nem gyó­gyult ki az em­be­ri­ség sze­re­te­té­ből? Éle­té­nek al­ko­nyán két­ség­te­le­nül meg­győ­ző­dik ar­ról, hogy csak­is a nagy, fé­lel­me­tes szel­lem ta­ná­csai sze­rint le­het­ne va­la­me­lyest el­vi­sel­he­tő rend­be fog­ni eze­ket a te­he­tet­len lá­za­dó­kat, eze­ket a ťcsúf­ság­ra ter­mett, fé­lig si­ke­rült kí­sér­le­ti lé­nye­ketŤ.”

A tör­vény em­be­rei va­gyunk, mert nem hi­szünk Is­ten­ben. Ma­gunk­ban bí­zunk. Ké­szek va­gyunk, hogy he­lye­sen, tisz­tes­sé­ge­sen és a rend­nek meg­fe­le­lő­en él­jünk. Ha az aka­dály­pá­lyát tel­je­sí­tet­tük, Is­ten­nek az a dol­ga, hogy va­la­mi­fé­le menny­or­szág­ba jut­tas­son.

Bár hin­nénk Is­ten­ben! Ak­kor éled­ne a ben­nünk le­vő holt. Ha mus­tár­mag­nyi hi­tünk len­ne, ak­kor – mit he­gye­ket! – em­be­ri lel­ke­ket moz­dít­hat­nánk meg az ir­ga­lom és a jó­ság, a nagy­lel­kű­ség és az örök­ké­va­ló­ság sze­re­te­te fe­lé.

Bár hin­nénk Is­ten­ben! Ak­kor nem vál­nánk sa­ját ma­gunk ál­tal kre­ált ren­dek rab­szol­gá­ivá. Nem len­nénk ítél­ke­zők, má­sok bű­nét szá­mon tar­tók, bosszú­ál­lók.

Bár hin­nénk Is­ten­ben!

Mi a tör­té­net vé­ge? Mit mond Jé­zus? Nem szól sem­mit. Ami­kor vé­gül az ink­vi­zí­tor ki­tár­ja a cel­la aj­ta­ját, hadd men­jen, ak­kor Jé­zus bú­csú­zó­ul meg­csó­kol­ja. Mit je­lent ez a csók? Ez Dosz­to­jevsz­kij tit­ka. Ta­lán Jé­zus meg­ér­ti a vi­lág bé­nult­sá­gát? Ta­lán lát­ja sa­ját el­le­he­tet­le­nü­lé­sét, az em­be­ri lé­lek meg­nye­ré­sé­nek ku­dar­cát, hogy nem ma­rad más, csak a ke­reszt­ha­lál, amely ta­lán még­is oda­ve­ze­ti az em­bert Is­ten­hez, szem­től szem­be ál­lít­ja ve­le, és meg­ér­te­ti vég­te­len sze­re­te­tét? Ta­lán csak egy­sze­rű­en meg­szán­ja eb­ben a tor­zult lé­lek­ben az em­bert? A csók Dosz­to­jevsz­kij tit­ka.

Ko­czor Ta­más

::Nyomtatható változat::