|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 33
- Mélységes mélyből kiáltunk
Cantate
Hozzászólás a cikkhez
Mélységes mélyből kiáltunk
Bár a Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnapon a heti énekben egy bűnbánati költemény, a 130. zsoltár szólal meg, a vasárnap mégsem az ember bűnösségét hangsúlyozza elsősorban, hanem azt az isteni kegyelmet, amely nagyobb az ember bűnénél.
Az ünnep evangéliuma, a farizeus és a vámszedő példázata is erősíti a heti igének az Istennel szembeni elbizakodottságot elítélő üzenetét: „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (1Pt 5,5) Ugyanez a meggyőződése Pál apostolnak is, akinek személyes hitvallása szólal meg a vasárnap óegyházi levélbeli igéjében: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” (1Kor 15,10)
Nem véletlen, hogy a bűnbánat és a kegyelem ilyen összefüggésének megvilágítására éppen a Mélységes mélyből kiáltunk (EÉ 402) kezdetű éneket, Luther Mártonnak a 130. zsoltár alapján írt versét énekeljük heti énekként. A reformátor egyébként több zsoltár alapján is írt éneket (például Zsolt 12; 67; 124), énekünk esetében mind a szöveg, mind a dallam tőle származik.
A feltételezhetően 1523-ban keletkezett és 1524-ben – Johann Walter gondozásában (Chorgesangbuch), huszonhárom másik másik Luther-ének társaságában – megjelent Aus tiefer Not schrei ich zu dir című éneknek eredetileg csak négy versszaka volt, amelyek – verses formában – szigorúan ragaszkodtak a zsoltár eredeti szövegéhez. Luther azonban – éppen a bűnbánat és a kegyelem elválaszthatatlanságát hangsúlyozandó – az eredeti második versszakot kettéosztva és a részeket kiegészítve öt versszakosra bővítette az éneket. Így a szöveg – a reformátorok törekvésének megfelelően – a reformáció teológiája terjesztésének szolgálatába tudott állni.
Az ének gondolatmenete három alapvető reformátori felismerést, üzenetet tartalmaz. Az első az ember Isten előtti mindenkori és valódi helyzetére, azaz bűnei miatti elveszettségére mutat rá, és rímel a zsoltár alap-mondanivalójára: „Mélységes mélyből kiáltunk”. Ez a bibliai-reformátori emberkép. A második felismerés az, hogy az ember ebből a helyzetből saját erejéből nem képes kitörni, bűneiért elégtételt adni: „Az emberek jótettei kevésnek bizonyulnak” (2. vsz.). Ezért tanítja Luther minden követőjének saját meggyőződését: „Én csak az Úrra építek, / Nem saját érdememre” (3. vsz.). Végül a harmadik reformátori felismerés az ember bűnének és Isten kegyelmének viszonyára vonatkozik. Luther hangsúlyozza, hogy Isten kegyelme sokkal nagyobb erővel bír a dolgok helyrehozatalára, az ember megszabadítására nézve, mint amilyen romboló a bűn ereje. Ezért nincs más út az ember számára, mint az Istenhez fordulás: „Bármily sok is a mi bűnünk, / Még több az Úr kegyelme. / Kész ő mindig, hogy a bűnöst / Karjával fölemelje. (…) Ő a mi szabadítónk” (5. vsz.).
Egyedül a kegyelem…
A vasárnapot a kereszténység kezdetei óta ünnepnek mondják, s mondjuk mi magunk is. Mindegyiket, a mait is. És Lutherral mégis így énekelünk: „Mélységes mélyből kiáltunk / Hozzád, irgalmas Isten.” Rendben van ez így? Nem kellene-e meghallanunk a gyakran hangzó kritikát, hogy a sok bűnbánat és általában a bűnről való beszéd helyett sokkal inkább az örömre, a felszabadultságra kellene koncentrálnunk? Az ilyen gyakori önmarcangolás, önostorozás helyett nem azt kellene-e inkább keresnünk, mi tesz boldoggá, vidámmá bennünket?
Tegyük fel tehát a kérdést! Vajon mi adja számunkra, keresztény emberek számára az igazi örömöt és boldogságot? Talán saját eredményeink, sikereink? Valóban, ezek is örömmel töltenek el mindenkit. S ez jól van így. De nem jelent-e még nagyobb örömöt, nagyobb biztonságot az a tudat, hogy Isten előtti megítélésünk nem ezektől függ? Nem ad-e nagyobb nyugalmat az a meggyőződés, hogy Isten bűneink ellenére fogad el bennünket, és hív az ő országába? Nem kell-e igazat adnunk reformátorunknak, amikor – saját bűnei láttán is – azt mondja: „Én csak az Úrra építek, / Nem saját érdememre”?
S ha olykor megfogadjuk is a kritikát, és igyekszünk a keresztény hit és élet örömeiről is gyakrabban szólni, Luthert akkor se értsük félre! Az ő éneke nem a bűnről és az elkeseredésről vagy az örömtelenségről szól. Ő Isten és az ember kapcsolatáról énekel. Arról, hogy Istené az utolsó szó; hogy a kegyelemé az utolsó szó. Ahogy röviden mondani szoktuk: Sola gratia! Egyedül a kegyelem! Ez az, ami örökre szól, és újra meg újra megszólal.
Ha megtapasztaljuk is és sokszor reálisan látjuk – hála Istennek – a bűn valódi mélységét, még többször hangzik felénk a kegyelem evangéliuma, amely arról szól, hogy Isten felemel, kiemel a mélységből, és újra útnak indít. Lehet, hogy nem ott és akkor és nem éppen úgy, ahogyan mi gondoljuk vagy szeretnénk. Lehet, hogy késik, várat magára. Lehet, hogy nem vesszük észre, mert valami jelentéktelenebb elvonja róla a figyelmünket. Lehet, hogy elutasítjuk, nem vesszük komolyan… Ő mégis ott van. Van kinek panaszkodni, van kihez szólni, és van kitől szabadulást remélni…
Luther és a 130. zsoltár közös biztatása szólal meg énekelt imádságként ezen a vasárnapon templomainkban. Bizonyságot tesz a kegyelem szavával felénk forduló jó pásztorról. És hitvallássá válhat ajkunkon az ének: „Szívem erős bizodalma / Az Istennek kegyelme.”
Wagner Szilárd
::Nyomtatható változat::
|
