evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Elő­ször is ­kö­szön­öm He­ré­nyi Ist­ván­nak a vi­ta­in­dí­tó gon­do­la­to­kat a gyü­le­ke­ze­ti ének­ről (Evan­gé­li­kus Élet, jú­li­us 4., 8–9. o.). Ép­pen ide­je volt már ezt a kér­dést meg­tár­gyal­ni. Más­részt ­kö­szön­öm az Evan­gé­li­kus Élet­nek, hogy a vi­tá­nak fó­ru­mot adott.

Jó­ma­gam az ele­jé­től kö­ve­tem a gyü­le­ke­ze­ti éne­kek­ről fo­lyó vi­tát a lap ha­sáb­ja­in, de csak most ért meg ben­nem a gon­do­lat, hogy én is hoz­zá­szól­jak.

He­ré­nyi Ist­ván test­vé­rem cik­ke­i­ről egy már-már le­gen­dá­nak szá­mí­tó rö­vid anek­do­ta jut eszem­be. A het­ve­nes évek­ben egy pres­bi­ter test­vér (hogy evan­gé­li­kus volt-e, vagy sem, nem tu­dom) szá­já­ból hang­zott el a kö­vet­ke­ző mon­dat, mi­kor meg­je­lent a Szent­írás új pro­tes­táns for­dí­tá­sa: „Ha Pál apos­tol­nak jó volt a Ká­ro­li-Bib­lia, ak­kor ne­künk is jó lesz.” Az­óta per­sze a pro­tes­táns egy­há­zak tag­ja­i­nak több­sé­ge az új for­dí­tást hasz­nál­ja.

A rend­szer­vál­tás után meg­je­lent az Új ének, me­lyet az­óta nagy öröm­mel és sok ál­dás­sal hasz­nál egy­há­zunk kü­lön­bö­ző al­kal­ma­kon. „…szá­mom­ra az, hogy ťúj énekŤ, nem je­len­ti azt, hogy az Új ének gyűj­te­mény­ből va­ló, sőt azt sem je­len­ti, hogy könnyű­ze­ne” – szö­gez­te le He­ré­nyi Ist­ván Ju­hász­né Sza­bó Er­zsé­bet hoz­zá­szó­lá­sá­ra írt vá­la­szá­ban (Evan­gé­li­kus Élet, au­gusz­tus 1., 13. o.). Is­mét sze­ret­nék kö­szö­ne­tet mon­da­ni test­vé­rem­nek, ez­úttal ezért a mon­da­tá­ért. Pon­to­sab­ban az el­ső fe­lé­ért. Ugyan­is szá­mom­ra sem egyen­lő az „új ének” az Új ének­kel, és az a hely­zet, hogy a mai ma­gyar evan­gé­li­kus if­jú­ság szá­má­ra sem. Tud­ni­il­lik már jó ide­je (hang­sú­lyo­sab­ban a két­ez­res évek­ben) if­jú­sá­gunk egy­re töb­bet éne­kel más fe­le­ke­ze­tek, egy­há­zak éne­kes gyűj­te­mé­nye­i­ből. És egy­re ke­ve­seb­bet az Új ének­ből.

Ezt a fo­lya­ma­tot nem sze­ret­ném mi­nő­sí­te­ni, és ter­mé­sze­te­sen nem gon­do­lom ab­szo­lút egye­te­mes­nek, de ez ten­den­cia, ame­lyet tud­ni kell ke­zel­ni, tud­ni kell ve­le él­ni. Ép­pen ezért dön­tött úgy a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (Me­visz), hogy meg­szer­ve­zi egy új if­jú­sá­gi ének­gyűj­te­mény össze­ál­lí­tá­sát, amely­ben mind szer­kesz­tő­ként, mind dal­szer­ző­ként volt sze­ren­csém részt ven­ni.

Mi­előtt va­la­ki azt gon­dol­ná, hogy ki­té­rek a vi­ta elől, és csu­pán az új ének­gyűj­te­ményt, a Zarán­dok­éne­ket nép­sze­rű­sí­te­ném a vi­ta ál­cá­ja alatt, vissza­csa­to­lok a té­má­hoz. „Aki a kor­szel­lem­mel köt há­zas­sá­got, ha­mar meg­öz­ve­gyül” – ír­tuk Ki­er­ke­ga­ard mon­dá­sát a Za­rán­dok­ének be­ve­ze­tő­jé­ben. Tu­da­to­san vál­lal­tuk azt, hogy ezek az éne­kek (tud­ni­il­lik a Za­rán­dok­ének gyűj­te­mény) egy év­ti­zed múl­va ki­me­rül­nek, és új éne­kek­re lesz szük­ség. Ki­er­ke­ga­ard az öz­vegy­ség fe­lől kö­ze­lí­tett, mi vi­szont a fris­ses­ség és a (po­zi­tív ér­te­lem­ben vett) mo­dern­ség fe­lől kö­ze­lí­tet­tünk. Igen­is, tíz-húsz év múl­va dob­ják majd ki eze­ket az éne­ke­ket, és le­gye­nek újak! Mi­ért? Mert nem a l’art po­ur l’art ének a lé­nyeg, ha­nem a kö­zös ima, Is­ten kö­zös di­cső­í­té­se és kö­zös­ség egy­más­sal!

Fél­re­ér­tés ne es­sék, én nem vé­de­ni aka­rom a könnyű­ze­nei egy­há­zi éne­ke­ket. Tud­ni­il­lik nincs rá szük­sé­gük. Ar­ról vi­táz­ni, hogy van-e he­lyük a temp­lom­ban, be­en­ged­jük-e eze­ket az éne­ke­ket a temp­lom­ba, nem ér­de­mes. Ugyan­is bent van­nak a temp­lom­ban, és evan­gé­li­kus hí­vek szá­zai (meg­koc­káz­ta­tom: ez­rei) éne­kel­nek egy-egy if­jú­sá­gi éne­ket va­sár­na­pon­ként.

Prob­lé­ma­ként ve­tült fel ezek­nek az éne­kek­nek lu­the­rá­nus jel­le­ge vagy en­nek a jel­leg­nek a fel­té­te­le­zett hi­á­nya. Hadd mond­jam el, hogy az Új ének szer­ző­i­nek túl­nyo­mó több­sé­ge evan­gé­li­kus, és a Za­rán­dok­ének ese­té­ben sincs ez más­kép­pen. Per­sze, ez nem fel­té­te­le­zi, hogy az adott lu­the­rá­nus szer­ző egy spe­ci­fi­ku­san lu­the­rá­nus ta­ní­tást ze­né­sít meg, mint pél­dá­ul az ubi­qu­i­tas (Krisz­tus min­de­nütt je­len­va­ló­sá­ga) vagy az úr­va­cso­ra kap­csán a re­al pra­esen­tia (Krisz­tus va­ló­sá­gos je­len­lé­te az úr­va­cso­rai je­gyek­ben transz­szubsz­tan­ci­á­ció [át­vál­toz­ta­tás] nél­kül), de lu­the­rá­nus fa lu­the­rá­nus gyü­möl­csöt te­rem.

Mel­les­leg Evan­gé­li­kus éne­kes­köny­vünk (EÉ) is elég ve­gyes. Aho­gyan he­lyet kap­tak ben­ne re­for­má­tus, ka­to­li­kus, me­to­dis­ta és/vagy va­la­mi­lyen fe­le­ke­zet­tel kö­zös éne­ke­ink, ugyan­így az Új ének­ben és a Za­rán­dok­ének­ben is.

Lu­the­rá­nus­sá­gunk nem ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy csak lu­the­rá­nus éne­ke­ket ének­lünk, ha­nem ab­ban, hogy so­kat ének­lünk, Igét ol­va­sunk, vall­juk a re­for­má­ció ta­ní­tá­sát, épít­jük Is­ten or­szá­gát stb. Más­részt lu­the­rá­nus­sá­gunk alap­ja el­ső­sor­ban Krisz­tus, má­sod­sor­ban Lu­ther. Krisz­tus sem te­kin­tet­te szé­gyen­nek, hogy a nép nyel­vén, stí­lu­sá­ban és ko­rá­nak meg­fe­le­lő­en ta­nít­son, a Lu­ther-éne­kek nem kis há­nya­da pe­dig nem­csak a gre­go­ri­án­ból vett dal­la­mok­ra épül, ha­nem a ko­ra­be­li nép­sze­rű nó­ták, kocs­ma­da­lok ze­né­jé­nek „meg­ke­resz­te­lé­se” krisz­tu­si szö­ve­gek­kel. Így vet­tük a bá­tor­sá­got, hogy ko­runk dal­la­ma­it és stí­lu­sát in­teg­rál­juk az egy­há­zi ének­kincs­be.

„Két ze­nész egy is­ten­tisz­te­le­ten olyan, mint két du­dás egy csár­dá­ban, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha két el­té­rő ze­nei irány­zat kép­vi­se­lői” – ír­ta He­ré­nyi Ist­ván test­vé­rem vá­lasz­cik­ké­ben. El­sik­lok afe­lett, hogy mi van ak­kor, ha van or­go­nis­ta, kó­rus és fú­vós­ze­ne­kar együtt egy is­ten­tisz­te­le­ten, mert gon­do­lom, ez nem prob­lé­ma. De hogy gi­tár és or­go­na, ne adj Is­ten, tel­jes könnyű­ze­nei csa­pat és or­go­na?! Sze­rin­tem tö­ké­le­te­sen jól meg­fér­nek egy­más mel­lett.

Szám­ta­lan pél­dát lá­tunk er­re. „Erős vár”-t vagy „Jer, di­csér­jük Is­ten”-t büsz­kén har­so­gó fi­a­ta­lo­kat és gi­tár­ral ének­lő idő­se­ket. Nem szá­mít, hogy mi­lyen hang­szer, csak Is­tent di­csér­je és a kö­zös­sé­get épít­se, le­gyen az kürt, lant, hár­fa, dob, ci­te­ra, fu­vo­la, cin­tá­nyér, em­be­ri hang vagy bár­mi más (a fel­so­ro­lást a 150. zsol­tár­ból vet­tem).

És hogy van­nak a gi­tá­ros éne­kek kö­zött „ga­gyik”? Bi­zony van­nak, ezt nem le­het ki­vé­de­ni, de ne­kem sen­ki ne mond­ja, hogy az Evan­gé­li­kus éne­kes­könyv min­den éne­ke a ze­ne ma­gas­is­ko­lá­ja!

Vé­ge­ze­tül egy igét sze­ret­nék meg­osz­ta­ni He­ré­nyi Ist­ván test­vé­rem­mel és min­den­ki­vel, aki a cik­ket ol­vas­sa: „Ti pe­dig Krisz­tus tes­te vagy­tok és egyen­ként an­nak tag­jai” – ír­ja Pál apos­tol (1Kor 12,27). És aho­gyan a ta­gok kü­lön­böz­nek, úgy a ta­gok ze­nei íz­lé­se is kü­lön­bö­zik. És egy­ér­tel­mű, hogy mind a hí­vő klasszi­kus ze­nész, mind a hí­vő könnyű­ze­nész a fü­let sze­ret­né ma­gá­é­nak tud­ni Krisz­tus tes­té­ben. De há­la a te­rem­tő Is­ten­nek, aki a test­re két fü­let ra­kott, ezen nem fo­gunk össze­vesz­ni. Az meg, hogy kié le­gyen a bal, és kié le­gyen a jobb, már egy má­sik vi­ta té­má­ja…

Test­vé­ri sze­re­tet­tel:

Ko­vács Vik­tor ha­tod­éves evan­gé­li­kus teo­ló­gus­hall­ga­tó, a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség könnyű­zenei szak­cso­port­já­nak tag­ja, a Za­rán­dok­ének bel­ső szer­kesz­tő­bizott­sá­gi tag­ja

::Nyomtatható változat::