Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok…” (Mt 11,28)

Tud­ta már gye­rek­ként is, hogy eb­ben a la­kás­ban so­ha­sem fog meg­szok­ni.

Pe­dig ked­ves, ma­dár­for­ma volt a vén­asszony, mint a me­sék­ben, ezüst­szí­nű gyér ha­ját ki­csi konty­ba te­ker­te a fe­je te­te­jé­re, el­né­ző, min­dig bölcs mo­soly ült az ar­cán, ahány­szor Zsó­ká­ra pil­lan­tott.

– Sza­ladj csak, sza­ladj – mond­ta, és a lány tás­ká­já­ba csúsz­tat­ta a szend­vi­cset, mi­köz­ben Zsó­ka csak úgy áll­va it­ta meg reg­ge­li ká­vé­ját –, sza­ladj, úgy­sem éred utol, amit ker­getsz.

Nem éri utol, per­sze hogy nem, há­rom év­fo­lya­mon ta­ní­ta­ni cso­port­bon­tás nél­kül két­száz gye­re­ket – le­he­tet­len, egy­sze­rű­en kép­te­len­ség. Még haj­na­li ket­tő­kor is a szó­dol­go­za­to­kat ja­ví­tot­ta, majd­nem be­le­aludt, az író­asz­tal­ra kop­pant a fe­je, ar­ra esz­mélt. Le­vet­kőz­ni is alig ma­radt ere­je, úgy esett be az ágy­ba, az órát meg el­fe­lej­tet­te fel­húz­ni, vi­lá­gos, hogy ro­han­nia kel­lett reg­gel.

Ren­ge­te­gen vár­tak a busz­ra is, alig fért fel, csak a lép­csőn áll­ha­tott. Éhes volt, nem is reg­ge­li­zett, a ká­vé meg mar­ta a gyom­rát.

Meg­ta­po­gat­ta tás­ká­já­ban a szend­vi­cset. Szá­já­ban össze­fu­tott a nyál, ahogy a kol­bá­szos zsem­lé­re gon­dolt, ame­lyet az öreg­asszony min­den reg­gel a tás­ká­já­ba csem­pé­szett. Ak­ku­rá­tu­san, haj­szál­vé­ko­nyan vág­ta a saj­tot, a sza­lá­mit, le­he­let­vé­ko­nyan ken­te a mar­ga­rint.

– Na, a fran­ci­ák… – kun­co­gott ma­gá­ban a vén­asszony, ahogy a kol­bász­ra csor­gat­ta a ma­jo­nézt. De Zsó­ka így sze­ret­te, meg­csi­nál­ta hát ne­ki.

Fur­csa gye­rek volt min­dig ez a Zsó­ka, ta­lán hogy az ap­ja meg­halt, az tet­te ilyen­né, mint­ha nem is ezen a vi­lá­gon jár­na. Min­dig csak ol­va­sott gye­rek­ként is, az­tán a Gi­zi, az any­ja meg csak hagy­ta, nem tud ez a lány még egy rán­tást sem el­ké­szí­te­ni. Per­sze Gi­zi is ilyen volt, em­lé­ke­zett rá, ami­kor oda­ad­ta az any­ja nya­ran­ként, alig lá­tott ki a könyv­ből, még ol­vas­ni sem tu­dott, olyan ki­csi volt, csak si­mult hoz­zá a nagy ke­re­ve­ten:

– Ol­vass még, Ma­mus­kám, ol­vass!

Az­tán fel­nőtt Gi­zi is, el­vet­te az a szél­to­ló – fe­ne se tud­ja, mi­lyen vér ke­ve­re­dik eb­ben a sze­ren­csét­len Zsó­ká­ban –, még es­kü­vő­je se volt ren­des a Gi­zi­nek, csak el­sza­lad­tak az anya­könyv­ve­ze­tő­höz, sen­ki se ment ve­lük, még az any­juk sem, csak a két ta­nú. Éve­kig nem is jöt­tek, nem lát­ta az öreg­asszony Gi­zit, az­tán ez­zel a csepp lánnyal ál­lí­tott be.

Be­iga­zo­ló­dott min­den sej­té­se, ami­kor meg­lát­ta a fér­jét, nem volt az ren­des em­ber, Is­ten nyu­gosz­tal­ja, hogy itt tud­ta hagy­ni Gi­zit tél­víz ide­jén. Nagy bu­sa fe­je volt, szé­les mell­ka­sa, még a szá­ja is szé­les. Re­meg­tek be­le a fa­lak, úgy ne­ve­tett még a sem­min is, mint­ha csak já­ték len­ne az élet, amit nem ér­de­mes ko­mo­lyan ven­ni. Csak a szé­les szá­já­ra em­lék­szik, mint­ha a ko­por­só­ban is csak ne­ve­tett vol­na, ki­ne­vet­te a ha­lált, úgy sze­re­tett él­ni.

A te­me­tés­re, ar­ra meg­hív­ták az öreg­asszonyt.

Egye­dül ma­radt Gi­zi az­zal a csepp gye­rek­kel, hát per­sze, hogy se­gí­tett, hi­szen a hú­ga lá­nya volt. Ke­vés ju­tott ne­ki is itt a bér­la­kás­ban, a har­ma­di­kon nincs kis­kert, az öz­ve­gyi nyug­díj szű­kös ma­gá­nak is, de amit tu­dott, meg­osz­tott ve­le. Az­tán, hogy meg­halt Gi­zi is, itt ma­radt ve­le a lány. Ki­ta­nít­tat­ta őt, de a tem­pe­ra­men­tu­mát so­se tud­ta meg­szok­ni.

– Sza­ladj, csak sza­ladj – mond­ta ne­ki reg­ge­len­ként, de mint­ha a fal­nak be­szélt vol­na. Per­sze a lány reg­ge­li­jét is ne­ki kel­lett meg­csi­nál­nia, a zsem­lét, a kol­bá­szo­sat, ma­jo­néz­zel.

A kör­for­ga­lom előtt so­kan le­száll­tak, még ülő­he­lyet is ta­lált Zsó­ka, ki­vet­te hát a szend­vi­cset, és be­le­ha­ra­pott. Még így is ne­he­zen nyel­te le, pe­dig csú­szott a ma­jo­néz, még­is ment­he­tet­le­nül szá­raz volt az étel, mint az öreg­asszony. Vé­gig­pör­get­te fe­jé­ben az órá­kat: a har­ma­dik cé­sek­nek a szen­ve­dő szer­ke­ze­tet fog­ja ta­ní­ta­ni, va­la­mi jó pél­da­mon­dat ké­ne, odá­ig már nem ju­tott a ké­szü­lés­ben, pe­dig ez a kul­csa az egész­nek.

Nem tud­ta meg­en­ni a zsem­lét, gyor­san vissza­cso­ma­gol­ta az öreg­asszony szal­vé­tá­já­ba, be­vág­ta a ta­risz­nyá­ba, s csak re­mény­ked­ni tu­dott, amíg át­tör­te ma­gát a tö­me­gen, hogy nem ke­nő­dik szét a ma­jo­néz a ne­gye­dik bé­sek szó­tár­fü­ze­te­in.

A ta­ná­ri­ban ki­do­bál­ta asz­ta­lá­ra a fü­ze­te­ket, fut­tá­ban vet­te fel a kö­pe­nyét, ha­ma­rabb kel­lett vol­na be­jön­nie, az el­ső­sök­nél nem ké­szí­tet­te elő az írás­ve­tí­tőt, Ka­rancs Szil­vi is vár­ja a ver­seny­fel­ada­tok­kal, a ne­gye­dik ások­nak be kell szól­ni, hogy hoz­zák fel a nagy­szó­tárt a könyv­tár­ból, meg a pél­da­mon­dat a cé­sek­nél, a szen­ve­dő szer­ke­zet…

– Csak így? El­sza­ladsz mel­let­tem? – vil­lant rá Ro­bi sok­fo­gú mo­so­lya, s alak­ja be­töl­töt­te az egész fo­lyo­sót.

Nem volt ide­je be­szél­get­ni ve­le, a hang­ver­seny­je­gyet csak es­te­fe­lé vet­te ész­re, hi­á­ba mo­soly­gott rá Ro­bi nap­köz­ben is a sok fo­gá­val, hi­á­ba tén­fer­gett kö­rü­löt­te. Érez­te, hogy vár tő­le va­la­mit, de nem ér­tet­te, csak ké­ső dél­után tűnt fel ne­ki a bo­rí­ték, mi­kor hul­la­fá­rad­tan le­ro­gyott a szé­ké­re. Oda­kint már sö­té­te­dett, sze­mer­kélt az őszi eső.

Ro­bi a szín­ház előtt fel­tűr­te ka­bát­gal­lér­ját. A tér már üres volt, még egy buszt meg­vár, Zsó­ka úgy­is el­ké­sik min­dig min­den­hon­nan.

Fut­va jött, ak­kor már ka­ri­ká­ra esett az eső, a far­mer­ja is la­tya­kos lett, ol­da­lát ver­te a ta­risz­nya. A kon­cer­ten per­sze meg­néz­ték őket, kés­ve ér­kez­tek, s a lány is… csu­pa sár a nad­rág­ja, ba­kancs a lá­bán, hogy le­het így hang­ver­seny­re jön­ni?

Ro­bi csak mo­soly­gott, ahogy ki­há­moz­ta a vi­zes ka­bát­ból, és ak­kor már nem volt más, csak a ze­ne meg Ro­bi szé­les vál­la, ami­nek olyan jó ne­ki­dől­ni. Per­sze az agyát nem tud­ta rög­tön ki­kap­csol­ni. Nem ta­lált jó pél­da­mon­da­tot, nem ér­tet­ték meg a ne­gye­dik cé­sek a szen­ve­dő szer­ke­ze­tet, hi­á­ba ma­gya­ráz­ta. Még az ige­idő­ket sem fo­gad­ja be a gye­re­kek fe­je, ezt az egé­szen más idő­szem­lé­le­tet, ne­kik csak a van-volt-lesz lé­te­zik, nem ér­tik a pil­la­na­tot, ami a múl­té és még­is je­le­nig ha­tó, az ál­lan­dó­sá­got sem, a fo­lya­ma­tos egé­szet, ami­kor a min­den pil­la­nat­tá sű­rű­sö­dik. A van-volt-lesz trip­ti­chon­já­ba zár­va fel­fog­ha­tat­lan szá­muk­ra ma­ga az idő is, kép­te­len volt hát meg­ma­gya­ráz­ni ne­kik, hogy itt és most csak az lé­nye­ges, ami a sze­mély ál­tal az idő­ben el­vé­gez­te­tett.

„Jöj­je­tek őhoz­zá mind­nyá­jan…” – éne­kel­te a szop­rán, a van-volt-lesz trip­ti­chon­já­ban ott a meg­fe­szí­tett je­len, a tett, a szen­ve­dő, az el­vé­gez­te­tett.

Csak a bu­szon vet­te ész­re, mennyi­re éhes, egész nap nem evett sem­mit. Elő­ko­tor­ta ta­risz­nyá­já­ból a meg­ma­radt szend­vi­cset, két ha­ra­pás az egész, fe­lét Ro­bi elé tar­tot­ta. Na­gyot ha­ra­pott be­lő­le a fiú, te­le száj­jal mond­ta:

– Kol­bász ma­jo­néz­zel? Ilyet csak te csi­nál­hatsz…

– Á, nincs ne­kem er­re időm – ráz­ta a fe­jét Zsó­ka.

Sö­tét volt már, oda­kint sza­lad­tak a vil­lany­osz­lo­pok. A busz ab­la­ká­ban meg­tört a kül­ső és a bel­ső fény, ezüst ko­szo­rú­val von­ta be Zsó­ka ma­dár­for­ma, vé­kony alak­ját.

– Nem én csi­nál­tam – mond­ta –, Ma­mus­ka ken­te…

– Ma­mus­ka… – si­mo­gat­ta meg Zsó­ka fá­radt ar­cát Ro­bi.

Egy pil­la­nat­ra fel­vil­lant a mo­so­lya, az­tán han­go­san ne­ve­tett, mint­ha csak já­ték len­ne az élet, amit nem ér­de­mes ko­mo­lyan ven­ni.

Mik­lya Luzsá­nyi Mó­ni­ka

::Nyomtatható változat::