Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Egy me­leg na­pon, dél­idő­ben an­gya­lok fa­la­toz­nak Mam­ré tölgy­fái alatt. A kép, amely az ősi tör­té­net­ből elénk tá­rul, egy­szer­re ott­ho­no­san is­me­rős és még­is meg­hök­ken­tő.

Áb­ra­hám pi­heg­ve ücsö­rög sá­tor­pony­vá­ja ár­nyé­ká­ban, de egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra hir­te­len fel­pat­tan, és a bir­to­ká­ra ér­ke­ző há­rom fér­fi elé si­et. A vi­dé­ki élet egy­han­gú­sá­gá­ban iga­zi ese­mény­szám­ba megy, ha ide­ge­nek ha­lad­nak el az em­ber ta­nyá­ja mel­lett. A tisz­tes­ség pe­dig ilyen­kor úgy kí­ván­ja, hogy be kell hív­ni a ván­dort, bár­ki le­gyen is az il­le­tő.

Áb­ra­hám sü­rög-fo­rog, egy pil­la­nat­ra sem áll meg; „spon­tán ker­ti par­tit” ren­dez a vá­rat­lan ven­dé­gek­nek. Si­et­ve uta­sít­ja ko­ros fe­le­sé­gét, hogy süs­sön lán­gost, majd a le­gé­nyét, hogy egy bor­jút is ké­szít­sen el. A ven­dé­gek ez­alatt az ár­nyék­ban pi­hen­nek, me­ne­dé­ket ta­lál­va a bá­gyasz­tó hő­ség elől.

Mi­lyen meg­tisz­te­lő an­gya­lok­nak ker­ti par­tit ren­dez­ni! Az öreg Áb­ra­hám ko­rát meg­ha­zud­to­ló für­ge­ség­gel asz­talt te­rít; ke­rül rá tej, vaj, hús, ke­nyér. S az­tán az ide­gen ván­do­rok mel­lett áll­va, jó há­zi­gaz­da­ként fi­gye­li, íz­lik-e va­ló­ban az étel.

A ven­dé­gek jó­ízű­en lak­má­roz­nak, a lán­gos és a sült után meg­nyal­ják mind a har­minc uj­ju­kat. Va­ló­szí­nű­leg rit­kán adó­dik le­he­tő­sé­gük ilyen iga­zi, „ele­men­tá­ris” föl­di öröm át­élé­sé­re.

Pe­dig fel­üdü­lés­re oly­kor az an­gya­lok­nak is szük­sé­gük van. Né­hány órá­nyi szü­net – „sze­la” – iga­zán ki­jár ne­kik is kül­de­té­sük tel­je­sí­té­se köz­ben, hi­szen igen ne­héz dol­guk van ve­lünk, em­be­rek­kel. És mi­köz­ben pi­hen­nek, fa­la­toz­nak, jut idő ar­ra, hogy be­szél­ges­sünk ve­lük az iga­zán lé­nye­ges­ről, éle­tünk fon­tos dol­ga­i­ról.

Ahány­szor csak fel­la­po­zom ezt a ré­gi tör­té­ne­tet, nem ál­lom meg, hogy oda ne kép­zel­jem ma­gam a sze­rep­lők kö­zé. Gon­do­lat­ban a „par­ti­zó” an­gya­lok mel­lé lé­pek. Áb­ra­hám atyánk szí­vé­lye­sen en­gem is hellyel kí­nál; le­ülök, de nyo­ma­té­ko­san lel­ké­re kö­töm, hogy ő se áll­jon ott, mint a cö­vek, sőt hív­ja Sá­rát meg a le­gé­nyét is. Jut hely min­den­ki­nek az an­gya­lok mel­lett, az asz­tal kö­rül.

Ami­kor mind el­he­lyez­ke­dünk, és ne­ki­lá­tunk a fa­la­to­zás­nak, va­la­mi ott­ho­nos és ter­mé­sze­tes egy­sze­rű­ség­gel in­dul a be­szél­ge­tés, mint­ha min­dig is együtt let­tünk vol­na…

Há­la a Ma­gas­sá­gos­nak, a há­rom ide­gen-is­me­rős­nek ren­ge­teg mon­da­ni­va­ló­ja akad. Mi pe­dig fi­gye­lünk, hi­szen nem ada­tik meg min­dennap, hogy köz­vet­le­nül há­rom an­gyal ta­nít­son az iga­zi, va­ló­sá­gos élet­re.

Az el­ső an­gyal, a pi­he­nés an­gya­la ar­ra int, hogy oly­kor el kell en­ged­ni ma­gun­kat, hogy az­tán vissza­kap­has­suk – tel­je­sen és va­ló­sá­go­san. Hogy lás­suk, mennyi­re kép­ben van, az an­gyal egy örök­zöld slá­gert is idéz: „Kell egy kis áram­szü­net időn­ként min­den­ki­nek – és az­tán megint me­het min­den to­vább…”

Azt mond­ja, ta­ná­csol­ja: ha idő­ről idő­re ki­kap­cso­lunk, ki­kap­cso­ló­dunk, ak­kor tu­dunk új­ra be­kap­cso­lód­ni dol­ga­ink­ba, hi­va­tá­sunk­ba, min­den­na­pi fel­ada­ta­ink­ba. Oly­kor le kell dől­ni egy ár­nyas fa alá, ma­gunk­ba szív­ni a vi­rá­gok il­la­tát; hagy­ni, hogy meg­ci­ró­gas­sa ar­cun­kat egy har­so­gó­an zöld fű­szál. És egy rögtönzött kö­szö­nö­mi­má­val „be­le­vac­kol­ni” ma­gun­kat Is­ten te­nye­ré­be, a leg­jobb hely­re a vi­lá­gon. Be­kap­cso­lód­ni az ő bé­ké­jé­be – egy fa­lat ke­nyér, egy korty bor örö­mé­vel… Né­hány ne­ve­tés­sel töl­tött óra erőt adó ta­pasz­ta­la­tá­val. Egy meg­hitt be­szél­ge­tés él­mé­nyé­vel.

Mert Is­ten vi­lá­gá­nak rend­je a mun­ka és a pi­he­nés össz­hang­já­ban áll. Em­be­rek va­gyunk, a sza­bad­ság gyer­me­kei. Nem rab­szol­gák, nem kény­urak ki­szol­gál­ta­tott­jai, ha­nem a tel­jes élet­tel meg­aján­dé­ko­zott gyer­me­kek. Sza­bad hát­ra­dől­nünk, ki­en­ged­nünk, szusz­szan­nunk egy jó­ko­rát. Az élet va­ló­já­ban nem eről­te­tett me­net, ha­nem lel­kes mun­ka­vég­zé­sek­kel meg­sza­kí­tott süt­ké­re­zés Is­ten sza­bad ege alatt. A meg­ál­lás bá­tor­sá­gá­ra, a szent té­to­va­ság­ra int a pi­he­nés an­gya­la, hogy em­ber­sé­ges em­be­rek le­hes­sünk.

A má­so­dik an­gyal most át­ve­szi a szót. Ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­sű, lel­ke­sen be­szél. Ugyan­ak­kor fi­gyel­mes és meg­ér­tő is. Ő a nyi­tott­ság an­gya­la. Ar­ra ta­nít, hogy mennyi­re jó do­log meg­osz­ta­ni má­sok­kal, amink van.

Áb­ra­hám így imád­ko­zott: „Uram, ha meg­nyer­tem jó­in­du­la­to­dat, kér­lek, ne ke­rüld el szol­gá­dat!” „Térj be, ven­dég, hoz­zám, éle­tem­ben ülj az asz­tal­fő­re.” (Új ének 135,2) A nyi­tott­ság, be­fo­ga­dás ál­dá­sa ab­ban áll, hogy gyak­ran ta­lál­koz­ha­tunk az em­ber­lép­té­kű ke­gye­lem­mel. Sok­szor le­het ré­szünk an­gya­lok ker­ti par­ti­já­ban – sok­kal több­ször, mint gon­dol­nánk.

A Zsi­dók­hoz írt le­vél szer­ző­je is er­re fi­gyel­mez­tet: „A ven­dég­sze­re­tet­ről meg ne fe­led­kez­ze­tek, mert ez­ál­tal egye­sek – tud­tu­kon kí­vül – an­gya­lo­kat ven­dé­gel­tek meg.” (Zsid 13,2)

Va­ló­já­ban a sze­re­tet nyi­tott moz­du­la­ta­i­val min­dig an­gya­lo­kat öle­lünk ma­gunk­hoz. Em­ber­ar­cú, tö­ré­keny, né­ha ki­csit ide­ge­sí­tő, oly­kor meg egye­ne­sen ön­ura­lom­ra ta­ní­tó an­gya­lo­kat. Ez nem könnyű fel­adat, per­sze. De egy fa­lat ke­nyér, egy üdí­tő­en ked­ves szó és egy-egy ap­ró fi­gyel­mes­ség min­ket is a Ma­gas­sá­gos kö­ve­te­i­vé emel, olyan mél­tó­sá­got ka­punk aján­dék­ba, amely az an­gya­lo­ké. Iga­zán ha­son­ló­vá le­he­tünk hoz­zá­juk…

A har­ma­dik an­gyal is szót kér a la­ko­mán. Ő ki­csit csen­de­sebb, ed­dig ke­ve­set szólt, csak mo­soly­gott egy­foly­tá­ban. Azt hi­szem, tud va­la­mit. Nem cso­da. Ő az ígé­ret an­gya­la. Ar­ra ta­nít, hogy mer­jünk ál­mod­ni, vá­ra­koz­va-vá­gya­koz­va él­ni. Az­zal a kí­ván­csi­ság­gal fo­gad­ni min­den na­pot, hogy va­jon ma mit ké­szít szá­mom­ra Is­ten. Mi­vel gaz­da­gít­ha­tok má­so­kat? Mi vál­hat ma va­ló­ra ben­nem, ta­lán ál­ta­lam is Is­ten ígé­re­te­i­ből?

Áb­ra­hám és Sá­ra na­gyon bol­do­gok – bár még hi­he­tet­len­nek tart­ják, hogy fi­uk szü­let­het, az an­gya­li szó be­le­gyö­ke­re­zett szí­vük kö­ze­pé­be. Nem le­het már on­nan ki­ir­ta­ni.

Az ígé­ret an­gya­la ar­ról be­szél, hogy mind­annyi­unk szí­vé­ben ott él­nek Is­ten ne­künk szó­ló, élő üze­ne­tei. Az a dol­guk, hogy ki­sar­jadja­nak, fel­nö­ve­ked­je­nek. Hogy meg­mu­tas­sák: nincs le­he­tet­len. Is­ten a cso­dák, a le­he­tő­sé­gek, a ha­tár­ta­lan élet Is­te­ne. Ne­künk pe­dig az a dol­gunk, hogy a nagy ígé­re­tek kö­ve­tei le­gyünk, Is­ten ván­do­rai a jó hír­rel em­ber­től em­be­rig.

Meg­ér­kez­tek az an­gya­lok. Bé­ké­sen fa­la­toz­nak már a kert­ben, a fák alatt. Vár­nak min­ket. De­rűs ar­cu­kon cin­kos mo­soly vil­lan. Már is­mer­jük egy­mást.

Varga Gyöngyi

::Nyomtatható változat::