Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Azt ta­pasz­tal­juk, hogy ha Krisz­tus­sal in­du­lunk a na­pi fel­ada­ta­in­kat vé­gez­ni, ak­kor bát­ran kezd­het­jük a mun­kán­kat, de jól kell vi­gyáz­nunk ar­ra, hogy kö­zös­ség­ben is ma­rad­junk ve­le. Gyak­ran kö­vet­jük el azt a hi­bát, hogy no­ha reg­gel az Úr ke­gyel­mé­re bíz­zuk ma­gun­kat, a nap fo­lya­mán még­is úgy te­szünk, mint­ha nem vol­na kö­zös­sé­günk Krisz­tus­sal. Elő­for­dul, hogy meg­gon­do­lat­lan sza­va­kat hasz­ná­lunk, és egy­szer csak ar­ra döb­be­nünk rá, hogy el­tá­vo­lod­tunk Krisz­tus­tól. Ál­dott do­log, ha a Lé­lek fi­gyel­mez­tet er­re ben­nün­ket.

Egy ta­nul­sá­gos eset jut eszem­be. Or­vo­si vizs­gá­lat­ra in­dul­tam a ren­de­lő­in­té­zet­be, s az egyik ab­lak­nál be kel­lett je­lent­kez­nem a vizs­gá­lat­ra. A bent ülő hölgy alig hall­ha­tó­an kér­dez­te, hogy ho­vá ké­rem a be­je­lent­ke­zé­se­met. Én ezt rossz hal­lá­som mi­att (fül­hall­ga­tó­kat hasz­ná­lok) nem ér­tet­tem meg. Er­re a hölgy in­du­la­to­san rám ki­a­bált: hogy nem le­het őt ér­te­ni? Er­re én ugyan­csak in­du­la­to­san ar­ra kér­tem, ha le­het, egy ki­csit szeb­ben be­szél­jen. A be­je­lent­ke­zés meg­tör­tént, de mér­ge­lőd­ve vál­tunk el egy­más­tól.

A vizs­gá­lat köz­ben ál­lan­dó­an az járt az eszem­ben, hogy va­jon ez­út­tal is kö­zös­sé­gem volt-e Krisz­tus­sal. Ha­ma­ro­san rá­döb­ben­tem, hogy most szé­gyent hoz­tam a ne­vé­re. A Lé­lek ar­ra in­dí­tott, hogy vizs­gá­lat után men­jek vissza az ab­lak­nál ülő hölgy­höz, és kér­jek tő­le bo­csá­na­tot in­du­la­tos­sá­go­mért. A hölgy meg­bo­csá­tott, én pe­dig meg­aján­dé­koz­tam az ép­pen ak­kor meg­je­lent írá­som­mal: Is­ten Bá­rá­nya ho­gyan ta­ní­tott meg en­ge­met az iga­zi sze­re­tet­re? El­fo­gad­ta, meg­kö­szön­te. Szent lett kö­zöt­tünk a bé­ke. Az­óta min­den al­ka­lom­mal őt ke­re­sem fel, mo­so­lyog­va fo­gad, és meg­kér­de­zi, hogy van-e megint új­ság­cik­kem. Bol­do­gan adom oda neki min­den al­ka­lom­mal a va­la­me­lyik he­ti­lap­ban meg­je­lent bi­zony­ság­té­te­le­met.

Há­lát ad­tam Is­ten­nek, hogy Lel­ké­nek in­dí­tá­sá­ra volt erőm bo­csá­nat­ké­rés­re, és meg­ta­pasz­tal­hat­tam, hogy egy lé­lek kö­ze­lebb ju­tott Is­ten­hez. Én pe­dig bűn­bá­nat­tal kér­tem Jé­zus Krisz­tus bo­csá­na­tát, hogy el­tá­vo­lod­tam tő­le, majd há­lát ad­tam meg­bo­csá­tá­sá­ért.

Mo­der­sohn Er­nő Krisz­tus­sal cí­mű kis fü­ze­te (1946-ban ad­ta ki a Bet­há­nia) hasz­nos ta­ná­cso­kat ad Is­ten gyer­me­kei szá­má­ra. Új­ra ol­vas­ni kezd­tem a köny­vet, és meg­ér­tet­tem, hogy ne­künk bi­zo­nyos­ság­nak kell len­nünk a vi­lág előtt, a vi­lág szá­má­ra; nem sza­bad meg­szé­gye­ní­te­nünk az Úr ügyét, me­lyet szol­gál­ni sze­ret­nénk.

A Jn 15,4–6 ver­sek­ben ol­vas­hat­juk, hogy az Úr is­mé­tel­ten ar­ra kér­te ta­nít­vá­nya­it: „Ma­rad­ja­tok én­ben­nem…” Já­nos apos­tol is ar­ra int: „…fi­acs­ká­im, ma­rad­ja­tok őben­ne…” (1Jn 2, 28) Csak úgy ma­rad­ha­tunk őben­ne, ha éle­tünk leg­ap­róbb dol­ga­i­ban is ben­ne ma­ra­dunk, ha hi­va­tá­sunk min­den te­rü­le­tén a ve­le va­ló kö­zös­sé­günk­höz iga­zo­dunk.

Mo­der­sohn ar­ra in­ti ol­va­só­it, hogy mennyi­re fon­tos a meg­őr­zött lel­ki nyu­ga­lom. Volt idő az én éle­tem­ben is, ami­kor nagy szük­sé­gem volt rá. 1945-ben a kül­föl­di ka­to­nai szol­gá­lat­ra hur­colt, el­ke­se­re­dett fi­a­ta­lok kö­zött kel­lett Is­ten vi­gasz­ta­lá­sát, meg­men­tő sze­re­te­tét hir­det­nem. Még ak­kor is, ami­kor az éh­ha­lál szé­lén vol­tunk. Ko­ra­be­li nap­ló­fel­jegy­zé­sem­ből idé­zek, ame­lyet ti­zen­hét éves ko­rom­ban ké­szí­tet­tem ide­gen föl­dön, tá­vol ha­zá­tól és ott­hon­tól, ke­ser­ves kö­rül­mé­nyek kö­zött, az an­gol–ame­ri­kai csa­pa­tok elől me­ne­kül­ve.

„Éh­ség­től gyö­tör­ve va­la­mi ehe­tőt ke­re­sünk a me­zőn. Nagy örö­münk­re az egyik he­lyen me­zei sós­kát ta­lá­lunk, és azt kezd­jük lak­má­roz­ni. Eköz­ben a fi­úk csú­fol­ni kez­de­nek: ťHol van a te Is­te­ned most, aki se­gí­te­ne ne­künk? Azt mond­tad, hogy min­den­kor ve­lünk lesz, és gon­dos­ko­dik ró­lunk. Most hol van? Egy­ál­ta­lán van? Hagy­ja, hogy itt hal­junk meg éhen? Mi­lyen Is­ten az, aki ezt meg­en­ge­di?Ť Ret­te­ne­te­sen el­szo­mo­rít, hogy pár órá­ja még örül­tek an­nak, hogy meg­őriz­te őket Is­ten, de az újabb pró­ba­té­tel­ben el­bi­zony­ta­la­nod­tak. Ki­csit tü­rel­met­len­né tesz en­gem az ő gyen­ge hi­tük, a han­gos tü­rel­met­len­sé­gük. Pró­bá­lom ma­ga­mat is tür­tőz­tet­ni és új­ra el­mon­da­ni tü­rel­me­sen: ťA mi mennyei Atyánk most is gon­dos­kod­ni fog ró­lunk, meg­lát­já­tok. Csak bíz­za­tok ben­ne! Ő nem csap­ja be a ben­ne bí­zó em­be­re­ket, ígé­re­tei min­dig meg­va­ló­sul­nak. Is­ten sze­ret ben­nün­ket, csak pró­bá­ra te­szi hi­tün­ket, hogy az va­ló­ban iga­zi hi­tet je­lent-e. Lát­já­tok, mi­lyen bi­zony­ta­lan ve­le szem­ben a hi­te­tek? Új­ra csak azt mon­dom ma­gam­nak is, nek­tek is, Is­ten nem hagy ma­gunk­ra. Idő­ben meg­ér­ke­zik az ő se­gít­sé­ge.Ť

Még alig mon­dom el a vi­gasz­ta­ló sza­va­kat, egy­szer csak au­tó­zú­gást hal­lunk. Min­den­ki a hang fe­lé for­dul, és meg­le­pőd­ve ta­pasz­tal­ja, hogy egy ka­to­nai te­her­ko­csi ér­ke­zik me­leg és hi­deg éte­lek­kel. Ké­sőbb tud­tuk meg, hogy egy ka­to­nai fu­tár ment ér­tük, de mi er­ről nem tud­tunk sem­mit. Így bő­ven ka­punk me­leg le­vest, ke­nye­ret, kon­zer­ve­ket, va­jat és dzse­met. A fi­úk rám néz­nek vi­dám arc­cal, de kis­sé pi­ron­kod­va, és csak ennyit mon­da­nak: ťIs­mét iga­zad volt, most már meg­pró­bá­lunk iga­zán mi is hin­ni ab­ban az Is­ten­ben, aki va­ló­ban is­me­ri a mi gond­ja­in­kat, és ide­jé­ben meg is old­ja azo­kat.Ť Ez­zel meg­bé­kél­ten fo­gyaszt­ják el a bő­sé­ges en­ni­va­lót. Köz­ben ész­re­vét­le­nül fi­gye­lem a hal­kan imád­ko­zó zú­go­ló­dó­kat.”

Mi­lyen jó, hogy ak­kor na­pon­ta ve­zet­tem nap­lót min­den ese­mény­ről! Most is jó el­ol­vas­ni eze­ket a hal­vá­nyo­dó, de bi­zony­sá­go­kat hir­de­tő so­ro­kat. Biz­ta­tást ad­nak a mai éle­tem­hez is, hogy a lel­ki nyu­gal­mat ér­de­mes meg­őriz­nünk min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött, mert ez­zel Krisz­tus­hoz tu­dunk ve­zet­ni hi­tet­le­ne­ket.

Ma is meg kell érez­tet­nünk va­la­mit az evan­gé­li­um ere­jé­ből, hadd áll­ja­nak meg cso­dá­lat­tal a hi­tet­le­nek az iga­zi hit előtt! Jé­zus­sal va­ló szün­te­len kö­zös­sé­günk gyó­gyí­tó erő lesz az ide­gek­re is. Szük­ség van je­len vi­lá­gunk­ban az ide­gek le­csil­la­pí­tá­sá­ra is. A na­pon­kén­ti kap­cso­la­ta­ink­ban mu­tat­ko­zik meg leg­in­kább, mennyi­re en­ged­jük, hogy „a Krisz­tus­sal va­ló kö­zös­ség ola­joz­za a min­den­na­pi élet ke­re­két”. Ugyan­ez áll az is­ko­lai mun­kánk­ban, a csa­lá­di éle­tünk­ben, az üz­le­ti élet­ben és min­de­nütt.

Ha Krisz­tus­sal já­runk a hét­köz­na­pok­ban, ke­rül­he­tünk bár­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zé, jö­het­nek ne­héz­sé­gek, éle­tünk még­is bol­dog, bé­kes­sé­ges, ál­dott és győ­ze­del­mes élet lesz. Mo­der­sohn ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy az Úr olyan em­be­re­ket ke­res, akik­ben ki­je­lent­he­ti és meg­di­cső­ít­he­ti ma­gát, ál­dá­sul e vi­lág szá­má­ra. Aka­runk-e örö­met sze­rez­ni né­ki? Jár­junk a hét­köz­na­pi élet­ben és min­de­nütt Krisz­tus­sal!

Szen­czi Lász­ló

::Nyomtatható változat::