Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Art­hur Rim­baud a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta Ver­laine-ről egy 1875. már­ci­us 5-én kelt, Stutt­gart­ban fel­adott, Ern­est De­la­hay-nek szóló le­ve­lé­ben: „Ver­laine a mi­nap ide­uta­zott, man­csá­ban ró­zsa­fü­zér­rel. Há­rom óra telt be­lé, és meg­ta­gad­ta a Jó­is­tent, és ki­vé­rez­tet­te a Mi­urunk ki­lenc­ven­nyolc se­bét.” Ver­laine el­lent­mon­dá­sos sze­mé­lyi­sé­gé­ből ér­tel­mez­he­tő az az el­lent­mon­dás is, hogy val­lá­sos ver­se­i­vel – Sa­ges­se (Jó­ság), 1881 – pár­hu­za­mo­san, azok­nak szán­dé­ko­san fel­vál­lalt el­len­pó­lu­sa­ként ír­ta ero­ti­kus és an­ti­pol­gár ver­se­it – Pa­rallčle­ment (Pár­hu­za­mo­san), 1889. 

A Sa­ges­se-nek ere­de­ti­leg a Cel­lu­lai­re­ment (Fog­ság­ban) cí­met ad­ta, mi­vel ezek a köl­te­mé­nyek a mons-i bör­tön­ben szü­let­tek. Lí­rá­já­nak a val­lá­sos él­mény fe­lé for­du­lá­sát a bör­tön­évek alatt tör­tént ma­gá­ba ros­ka­dás­sal, a Rim­baud-val va­ló kap­cso­lat ku­dar­cá­val és az ab­szint­tól va­ló ide­ig­le­nes meg­sza­ba­du­lás­sal szok­ták ma­gya­ráz­ni. Tény, hogy a Rim­baud-val va­ló ámok­fu­tá­sos kor­sza­ka előtt Ver­laine bé­kés, kon­szo­li­dált, pol­gá­ri­as csa­lá­di éle­tet élt, a „Rim­baud-él­ményt” kö­ve­tő­en pe­dig egy el­zül­lött, a csa­lád­já­val és a tár­sa­da­lom­mal konf­lik­tus­ba ke­rült fe­gyenc­ként szem­be­sül­he­tett ön­ma­gá­val. Ez az eg­zisz­ten­ci­á­lis hely­zet ter­mé­szet­sze­rű­leg hoz­ta a bűn­tu­da­tot és a ra­di­ká­lis meg­tisz­tu­lás vá­gyát, és szin­te pre­desz­ti­nál­ta a meg­té­rés­re. Eze­ket a so­ro­kat a bör­tön­ben ír­ta:

Hát te mit tet­tél, te bo­lond,
hogy sír­va szá­nod?
Mi­vé tet­ted, sze­gény bo­lond,
az if­ju­sá­god?

(Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa)

A Sa­ges­se igen­csak ta­lá­ló cím, mi­vel ez a ki­fe­je­zés a fran­ci­á­ban nem­csak jó­sá­got je­lent, ha­nem bölcs mér­ték­le­tes­sé­get, sze­rény­sé­get is. A má­sik pó­lus, a Pa­rallčle­ment pe­dig nem­csak a „szent” és „bű­nös” ver­sek el­len­pó­lu­sá­ra utal­hat, ha­nem Ver­laine fel­old­ha­tat­lan, fe­szí­tő ví­vó­dá­sá­ra is Rim­baud (a dé­mo­ni ba­rát) és Ma­t­hil­de (az an­gya­li fe­le­ség) kö­zött. Tá­gabb ér­te­lem­ben a tár­sa­da­lom­ba és a csa­lád­ba be­il­lesz­ke­dő, kon­szo­li­dált élet­vi­tel és a tár­sa­dal­mon kí­vü­li, bo­hém, de­vi­áns élet­for­ma kö­zött. Tény, hogy a bör­tön­évek alatt igye­ke­zett Rim­baud-val va­ló kap­cso­la­tát és ér­zé­se­it le­zár­ni, er­re az is bi­zo­nyí­ték, hogy a mons-i bör­tön­lel­kész­nél meg­gyónt, meg­ál­do­zott, majd sza­ba­du­lá­sa után rö­vid időt a szi­go­rú trap­pis­ta szer­ze­te­sek ko­los­to­rá­ban töl­tött. Rim­baud-val ez­után már nem ta­lál­ko­zott, sőt Vic­tor Hu­gó­hoz le­ve­le­ket írt a bör­tön­ből, hogy Hu­go pró­bál­ja meg­bé­kí­te­ni fe­le­sé­gé­vel, Ma­t­hil­de-dal, aki be­ad­ta a vá­ló­pert.

Az in­ga­do­zás a zül­lött élet és az élet­szent­ség vá­gya kö­zött azon­ban a bör­tön után is, éle­te vé­gé­ig meg­ma­radt. Bár­dos Lász­ló így ír er­ről a Vi­lág­iro­dal­mi le­xi­kon­ban: „Ver­laine rend­kí­vül, szin­te egye­dül­ál­ló­an gyen­ge jel­lem volt, leg­alább­is ma­gán­er­köl­csi vo­nat­ko­zás­ban, ezt a tényt kár vol­na át­fes­te­ni, át­mi­ti­zál­ni.” Ezek­ből a té­nyek­ből ki­fo­lyó­lag so­kan nem ve­szik iga­zán ko­mo­lyan Ver­laine őszin­te meg­té­ré­sét, szer­te­le­nül túl­zó val­lás­misz­ti­ká­ját iro­ni­kus­nak vagy ri­pacs­ko­dó­nak ér­zik.

Do­bossy Lász­ló A fran­cia iro­da­lom tör­té­ne­té­ben így fo­gal­maz: „Val­lá­sos kor­sza­ká­nak mell­ver­de­ső gyó­ná­sa­i­ba több­nyi­re ve­gyül va­la­mi za­va­ró ri­pa­csi póz.” Az idős Ver­laine-t Ju­les Hu­ret „öre­ge­dő, bu­kott an­gyal­nak” ne­vez­te egy 1891-es iro­dal­mi an­ké­ton. Ana­to­le France A vö­rös li­li­o­má­nak „szent bo­hém­ját”, Cho­ulet­te-et be­val­lot­tan Ver­laine-ről min­táz­ta.

Vi­tat­ha­tat­lan, hogy leg­több ver­sé­ben – a meg­té­ré­se előt­ti köl­té­sze­tét is be­le­ért­ve – az el­ve­szett éden, a gyer­me­ki ár­tat­lan­ság és tisz­ta­ság sí­ró vá­gya fo­gal­ma­zó­dik meg. Az Egy asszony­hoz cí­mű vers­ben pél­dá­ul ön­ma­gát az éde­nen kí­vül ke­rült Ádám­hoz ha­son­lít­ja. A Lát­ja, kell, hogy a dol­go­kat meg­bo­csás­suk cí­mű vers­ben úgy szó­lal meg Ver­laine, mint­ha egy Fran­cis Jam­mes-ver­set ol­vas­nánk:

Két gye­rek le­gyünk, le­gyünk két if­jú lány­ka,
sem­mit-él­ve­zők, min­den­től el­bü­völ­tek,
kik szűz lomb alatt men­nek sá­padt­ra vál­va,
s nem tud­ják, hogy ők im­má­ron üd­vö­zül­tek.

Mol­nár Im­re for­dí­tá­sa)

Az Ár­tat­lan lá­nyok da­la cí­mű Ver­laine-vers szin­tén le­het­ne akár Jam­mes mű­ve is, hisz ne­ki is az ár­tat­lan­ság a fő té­má­ja. Per­sze Jam­mes va­ló­di tisz­ta lé­lek volt, Ver­laine csak vá­gyott a tisz­ta élet­re, de tisz­ta­ság­vá­gya ép­pen in­ten­zi­tá­sá­ból adó­dó­an hi­te­les­nek mond­ha­tó, csak hát igen gyen­ge jel­lem volt, és rend­re be­mocs­ko­ló­dott. Jam­mes-sze­rű­ek azok a Ver­laine-ver­sek is, me­lyek­ben az Úr ku­tyá­já­nak mond­ja ma­gát:

Kö­ves­sé­tek csak őt. Jó pász­tor­bot­ja. Én,
bé­ge­tő bú­to­kat vi­gasz­ta­ló sza­vá­ra,
én meg, én majd le­szek útun­kon a ku­tyá­ja.

(Itt vagy­tok vég­re;  Ró­nay György for­dí­tá­sa)

…de hogy mint hű ku­tya kö­ves­se­lek a kegy­ben,
tisz­tult bá­tor­sá­got s erőt is önts be­lém…

(Pél­dá­za­tok;  Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa)   De ta­lán még en­nél is job­ban idé­zi Jam­mes-t a kö­vet­ke­ző né­hány sor, szin­tén a Pél­dá­za­tok­ból:

…le­gyek a hal, Fi­ad bol­dog szim­bó­lu­má­nak, a sza­már, mely Ve­le a vá­ros­ba vo­nult…

Ha tel­je­sen őszin­ték aka­runk len­ni, be kell val­la­nunk: Ver­laine meg­kö­ze­lí­tő­leg azo­nos in­ten­zi­tás­sal von­zó­dott a bo­hém ren­de­zet­len­ség­hez és a ren­de­zett tisz­ta­ság­hoz, a leg­in­fer­ná­li­sabb bű­nök­höz és a leg­éte­ribb élet­szent­ség esz­mé­nyé­hez. Ez­zel a ket­tős­ség­gel per­sze nincs egye­dül, szá­mos előd­je és utód­ja van a vi­lág­iro­da­lom­ban és a ma­gyar iro­da­lom­ban is (Vil­lon, Baude­laire, Ady, Som­lyó Zol­tán). Som­lyó Zol­tán így ír­ja meg a Haj­na­li imád­ság cí­mű ver­sé­ben a sa­ját zül­lött éle­te fö­lö­t­­ti tű­nő­dést és az Is­ten utá­ni vá­gyat, tisz­ta­ság­igényt:

Zül­le­nem, hul­la­nom ren­del­te­tett
és le­hull, aki ar­ra­va­ló.
Légy ve­lem, Min­den­ha­tó!

Ver­laine pe­dig így ír A kocs­mák zsi­va­ja cí­mű ver­sé­ben:

…sí­kos út­test, re­pedt asz­falt, mocs­kos csa­tor­nák,
íme ez az utam – és cé­lom a menny­or­szág…

(Kál­no­ky Lász­ló for­dí­tá­sa)

Az Ál­nok uta­kon té­ve­lyeg­tem cí­mű vers mint­ha egye­nes foly­ta­tá­sa len­ne az imént pár­hu­zam­ba ál­lí­tott két vers­nek:

Ál­nok uta­kon té­ve­lyeg­tem,
két­ség­be­es­ve, csüg­ge­teg.
Ál­dott ke­zed ve­zé­relt en­gem.

(Mol­nár Im­re for­dí­tá­sa)

Ver­laine val­lá­sos ver­se­i­nek vol­ta­kép­pen egyet­len iga­zi té­má­ja van, a bűn­bá­nat. Ta­lán esze­lős mea cul­pái épp ak­kor ér­tel­mez­he­tők iga­zán, ha tisz­tán lát­juk, mennyi­re esen­dő volt. Drá­ga ke­zek, enyé­mek egy­kor cí­mű ver­sé­ben így ír:

Jó gyón­ta­tók, gyöt­rők, imá­dott
ál­mai üd­vö­zült ke­zek­nek,
ke­zek – Ő ke­zei! – ti, szen­tek:
óh, int­se­tek, hogy meg­bo­csát­tok!

(Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa)

A Reg­ge­li imád­ság cí­mű vers­ben szin­tén:

…és adj alá­za­tos hi­tet, hogy meg­si­ras­sam
annyi hasz­ta­la­nul el­szen­ve­dett ba­jom,
med­dő ke­gyel­me­id, s azt is, hogy el­pa­zall­tam
si­lá­nyul cél­ta­lan dol­gok­ra sok na­pom…

(Ró­nay György for­dí­tá­sa)

Ne fe­led­jük, éle­te vé­gén Rim­baud, a sá­tá­ni ka­masz, Ver­laine vég­ze­tes ba­rát­ja is meg­tért, ezt Rim­baud le­ány­test­vé­ré­től és só­go­rá­tól tud­juk. A bé­ke­vágy­ról és meg­té­rés­ről így ír Jam­mes az Imád­ság azért, hogy ma­gá­ba száll­jon cí­mű ver­sé­ben:

Hoz­zád tér, Is­te­nem, ma­gá­ba száll­ni lel­kem.
Bo­ríts be bé­ke már. Bo­ríts be bé­ke már.
Pa­tak part­ján, sze­líd, nagy er­dő­mé­lyi csend­ben
a kon­temp­lá­ció édes de­rű­je vár.

(Ró­nay György for­dí­tá­sa)   Ver­laine pe­dig így szól a Hall­gasd a sze­líd dalt cí­mű ver­sé­ben:

S mond­ja: a szív egy­sze­rű­sé­ge
fe­lett örök gló­ria resz­ket,
s arany­la­ko­da­lom a leg­szebb
s a győ­ze­lem nél­kü­li bé­ke.

(Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa)

Ha már Jam­mes-t em­le­get­tem, hadd ho­za­kod­jak elő egy kü­lö­nös Rim­baud-pár­hu­zam­mal. Rim­baud-­nál is meg­fo­gal­ma­zó­dik A részeg ha­jó vé­gén a csen­des élet­nek, a rév­be érés­nek, a bé­kés el­vo­nult­ság­nak a vá­gya az if­jú­ság tom­bo­ló évei után:

Ha vágy­nám víz­re még ez unt Eu­ró­pá­ban,
hűs tó­csa vol­na az, se­tét és pi­ci tó,
hol bús fi­ucs­ka ül az al­kony il­la­tá­ban
s pil­lan­gó­ként li­beg egy csöpp pa­pír­ha­jó.

(Kar­dos Lász­ló for­dí­tá­sa)

A ha­jó­mo­tí­vum meg­je­le­nik Ver­laine-nél is, a Birds in the Night cí­mű vers­ben. Ver­laine „ré­szeg ha­jó­ja” a ha­lál­tól, a pusz­tu­lás­tól, a süllye­dés­től fél:

A sze­gény ha­jó én va­gyok időn­ként,
ki ár­boc nél­kül teng, vi­har do­bál­ja,
s nem lát­va a Szent Szűz­ből zsen­dü­lő fényt,
imád­koz­va ké­szül a ful­la­dás­ra.

(Eör­si Ist­ván for­dí­tá­sa)

Rim­baud-t per­sze na­gyon za­var­ta Ver­laine időn­ként elő­tö­rő áj­ta­tos­ko­dá­sa, vé­gül, ha­lá­la előtt azon­ban még­is meg­tért a sá­tá­ni ka­masz is, aki pe­dig if­júi he­vé­ben Mar­seille ut­cá­in a pa­dok­ra azt ír­ta, hogy „Ha­lál Is­ten­re!”. 

Ver­laine túl­él­te Rim­baud-t, és ha­lá­lá­ra írt ver­sé­nek utol­só so­rá­ban az egy­ház li­tur­gi­kus la­tin­já­val si­rat­ja meg, az Úr bé­ké­jét kí­ván­va el­hunyt ba­rát­já­nak:

Rim­baud! pax te­cum sit, Do­mi­nus sit cum te!

(Art­hur Rim­baud-hoz;  Som­lyó György for­dí­tá­sa)

Íté­le­tet fö­lös­le­ges mon­da­nunk, nem is tisz­tünk. He­lyet­te hadd idéz­zem Ver­laine-nek, a „ha­nyat­lás­vé­gi Ró­má­nak”, a „szent bo­hém­nek”, a „fá­radt” köl­tő­nek né­hány so­rát, mely sum­má­za­ta le­het­ne el­lent­mon­dá­sos lel­ki tisz­ta­ság­vá­gyá­nak:

…óh Jé­zus, vég­te­len meg­bá­ná­som zo­kog
előt­ted bű­ne­im mi­att, és új­ra s új­ra
Hoz­zád for­du­lok: óh, nézd: bor­dám
össze­zúz­va,
lá­bam víz­hó­lya­gos és erőm el­ha­gyott!

(Fi­ná­lé; Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa)

Bozók Ferenc

::Nyomtatható változat::