Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A kö­zel­múlt­ban le­vél ér­ke­zett hi­va­ta­lom­ba a Ma­gyar Or­szág­gyű­lés Al­kot­mány-elő­ké­szí­tő ese­ti bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ké­től, amely­ben egy­há­zunk vé­le­mé­nyét is ké­rik a ter­ve­zett új al­kot­mány elő­ké­szí­tő mun­ká­la­ta­i­hoz. Töb­bek­nek – pél­dá­ul püs­pö­ki ta­nács, zsi­na­ti el­nök­ség, teo­ló­gi­ai ta­ná­rok, egy­ház­jo­gász szak­em­ber – el­küld­tem a le­ve­let, hogy kö­zö­sen ala­kít­suk ki ál­lás­pon­tun­kat e fon­tos kér­dés­ben. Re­mé­lem, a jel­zett ha­tár­idő­ig be­ér­kez­nek a vá­la­szok.

Most csak ar­ról a so­ka­kat fog­lal­koz­ta­tó kér­dés­ről sze­ret­nék né­hány gon­do­la­tot meg­fo­gal­maz­ni, ame­lyet ta­lán túl­sá­go­san is le­egy­sze­rű­sít­ve így fo­gal­ma­zott meg az egyik he­ti­lap: sze­re­pel­jen-e Is­ten az alap­tör­vény­ben? Elő­ször azt idé­zem, ho­gyan fo­gal­maz­tam 2003. ok­tó­ber 12-én a Va­sár­na­pi Új­ság cí­mű rá­dió­mű­sor­ban el­hang­zott, az új eu­ró­pai al­kot­mány kö­rül ki­bon­ta­ko­zott vi­tá­ra ref­lek­tá­ló sza­va­im­ban. Meg­szó­la­lá­som­nak ak­kor a Be­tű és Lé­lek cí­met ad­tam:

„Mély­sé­ge­sen egyet­ér­tek azok­kal – po­li­ti­ku­sok­kal, egy­há­zi ve­ze­tők­kel, az ér­tel­mi­ség meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge­i­vel –, akik itt­hon és kül­föl­dön az el­múlt he­tek­ben erő­tel­je­sen sík­ra száll­tak azért, hogy az új eu­ró­pai al­kot­mány­ban tör­tén­jék uta­lás föld­ré­szünk ke­resz­tyén örök­sé­gé­re. Vi­tán fe­lül iga­za van azok­nak, akik azt ál­lít­ják, hogy nem­csak a gö­rög kul­tú­ra és a fel­vi­lá­go­so­dás for­mál­ta olyan­ná, ami­lyen, ha­nem két­ezer év alatt a ke­resz­tyén­ség ha­tá­sa is mar­kán­san ala­kí­tot­ta a ťvén Eu­ró­paŤ arc­vo­ná­sa­it. Köz­hely­szám­ba megy már, ha uta­lunk a kul­tú­ra bár­mely te­rü­le­té­re, az épí­té­szet, kép­ző­mű­vé­szet, iro­da­lom, ze­ne­mű­vé­szet nagy­sze­rű al­ko­tá­sa­i­ra, ame­lyek meg sem szü­let­tek vol­na a ke­resz­tyén­ség ha­tá­sa nél­kül. Az eu­ró­pai szel­lem­tör­té­ne­tet is át­jár­ta, for­mál­ta, ins­pi­rál­ta a ke­resz­tyén­ség ta­ní­tá­sa, vi­lág­né­ze­te. Ha szű­kebb pát­ri­ánk­ra, Ma­gyar­or­szág­ra gon­do­lunk, ak­kor is így lát­juk: tör­té­nel­münk­ből ki­ve­he­tet­len nem­csak Szent Ist­ván ki­rá­lyunk örök­sé­ge, de pél­dá­ul az is, hogy anya­nyel­vünk iro­dal­mi­vá vá­lá­sá­ban a bib­lia­for­dí­tá­sok­nak – el­ső­sor­ban a Ká­ro­li Gás­pár-fé­lé­nek – pá­rat­lan je­len­tő­sé­ge volt. Nagy mű­vé­sze­in­ket, köl­tő­in­ket sem ért­jük meg alap­ve­tő bib­li­ai is­me­re­tek nél­kül. Foly­tas­sák csak nyu­god­tan, ked­ves hall­ga­tó­im, a jól is­mert pél­dá­kat, ér­ve­ket!

S még­is messze­me­nő­en meg­ér­tem azo­kat a ha­zai és kül­föl­di sze­mé­lyi­sé­ge­ket – le­gye­nek bár po­li­ti­ku­sok vagy a kul­tú­ra bár­mely te­rü­le­té­nek kép­vi­se­lői –, akik­nek más a vé­le­mé­nyük. Ta­lán meg­le­pő az előb­bi sza­va­im után, de meg­ér­tem azo­kat, akik azt mond­ják, hogy a 21. szá­zad Eu­ró­pá­já­nak alap­do­ku­men­tu­má­ban nem kell ilyen uta­lá­so­kat ten­ni, nem kell hi­vat­koz­ni hol­mi ke­resz­tyén örök­ség­re. Fáj mi­at­ta a szí­vem, de meg kell ér­te­nem őket – bár ér­ve­lé­sü­ket egé­szen más okok mi­att tar­tom meg­fon­to­lan­dó­nak, mint ahogy ők gon­dol­ják, mond­ják. Tu­dom, ma­gya­rá­zat­tal tar­to­zom most.

Meg­kí­sér­lem né­hány mon­dat­ban meg­ad­ni ezt a ma­gya­rá­za­tot; nem lesz könnyű – de nem lesz ne­he­zebb sem, mint az a hely­zet, ami­ben va­gyunk. Ké­rem, te­gyük ke­zün­ket a szí­vünk­re, és fe­lel­jünk őszin­tén a kö­vet­ke­ző kér­dés­re: mai éle­tün­ket itt Eu­ró­pá­ban tény­leg meg­ha­tá­roz­za ke­resz­tyén meg­győ­ző­dé­sünk, hi­tünk? Va­ló­ban úgy élünk, ahogy ez az örök­ség kö­te­lez ben­nün­ket? Ha kö­rül­né­zünk ha­zánk­ban, ki­sebb-na­gyobb kö­zös­sé­ge­ink­ben – sö­pör­jünk most csak a ma­gunk por­tá­ja előtt –, va­ló­ban azt lát­juk, hogy éle­tün­ket a sok­szor em­le­ge­tett val­lá­sos meg­győ­ző­dés, hit­be­li el­kö­te­le­zés jár­ja át? Nem sok­kal in­kább az-e a hely­zet, hogy ezek a büsz­kén em­le­ge­tett ér­té­ke­ink egy­re job­ban el­sza­kad­nak min­den­na­pi éle­tünk­től, és a múlt szép em­lé­kei kö­zé süllyed­nek? Le­het fel­idéz­ni, em­le­get­ni őket, de több­nyi­re csak az­zal az ál­szent só­haj­to­zás­sal tesszük ezt, hogy saj­nos ma már nem le­het így él­ni, hi­szen más lett a vi­lág, s ne­künk, ha él­ni aka­runk, al­kal­maz­kod­nunk kell a meg­vál­to­zott sza­bá­lyok­hoz. Igen, tra­gi­kus, de ez a hely­zet: eb­ben a ťbig bro­the­resŤ túl­élő­show-kra iz­ga­lom­ba jö­vő, arany­bor­jú kö­rül tán­co­ló, ťva­ló vi­lág­banŤ úgy élünk, et­si De­us non da­re­tur, mint­ha Is­ten nem len­ne. Mint­ha el­fe­lej­tet­tük vol­na, hogy Is­ten­nek is kö­ze van éle­tünk­höz, s lé­tünk cél­ját ő akar­ja ki­je­löl­ni. Mint­ha egy­ál­ta­lán nem iz­gat­na ben­nün­ket, hogy Jé­zus Krisz­tus sza­va szá­munk­ra is ki­je­lö­li a jó és bűn ha­tá­rát. Nem hall­gat­ha­tom el a nyo­masz­tó, nyug­ta­la­ní­tó kér­dést: nem csak azért kell az a né­hány szó az eu­ró­pai al­kot­mány­ba, hogy meg­nyug­tas­suk lel­ki­is­me­re­tün­ket: őriz­zük a még pis­lá­ko­ló lán­got?

A sze­ku­la­ri­zá­ció, az elv­te­len li­be­ra­liz­mus és sza­ba­dos­ság el­len egyéb­ként sem elég így küz­de­ni. Ez a küz­de­lem a szív, a lé­lek mé­lyén kez­dő­dik, s ott kell elő­ször győz­ni, hogy az­tán ez a győ­ze­lem örö­mé­vel, ere­jé­vel, bé­kes­sé­gé­vel át­jár­has­sa éle­tün­ket, és hi­te­les­sé te­gye ta­nú­ság­té­te­lün­ket. Ahogy Já­nos apos­tol ír­ja: ťA győ­ze­lem, amely le­győz­te a vi­lá­got, a mi hi­tünk.Ť (1Jn 5,4b) S ez nem a be­tű­kön, a sza­va­kon, ha­nem a lel­kek, éle­tek meg­vál­to­zá­sán mú­lik.”

Hét év­vel ez­előt­ti sza­va­i­mat most is vál­lal­ni tu­dom. Még­is ki kell egé­szí­te­nem az ak­ko­ri mon­da­to­kat – még ak­kor is, ha ma­gam is ta­pasz­ta­lom, hogy a sze­ku­la­ri­zá­ció ha­tá­sa nem szo­rult vissza a mö­göt­tünk ha­gyott évek fo­lya­mán, sőt meg­erő­sö­dött, és ha a ma­gu­kat el­kö­te­le­zet­ten ke­resz­tyén­nek és a ma­guk mód­ján val­lá­sos­nak mon­dók ará­nya nem is vál­to­zott meg a meg­győ­ző­dé­sünk sze­rint ked­ve­ző irány­ban. Meg­le­het, hogy al­kot­mány­jo­gá­szok és a jog­al­ko­tás­ban já­ra­tos más szak­em­be­rek sze­rint nem szak­sze­rű az ál­lás­pon­tom, de úgy gon­do­lom, hogy az al­kot­mány­nak, a nem­zet kö­zös­sé­ge alap­tör­vé­nyé­nek nem­csak az a fel­ada­ta, hogy ref­lek­tál­jon a mai élet­va­ló­ság­ra (ahogy az egyes tör­vé­nyek te­szik), ha­nem a pre­am­bu­lum­ban, vagy­is az elő­szó­ban alap­ér­té­ke­ket, ide­á­kat is meg kell fo­gal­maz­nia. Jó len­ne meg­ta­lál­ni a mai hely­ze­tünk re­a­li­tá­sá­ra is fi­gye­lő, de a so­kak szá­má­ra még­is fon­tos, éle­tet, er­köl­csöt meg­ha­tá­ro­zó lel­ki di­men­zi­ó­ról is ta­nú­sá­got té­vő mon­da­tot.

Öröm­mel és tel­jes egyet­ér­tés­sel üd­vö­zöl­ném, ha azt ol­vas­hat­nám ké­szü­lő új al­kot­má­nyunk elő­sza­vá­ban, amit a He­ti Vá­lasz cí­mű új­ság au­gusz­tus 19-i szá­ma a len­gyel al­kot­mány elő­sza­vá­ból idéz, tud­ni­il­lik hogy új al­kot­má­nyuk­ban meg­je­len­nek mind­azok ér­té­kei, „akik hisz­nek Is­ten­ben mint az igaz­ság, az igaz­sá­gos­ság, a jó és a szép for­rá­sá­ban, va­la­mint mind­azo­ké, akik e hi­tet nem oszt­ják, és eme egye­te­mes ér­té­ke­ket más for­rás­ból ere­dez­te­tik”.

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::