Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

El­ső sza­vam a há­la­adás sza­va. Is­ten­nek kö­szö­nöm Zol­tánt, öreg ba­rá­to­mat. Több mint hat év­ti­ze­des ba­rát­sá­gunk 1949-től da­tá­ló­dik.

Is­mer­tem már őt fa­so­ri di­ák ko­rá­ban is, fe­let­tem járt, 1942-ben vég­zett. Ba­rát­sá­gunk ak­kor kez­dő­dött, ami­kor káp­lán ko­rom­ban, 1949 őszé­től a zug­lói gyü­le­ke­zet te­rü­le­tén új mun­ka in­dult a misszi­ói in­té­zet Gyar­mat ut­cai szék­há­zá­ban. En­nek az in­té­zet­nek ma­gyar lét­re­ho­zó­ja és min­de­ne­se volt ő.

Mun­ka­tár­sai, ta­ná­rok és a hall­ga­tók nagy­sze­rű kö­zös­sé­get al­kot­tunk. Zol­tán nem volt kez­dő lel­kész, hi­szen már vi­dé­ken és a fő­vá­ros­ban is szol­gált. Az ost­rom ide­jén Bu­da­hegy­vi­dé­ken se­géd­lel­kész­ként állt a gyü­le­ke­zet szol­gá­la­tá­ban. Fe­le­sé­gem, Ve­ro­ni­ka ta­nús­ko­dik ar­ról, hogy a leg­ne­he­zebb idő­ben, 1944–45 te­lén, ami­kor sváb­he­gyi há­zu­kat po­rig rom­bol­ták, ő se­gí­tett szü­le­i­nek és test­vé­ré­nek lel­ki-tes­ti nyo­mo­rú­sá­guk­ban.

Éne­kes­köny­vünk imád­sá­gos ré­szét hár­man ké­szí­tet­tük: Ben­czúr Lász­ló, Fe­ren­czy Zol­tán és jó­ma­gam. Ba­rát­sá­gunk tö­ret­len ma­radt év­ti­ze­de­ken át.

Kü­lö­nös me­rész­ség kel­lett ah­hoz az 1950-es évek ele­jén, hogy együtt tart­sunk elő­adást lel­ké­szi kö­rök­ben Gye­nes­di­á­son – majd meg­is­mé­tel­jük Bu­da­pes­ten – a kö­vet­ke­ző té­má­ról: „Tá­ma­dás­ban a vi­lág­val­lá­sok”. Egyik – kü­lön­ben jól tá­jé­ko­zott – kol­lé­gánk meg­kér­dez­te: „Mi­ért ér­de­kel minket a misszió vi­lág­hely­ze­te, ami­kor van ne­künk is ép­pen elég ba­junk?” Eu­ró­pa ke­le­ti sar­ká­ban él­tünk, el­zár­va a kül­föl­di pers­pek­tí­vá­tól, elő­adá­sunk té­má­ja fe­les­le­ges­nek tet­szett. Ma pe­dig már az egész vi­lág ke­resz­tény­sé­ge egyik fő té­má­já­nak te­kin­ti ezt.

Ki­nek is­mer­tem meg

az el­huny­tat?

Test­vér­nek. Egy­aránt el­mond­ta örö­mét és sa­ját nyo­mo­rú­sá­gát; együtt örült ve­lem vagy vi­gasz­talt, ahogy a Szent­írás mond­ja: „Örül­je­tek az örü­lők­kel, sír­ja­tok a sí­rók­kal.” (Róm 12,15)

Zol­tán az imád­ság em­be­re volt. Na­pi rend­sze­res el­csen­de­se­dé­sé­ben ép­pen úgy, mint kö­zös­ség­ben. Gyak­ran le­haj­tott fej­jel, de szin­te ki­ált­va imád­ko­zott kö­zöt­tünk. Min­den idő­ben gya­ko­rol­ta az egy­má­sért imád­ko­zás ke­resz­tény kö­te­les­sé­gét. Is­ten­tisz­te­le­ti imád­sá­ga­i­ra ép­pen úgy ké­szült, mint pré­di­ká­ci­ó­i­ra.

Szív­ügye volt a gyer­mek­mun­ka és ugyan­így a kon­fir­má­ci­ós ok­ta­tás is. Szí­ve­sen ta­ní­tot­ta a gye­re­ke­ket éne­kek­re, bib­li­ai idé­ze­tek­re. Na­gyon sze­ret­te éne­ke­in­ket; min­den ta­lál­ko­zá­sunk­kor éne­kel­tünk is. Em­lék­szem, mennyi­re örült, ami­kor le­for­dí­tot­tam egyet Ni­ko­lai Grundt­vig sok száz éne­ke kö­zül – az Áll az Úr­is­ten temp­lo­ma kez­de­tű ko­rált –, s ez ké­sőbb meg­je­lent éne­kes­köny­vünk­ben (a 288. szá­mú; éne­ke­ink kö­zött ez az egyet­len dán).

Fe­ren­czy Zol­tán hi­va­tá­sa az ige­hir­de­tés volt el­ső­sor­ban. Min­dig pon­to­san ké­szült a va­sár­na­pi szol­gá­lat­ra, ahogy Já­nossy La­jos pro­fesszor ta­ní­tot­ta ne­künk: már hét­fő­től kezd­ve! Erős han­gon, ért­he­tő­en pré­di­kál­ta a tör­vényt és az evan­gé­li­u­mot.

Az Egy­ház volt min­de­ne (nagy­be­tű­vel!), no­ha sok­fé­le egye­sü­let­ben, moz­ga­lom­ban is részt vett, a MEG­DESZ-től a Fé­bén ke­resz­tül a kü­lön­bö­ző ba­rá­ti tár­sa­sá­go­kig. Még­is az Egy­ház egé­szé­ben gon­dol­ko­zott a Cre­do har­ma­dik hit­ága­za­ta alap­ján. Jel­lem­ző a csa­lád gyász­je­len­té­sén az el­ső ol­dal: az Egy­ház ha­jó­ja a hul­lá­mo­kon há­nyat­ta­tik, de nem süllyed el. Ez a szim­bó­lum Zol­tán hit­val­lá­sa is volt.

Fon­tos volt szá­má­ra lel­ki­pász­to­ri mun­ká­ja. Ko­mo­lyan vet­te a ma­gán­gyó­nást és a test­vé­ri lel­ki be­szél­ge­té­se­ket, vi­gasz­ta­lást is.

Na­gyon sze­ret­te csa­lád­ját. Fe­le­sé­ge mun­ka­tár­si szol­gá­la­ta, gyer­me­ke­i­nek a teo­ló­gi­á­ra ke­rü­lé­se azt je­len­tet­te, hogy a Me­ző­be­rény­ből szár­ma­zó csa­lád kis ott­ho­ni gyü­le­ke­zet­té vált. Na­pi kö­zös imád­ság­gal, kö­zös bib­lia­ol­va­sás­sal és ének­lés­sel tar­tot­ták az ott­ho­ni áhí­ta­to­kat.

Zol­tán so­kat ol­va­sott, so­kat ta­nult és so­kat tu­dott, még­is a szív em­be­re ma­radt.

Vé­gül egy sze­mé­lyes val­lo­más. Ami­kor Ben­czúr Lász­ló ba­rá­tunk meg­va­kult, már Zol­tán is alig-alig lá­tott. Csa­lád­ja se­gí­tett a bib­li­ai igék fel­ol­va­sá­sá­ban, és Marschal­kó Gyu­la – hű­sé­ges ba­rát­ja és lel­ki­pász­to­ra – tar­tott ige­hir­de­tést az ágya mel­lett. Imád­ko­zott ve­le, be­szá­molt az egy­ház éle­té­ről.

Köz­ben az én lá­tá­som is meg­rom­lott, csak fél szem­mel lá­tok. Gyak­ran idéz­tem mind­két ba­rá­tom­nak John Mil­ton­tól A vak szo­nett­jét: e sze­rint Is­ten vak szol­gái is a mennyei Ki­rály alatt­va­lói, és va­kon is le­het di­csér­ni az Is­tent. A mű egy rész­le­te – Tóth Ár­pád for­dí­tá­sá­ban – így hang­zik: „Tü­nő­döm oly­kor, mért szállt rám ho­mály / él­tem fe­lén? (…) / ťMit kezd­jek így, ha nincs mun­kám­ra fény?Ť – / lá­zon­gok hal­kan. Ám vi­gaszt ta­lál / tü­rel­mem és szól: ťSen­ki sem vi­szen / mél­tó mun­kát Elé. Csak tűrd sze­líd / Igá­ját, úgy a jó. Hisz Ő a szent / ki­rály. A szá­raz­föl­dön és ví­zen / sü­rög­te­ti szol­gái ez­re­it / s az is cse­léd­je, ki csak vár s me­reng.Ť” A 17. szá­za­di hí­res an­gol köl­tő, klasszi­ku­san mű­velt tu­dós és po­li­ti­kus Az el­ve­szett pa­ra­di­csom cí­mű epo­szát még ma­ga ír­ta. Éle­te al­ko­nyán A vissza­nyert pa­ra­di­csom szö­ve­gét már dik­tál­ta lá­nya­i­nak.

Amíg élet­ben va­gyunk, lá­tók és va­kok, szol­gál­ha­tunk Urunk­nak, sőt re­mény­ked­he­tünk, hogy az el­ve­szett pa­ra­di­csom he­lyett vissza­nyer­jük – a pa­ra­di­cso­mot.

Ha­fen­scher Ká­roly

::Nyomtatható változat::