A vasárnap igéje

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után 21. (BIB­LIA-) VA­SÁR­NAP – JN 5,39–44

Hozzászólás a cikkhez

Nincs a föl­dön még egy olyan könyv, mint a Bib­lia. Év­szá­za­dok­kal ez­előtt író­dott, sőt egyes ré­szei év­ez­re­dek­kel ez­előtt, s az év­ez­re­dek és év­szá­za­dok alatt mil­li­ók és mil­li­ók is­mer­ked­tek ve­le, hall­gat­ták és ta­nul­ták. Több mint négy­száz nyelvre for­dí­tot­ták le a teljes Szentírást, és közel kétezer-ötszáz nyelven ké­szültek részfordítá­sai. Tör­té­ne­te so­­rán volt már a tu­do­mány és a gon­dol­ko­dás mér­té­ke; volt idő, ami­kor be­lő­le kiindulva ér­tel­mez­ték a vi­lág fi­zi­kai tör­vé­nye­it is, és ki­szá­mí­tot­ták be­lő­le, hogy mi­kor ke­let­ke­zett a vi­lág. Iga­zi „pa­pi­ros­pá­pa” lett, ugyan­ak­kor sok tév­ta­ní­tó is a Bib­li­á­ra hi­vat­koz­va ter­jesz­tet­te té­ves né­ze­tét.

Volt idő, ami­kor az egy­ház a Bib­lia gyö­nyö­rű kó­de­xe­it félt­ve őr­zött kin­csei között tar­tot­ta szá­mon, mi­köz­ben az Írás ta­ní­tá­sá­tól már rég­óta messze járt. So­kan hasz­nál­ták és hasz­nál­ják ma is a Bib­li­át ok­kult, ba­bo­nás te­vé­keny­sé­gek se­géd­esz­kö­ze­ként. Rá hi­vat­koz­nak azok, akik ör­dög­űzés­sel fog­lal­koz­nak, és azok is, akik úgy vé­lik, si­ke­rült ki­szá­mí­ta­ni­uk a vi­lág­vé­ge pon­tos idő­pont­ját.

Volt, hogy meg­cson­kí­tot­ták a Bib­li­át. A fül­nek tet­sze­tőst, a kor­nak vagy kor­szel­lem­nek, egy-egy dik­tá­tor pa­ran­csá­nak meg­fe­le­lőt meg­hagy­ták, a töb­bit ki­húz­ták. Ne­vez­ték a val­lást és ve­le a Bib­li­át – mint a ke­resz­tény­ség alap­ve­tő ta­ní­tá­sa­it őr­ző köny­vet – a nép ópi­u­má­nak, amely meg­ront­ja, szol­ga­ság­ba süllyesz­ti az em­be­re­ket, meg­foszt­ja őket a jó­zan gon­dol­ko­dás­tól és ön­nön jo­gos ér­de­ke­ik fel­is­me­ré­sé­től.

Nincs a föl­dön még egy olyan könyv, mint a Bib­lia. Túl­él és át­vé­szel min­den kor­sza­kot, min­den könyv­ége­tést, min­den po­ko­li gon­do­la­tot és esz­mét.

Mai ko­runk­ban in­kább tisz­te­let­tel em­le­get­jük, mint a zsi­dó­ság és a ke­resz­tény­ség szent ira­ta­i­nak gyűj­te­mé­nyét, amely kul­tú­ránk és tör­té­nel­münk is­me­re­té­hez nél­kü­löz­he­tet­len, múl­tunk, gyö­ke­re­ink fel­tá­rá­sá­ban, iden­ti­tá­sunk őr­zé­sé­ben fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű. Gyak­ran hang­sú­lyoz­zuk a Bib­lia meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét a vi­lág er­köl­csi­sé­gé­nek fej­lő­dé­sé­ben.

Ám a Bib­lia nagy­rabe­csült­sé­ge, kul­­tu­rá­lis és tör­té­nel­mi sze­re­pé­nek hang­sú­lyo­zá­sa el­le­né­re is ti­tok ma­rad mind­azok előtt, akik a kul­csot, amely a tit­kot meg­nyit­ja, nem is­me­rik, vagy nem akar­nak tud­ni ró­la.

A kulcs, amely ál­tal he­lye­sen, Is­ten aka­ra­ta sze­rint ért­het­jük meg szent köny­vün­ket, élő sze­mély: ma­ga az Is­ten Fia, az Úr Jé­zus Krisz­tus. Hi­szen a Bib­lia, ben­ne min­den egyes szent könyv, azért íra­tott meg, hogy őt hir­des­se, ői­rán­ta éb­resszen hi­tet, és az ő di­cső­sé­gé­ről be­szél­jen.

Kér­dez­het­jük: igaz-e mind­ez a tel­jes Bib­li­á­ra, igaz-e az Ószö­vet­ség­re is? Igaz-e, ami­kor annyi há­bo­rú­ról, em­be­ri go­nosz­ság­ról, pusz­tí­tás­ról ol­vas­ha­tunk, és a „sze­met sze­mért, fo­gat fo­gért” elv is meg­fo­gal­ma­zó­dik ben­ne? A vá­la­szunk ez: még­is igaz.

Em­lé­kez­zünk a te­rem­tés tör­té­ne­té­re, az Ószö­vet­ség el­ső lap­ja­in ol­va­sot­tak­ra: „…Is­ten Lel­ke le­be­gett a vi­zek fö­lött.” Is­ten Lel­ke, az Atya és a Fiú Lel­ke. A Fi­ú­ként maj­dan tes­tet öl­tő má­so­dik is­te­ni sze­mély, az Úr Jé­zus Lel­ke. S nem sok­kal ké­sőbb, a bűn­eset bün­te­té­sé­nél Is­ten meg­ígé­ri, hogy el­jön majd az Utód, aki láb­bal ta­pos­sa a kí­gyót, le­győ­zi a sá­tánt. Az ígé­ret nem vo­nat­koz­hat más­ra, mint Jé­zus­ra, aki ha­lá­lá­val győz­ni fog a bűn, a go­nosz, a sá­tán ural­ma fö­lött.

Majd a zsi­dó nép ki­vá­lasz­tá­sá­nak, nö­ve­ke­dé­sé­nek, ván­dor­lá­sá­nak, há­nyat­ta­tá­sa­i­nak tör­té­ne­te kö­vet­ke­zik. Mi­ért? Hogy vé­gül e nép­ből szü­les­sen meg a vi­lág Üd­vö­zí­tő­je. A pró­fé­ták egy­mást kö­vet­ve, új­ra meg új­ra hir­det­ték: el­jön, akit Is­ten meg­ígért! Őró­la, Jé­zus Krisz­tus­ról be­szél­tek már az ószö­vet­sé­gi nép­nek is, ró­la ír­tak az Ószö­vet­ség köny­ve­i­ben. Jé­zus ezért nem­csak ma­gya­ráz­za a Bib­lia igé­it, ha­nem ő az, aki vissza­ad­ja ere­de­ti ér­tel­mét az Ószö­vet­ség­nek, és ő az, aki a Bib­lia va­ló­di ér­té­ké­re, igaz tar­tal­má­ra mu­tat rá. Zsi­dó hall­ga­tó­sá­gá­nak mai igénk­ben ezt mond­ja: az Írá­sok ró­lam tesz­nek bi­zony­sá­got.

Ma, bib­lia­va­sár­na­pon pe­dig min­ket ta­nít ve­le Urunk: az Írá­sok őró­la tesz­nek bi­zony­sá­got. A Bib­lia min­den egyes igé­jé­nek ér­té­ke at­tól függ, mennyi­re szól őró­la, mennyi­re krisz­tu­si tar­tal­mú. S ha va­la­me­lyik ige el­len­té­tes Krisz­tus­sal, a meg­vál­tás drá­ga, szent evan­gé­li­u­má­val, ne­künk ak­kor is Krisz­tus a kulcs, a Bib­lia ér­té­ké­nek egye­dü­li mér­té­ke. Lu­ther mond­ja: „Ha el­len­fe­le­ink az Írást al­kal­maz­zák Jé­zus el­len, ne­künk Jé­zust kell al­kal­maz­nunk, s reá kell hi­vat­koz­nunk az Írás el­len.”

Ne a Bib­li­á­ba ves­sük hát hi­tün­ket, ne a Bib­li­á­tól re­mél­jük üd­vös­sé­gün­ket, ha­nem egye­dül Krisz­tus­ban higgyünk, az ő drá­ga és szent meg­vál­tó mű­vé­ben, mely­ről egye­dül a Bib­lia ta­nús­ko­dik hi­te­le­sen. Az Írá­sok ró­lam tesz­nek bi­zony­sá­got – mond­ja Krisz­tus, s ha őt ke­res­sük a Bib­lia min­den egyes lap­ján, ak­kor ha­mar fel­is­mer­jük: ez a könyv nem azért író­dott, hogy ne­künk sze­rez­zen di­cső­sé­get, meg­be­csült­sé­get, jó hír­ne­vet, nem is egy­más di­cső­í­té­sé­nek alap­já­ul akar szol­gál­ni, ha­nem Is­ten di­cső­sé­gét hir­de­ti. Azt a di­cső­sé­get, ame­lyet a vi­lág sze­mé­ben szé­gyen­fá­nak szá­mí­tó ke­reszt ra­gyog­tat fel tel­jes fé­nyé­ben a hí­vők előtt. Mert tet­szett az Is­ten­nek, hogy Krisz­tus a ke­reszt gya­lá­za­tát és gyöt­rel­me­it vi­sel­ve győz­ze le a go­noszt, ha­lá­lá­val ti­por­ja el a ha­lált és nyis­sa meg az üd­vös­ség ka­pu­ját min­den em­ber előtt. Egye­dül te­hát Is­te­né és a Fi­úé, a Meg­fe­szí­tet­té min­den di­cső­ség, di­csé­ret és há­la­adás!

Nincs még egy olyan könyv, mint a Bib­lia. Ol­vas­suk, for­gas­suk, ta­nul­má­nyoz­zuk ezért hű­sé­ge­sen, de ne ma­gas ní­vó­jú er­köl­csi ta­ní­tá­sá­ért, kul­tu­rá­lis ér­té­ké­ért: mert mit hasz­nál ne­künk, ha az egész vi­lá­got meg­nyer­jük is ve­le vagy ál­ta­la, de nem lesz mi­énk az örök­ké­va­ló­ság Krisz­tus ke­gyel­me ál­tal. Ol­vas­suk, for­gas­suk, ta­nul­má­nyoz­zuk te­hát Krisz­tu­sért! Egye­dül őér­te, hogy be­lé ve­tett hi­tünk éb­re­dez­zen és gya­ra­pod­jon, egy­kor pe­dig el­nyer­jük ál­ta­la az élet ko­ro­ná­ját Is­ten mennyei or­szá­gá­ban!

Isó Do­rottya

::Nyomtatható változat::