Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

„Sóvárogva tekintek ígéretedre: Mikor vigasztalsz meg engem?” Zsolt 119,82 (Jn 20,27; Mt 4,1–11; Zsid 4,14–16; Zsolt 64) Meghalt valaki, akit ismertünk, szerettünk, aki közénk tartozott. E lapszám megjelenésekor veszünk tőle végső búcsút. Nem bírjuk feldolgozni a történteket. Nem találjuk a válaszokat a „miértekre”. Hiányoznak a szavak, a vigasztalás szavai. Sóvárogva tekintünk az Úristenre, akinek szent kezében vagyunk, akár élünk, akár meghalunk. Vigasztalj meg minket, Urunk, enyhítsd a gyászunkat! Értelmünkkel fel nem foghatjuk az erőszakos halál borzalmát. De a hitünkkel van kibe, van mibe kapaszkodnunk! Ne hagyj minket elveszni, ne hagyd, hogy kicsinyhitűségünk eltakarja előlünk azt, aki legyőzte a halált, aki él, aki most is megvigasztal: Jézust. Hiszen „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”.

„Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” Kol 3,17 (Zsolt 105,1; 1Jn 3,7–11; 1Sám 6,1–7,1) Mindent! Nem lehet 10%-ban kereszténynek lenni, sem 50, sem 95%-ban! 100 %-os keresztényként kell élnünk, szólnunk, cselekednünk, hiszen az a név, „amelyben járunk”, a legdrágább és legszentebb név a világon: Jézusnak, Isten Fiának a neve. Nevében járni ugyanakkor azt is jelenti, hogy Őt mindig ott tudhatjuk magunk mellett, mögött. Az Úr nevét csak hálával vegyük a szánkra, és bizalommal hívjuk segítségül.

„Meghozom őket észak földjéről, összegyűjtöm a föld pereméről. Lesz közöttük vak és sánta, terhes és szülő asszony egyaránt: mint nagy gyülekezet térnek vissza.” Jer 31,8 (Lk 14,16–17; Jób 1,1–22; 1Sám 7,2–17) Isten egy napon összegyűjti népét. Ez lesz az igazi hazatérés az atyai házba. Mindenkinek helye lesz a „nagy gyülekezetben”, és nem a testi adottságok, a nem, a kor, a végzettség, a származás fog minket minősíteni – mint ahogyan mi sokszor igazságtalanul bélyegezzük egymást. Egyvalami számít az atyai házban: az Istenhez fűződő kapcsolat. Hogy hittünk-e Jézusban, neki adtuk-e életünket, szolgáltuk-e Őt.

Pál írja: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” 1Kor 15,26 (Ez 37,11–12; 1Kor 10,9–13; 1Sám 8,1–22) Az emberiség sok ellenséggel próbálja felvenni a küzdelmet: pusztító vírusokkal, félelmetes természeti erőkkel, de harcol a tudatlanság ellen is ismeretterjesztéssel stb. Néha sikerrel, máskor kudarccal. De a „főellenséggel” szemben tehetetlen. Sem a bűnt, sem a halált ember soha le nem győzheti. Ám a bűneinkért halálra ment és üdvösségünkért feltámadott Krisztustól kérheti és megkaphatja a győzelmet. A halál ma még félelmetes ellenség. De hisszük, hogy egy nap eltöröltetik, és ez a hit elég most, mert halálon innen és túl Jézus kezében tudhatjuk magunkat.

„Egyedül te ismered minden embernek a szívét.” 1Kir 8,39 (Róm 8,27; Jak 4,1–10; 1Sám 9,1–14) Ismerjük-e egymást? Hiszen még a hozzánk legközelebb állókról is legfeljebb csak ismeretdarabkáink vannak, akkor is, ha egy életen át gyűjtögetjük azokat. Még önmagunkat sem tudjuk sokszor megérteni, megmagyarázni. Az, hogy Isten teljesen és maradéktalanul ismeri a szívünket (= teljes lényünket, lelkünket, gondolatainkat, indulatainkat), azt is jelenti, hogy nála közelebb senki sem nem áll hozzánk! Atyánk a mi legközelebbi „hozzátartozónk”, aki előtt nyitott könyv az életünk. S hogy így, amint vagyunk, szeret, elfogad, gondoskodik rólunk, az olyan csoda, amiért nem lehet elégszer hálát adni... Salamon templomszentelési imádságát egyébként érdemes elejétől végéig elolvasnunk.

„Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!” Zsolt 116,10 (Fil 1,29; Zsid 2,11–18; 1Sám 9,15–10,16) Testi-lelki nyomorúságok a hívő ember életében ugyanúgy jelen vannak, mint bárki más földi halandóéban. Szenvedni, sírni, gyászolni, fájdalmaktól összeroskadni a keresztény ember is szokott. A nyomorúság különböző fázisain ki-ki átmegy egy emberöltő során – azonban értelmet benne, ami elfogadhatóvá, elviselhetővé teszi, csak a hívő ember talál. A világ számára ez bolondság. Ellenkezik a józan ész logikájával. Nekünk, akik hisszük, hogy Istenben van elrejtve életünk, és hogy Krisztusban van a megváltásunk, a földi nyomorúság nem „írja felül” a lényeget, azt, hogy Isten szeret, és nem hagy minket el.

Jézus mondja: „Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” Mt 7,11 (Ézs 49,15; Jel 20,1–6; 1Sám 10,17–27) A legszebb, legértékesebb ajándékot nem pénzbeli értéke teszi drágává, hanem a szándék, amellyel adják, és az adományozó személye. A szeretettel, szívből adott ajándék a „jó ajándék”. Mindenünk, amink van: életünk, adottságaink, talentumaink stb. mind-mind a mennyei Atya ajándékai, melyeket szerető, gondviselő keze ad. Becsüljük meg, lássuk meg, mekkora érték az élet! S mindenekfelett nézzünk a legnagyobb ajándékra, Jézusra, akiben Isten irántunk érzett mélységes szeretete lett testté.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::