Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az egyházi esztendő böjti időszakában gyakran hallhatjuk a kérdést: mit kezdhet ma a hitét komolyan élni akaró evangélikus ember a böjtnek azzal a vonásával, mely bizonyos korlátok közé szorítja a test táplálását, és határt szab egyes ételek fogyasztásánál? Erre úgy is válaszolhatunk, hogy Jézus szavaira hivatkozunk, és nem helyezünk súlyt a testi böjtölésre, mondván: Ő mondta, hogy amíg a vőlegény jelen van, nem böjtöl a násznép. Majd ha elvétetik, akkor jön el a böjt ideje (Mk 2,19–20).

De nekünk viszont „visszaadott” Urunk van, aki azt ígérte tanítványainak, hogy velük van mindennapon a világ végéig (Mt 28,20b). Mégis vannak dolgok a földi életben, melyeknél a böjtölés vezethet megoldáshoz: például egy-egy műtétnél. Teológiai professzorom mondta egyik előadásán, miután hosszabb időt töltött kórházban: most tapasztaltam igazán, milyen áldásos, ha böjtölésre kényszerül az ember. Sokkal fogékonyabbá válik a hit dolgaira. A testi gyógyítás tehát lelki értékek felfogásának eszközévé válhat. Jézus szerint bizonyos betegségek eltávolításához nemcsak az imádság lehet áldott eszköz, hanem a böjtölés, a testi táplálék megvonása is szerepet játszhat.

Éppen ezen a vonalon lép be a sátán, aki az Isten adta és szabta határok átlépésére buzdítja az első emberpárt az Éden kertjében: nyugodtan egyenek mindenből. Ez a mai ember kísértése is, aki olyan akar lenni, mint Isten, és beleesik a sátáni csapdába. Nem csak azzal, hogy mindenevőként halálra eszi magát a saját maga által mérgezett természetben. Nem csak úgy, hogy a külső látszatra gyullad lángra a kívánsága, az Isten számára fenntartott középre tör, és vesz a középső fáról. A gyökérbajok az alábbi határátlépésekben rejlenek.

Szóba áll a kísértővel. A sátán ugyanis minden alkalmat megragad, hogy kapcsolatot teremtsen az emberrel céljai elérésének érdekében. Ravaszsága nem ismer határt, és mindenáron szóra akarja bírni az Isten teremtményét. Megtörtént a határsértés, és a sátánnak nyert ügye van. Ha az ember azt mondta volna: „Takarodj, mert hazugság atyja vagy!” (vö. Jn 8,44), a lavina megállt volna. Ma is így van, amikor szóba állunk a kísértővel. Elég erősnek érezzük magunkat, amikor elhúzza előttünk a „mézesmadzagot”, és nem vesszük észre, hogy ez a madzag hurokká lesz nyakunkon, és vesztünket okozza.

Bizalmatlanság ébred az ember szívében, elsősorban Isten iránt. Most már átveszi a kísértő a szót, és hazugsággal vádolja a Teremtőt: lehet enni a középső fáról, hiszen így különbséget tudunk tenni jó és rossz között. Itt rejlik a sátáni hazugság. Nem a fáról való evés tesz Istenhez hasonlóvá, hanem az, hogy teremtményei vagyunk: képére és hasonlatosságára teremtettünk, vagyis szeretetközösségben élhetünk Vele, mint gyermekek az Atyjukkal.

Azt akarja a sátán, hogy ebből a közösségből lépjen ki az ember, függetlenítse magát, és semlegesen lépjen a középre az Édenben. Szerezzen tapasztalatot a jóról és a rosszról, hogy önállóan alakítsa ki véleményét a világról. Istent, a mi Atyánkat nem lehet semlegesen megismerni, a „senki szigetén”, a „határon túl”, hanem csak a „határon innen”, a Vele való közösségben, az „Éden kertjében”. Így van ez az emberi közösségben is. A kisgyermekek a szüleiket igazán csak a szüleik ölében, szívközelben ismerhetik meg. Ha kiszakadnak a szülők közösségéből, és egy-egy gyermekotthonban „semleges szigetre” kerülnek, ahol annak ellenére, hogy mindent kielégítő az ellátás, nem egyszer szólítják meg a kerítésen kívül menő felnőttet: Vigyél innen, légy az édesapám! Nem vesszük hát észre, hogy mennyire hasonló a mai ember helyzete?

Kiszakadt az atyai ház közösségéből, mert semlegesen akarja tudását gazdagítani a jóról és a rosszról. Csak egyről feledkezik meg: a jó és a rossz tudása még nem elég ahhoz, hogy a jót tegyük! A tudomány hitből fakadó etikai töltet nélkül rombol. Az utolsó évszázad atombombája és az új évezred nyitányaként a borzalmas terrortámadás ennek az etikai töltetet nélkülöző tudásnak fájó jele.

Félelem ébred a határátlépés bűne nyomán, ezért elrejtőzik az ember. Elrejti önmagát a másik elől, majd az első emberpár Isten elől is el akar rejtőzni. Félnek egymástól, szégyellik magukat egymás előtt testileg is. Ennek az egymás előtti elrejtőzésnek, titkolózásnak széles skálája van ma is a házasságokban, a közösségi életben. Az Isten előtti elrejtőzés, szava-igéje semmibe vevésének keserű gyümölcse ez. Pedig Jézus Krisztusban ez az Ige testté, hozzánk hasonlóvá lett, hogy kijöhessünk félelmeink elrejtettségéből, és ne vesszünk el bűneinkben, hanem Vele és egymással boldog közösségben élhessük meg földi életünket.

További figyelemre méltó vonása igénknek a felelősség áthárításának kísérlete. Nem elég, hogy a bűnös ember a másikat is magával rántja a bűnbe, hanem vádaskodik, a másikat hibáztatja ahelyett, hogy ismerné vétkét. Együtt elrejtőznek. Bűnbánat sem születik bennük, sőt egymást vádolják. Így válnak magányosokká. Ez az első emberpár első válási, közösséget megszakító határátlépési tette. Ádám az asszonyt hibáztatja, „akit mellém adtál”. S ezzel a felelősséget Istenre akarja áthárítani. Az ember kiadja, feladja a másikat, s bűnvallás helyett a felebarátot és Istent hibáztatja a maga bűneiért.

Mindaddig csak vádolni tudjuk egymást, és „jogos érvekkel” próbáljuk alátámasztani igazunkat, amíg rá nem döbbenünk arra a páratlan örömteli és felszabadító tényre, hogy Krisztus magára vállalta vádjaink súlyát, egymásra mutogató, felelősségáthárítási kísérleteinket. Ő az igével verte vissza a sátán támadását, hogy tudjunk nemcsak kényszerű böjtben élni egy betegség idején, hanem önkéntesen is csökkentsük a fogyasztást (az ilyen jellegű társadalomban), s ezáltal nagyobb éhséggel éljünk Jézus Krisztus értünk való szenvedésének és halálának gyümölcséből!

Szimon János (Erős Vár – az amerikai magyar evangélikusok lapja, 2003. február)

Szimon János

::Nyomtatható változat::