Keresztény szemmel

Emlékképek

Hozzászólás a cikkhez

Most a Farkas Karcsi jön! – mondta előttem egy nagy behemót gyerek, pedig nem ő jött volna, hanem én.

A Rottenbiller utca egész hosszában valamilyen csöveket cseréltek. Óriási árkokat ástak ki, és a homokot a járda mellé hányták. Az így keletkezett domb is elég magas volt, de a kiásott – gyerekmértékkel mérve feneketlen – szakadék tovább növelte a játék izgalmát. A játék egy foszlott kötéldarabból állt. Valaki – vajon kinek jutott eszébe ez az őrültség? – az utca egyik fájának az árok fölé nyúló, magas ágára kötötte. A lelógó vége pont a domb tetejéig ért. A gyerekek sorba álltak, hogy lendülhessenek. A kötél végét markolva lehetett elrugaszkodni, a nagy mélység fölött lebegni néhány pillanatig, aztán megkönnyebbülve újra visszaérkezni a biztonságos dombra, hogy aztán a sor végére állva várjuk, mikor érkezik el újra a lehetőség, hogy életünket bátran kockára tegyük.

Farkas Karcsi azonban tényleg jött. Igazságtalanul, de visszavonhatatlanul. Az előző lendülésekből megmaradt diadal volt az arcán, ahogy az utcai lámpa esti fénye megvilágította. Aztán lendült és lezuhant. A kötél szakadt el, vagy ő fogta rosszul? Már nem emlékszem. Lezuhant a mélybe, az árok mélyén húzódó két már lefektetett cső közé. Válla mellett egy fél méterrel egy nagy vaskaró, az utca felszínére felérő csap, amit a munkások olykor T-alakú kulcsaikkal nyitottak vagy zártak. A gyilkos karó fél méterrel kerülte el a kilenc-tíz éves gyereket. Farkas Karcsi föltápászkodott, fölnézett. Semmi baja nem lett. Fél méteren múlt.

Életem fél métereire gondolok. Mitől van az, hogy néha elkerülnek, néha átdöfnek ezek a vaskarók? Most azokra gondolok, amik elérhettek volna, de nem értek el. Jóllehet nemigen szoktam felidézni őket. Jobban foglalkoztatnak azok, amelyek itt vannak mégis az életemben, és átdöfve, megkínzottan szenvedem őket. Pedig néha emlékeznem kellene, hogy mintha ott, a gödör felett valódi szárnysuhogásokat lehetett volna hallani. Vagy az csak a troli áramszedőjének sistergése volt?

Nem, a kötél nem szakadt el. Erre most már biztosan emlékszem. Mert utána valaki a kezembe nyomta, és ezt mondta:

• Most te jössz, öcsi!

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::