Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Azok az AIDS-es páciensek, akik meg tudnak bocsátani megfertőzőiknek, állítólag tovább és egészségesebben élnek, mint azok, akik ugyanerre nem képesek – állapította meg egy HIV-betegekkel foglalkozó amerikai kutató, Brian Childs. Egy másik tudós, Frederic Luskin pedig olyan észak-írországi asszonyokkal dolgozott együtt, akiknek a fiát a polgárháborúban ölték meg. Megfigyelte, hogy azoknál az embereknél, akik nem tudtak megbocsátani, a felgyülemlett harag szívpanaszokhoz és az immunrendszer megbetegedéséhez vezetett.

A pszichológusok a megbocsátást nem erkölcsi vagy keresztény erényként tartják számon. Azt hangsúlyozzák, hogy a megbocsátás a gyógyulási folyamat kezdetét és végét jelenti. Aki nem tud megbocsátani, az rengeteg lelki energiát pazarol, erejét haragba, bosszús gondolatokba, keserűségbe és dühbe öli.

„Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” – kérdezi Péter Jézust, aki azt feleli neki: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18,21–22) Nehéz azonban ezt az útmutatást megfogadni. Nem könnyű megbocsátani. Főleg akkor nem, ha – érzésünk szerint – még jogtalanul is bántott meg egy kimondott szó – vagy éppen a hallgatás és egy lesújtó tekintet. Néha pedig a szeretet az, ami nem enged szabadon, hanem „megkötöz”, és idővel keserűvé tesz. „Én mindent csak érted, csak miattad teszek, te vagy az életem értelme” – mondja nem egy szülő a gyermekének. Viselkedése – fia vagy lánya részéről – mégsem ragaszkodást, inkább lázadást, „menekülést” vált ki. Dühöt, haragot, amely a világba kiáltaná: Engedj el végre!

Van, aki önmagát vádolja. „Én egy senki vagyok! Nem vagyok jó semmire! Bezzeg a testvérem, a barátom, a munkatársam… Mindenki szebb, jobb, ügyesebb, okosabb!” Amikor elfelejtjük azt, hogy tökéletes ember nincs, akkor önmaguknak kell „megbocsátanunk”. Azt, hogy olyanok vagyunk, amilyenek.

Máskor közeli hozzátartozó, kedves barát betegsége, halálhíre az, ami megkeményíti a szívünket. „Miért éppen ő, aki olyan jó ember volt! Miért éppen ő, aki soha senkinek sem árthatott!” Vannak kérdések, amelyekre csak sokára, de az is lehet, hogy soha nem kapjuk meg a választ. De egy biztos: semmi sem történik ok nélkül. Nincsenek véletlenek. Mint ahogy nem volt véletlen Krisztus szenvedése és halála sem. Azé a Krisztusé, aki példát adott nekünk Istenre figyelésből, alázatból, szeretetből – és megbocsátásból is. Ő volt az, aki a keresztre feszítve is így könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Ő volt az, aki Pétert, bár háromszor megtagadta őt, mégis emberek halászává tette. Saul Pállá válhatott általa. Aki átélte, hogy Isten – hibái és gyengeségei ellenére, sőt azokkal együtt is – szereti őt, és Krisztusért úgy tekint rá, mint Atya a gyermekére, az könnyebben el tudja fogadni önmagát, és megbocsátásra késszé válik másokkal szemben is.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::