Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az aszódi gyülekezet már több mint 10 éve áll testvér-gyülekezeti kapcsolatban a finnországi mariehamni svéd nyelvű Szent György-templom és a helsinki dómtemplom közösségével. E két ismeretség kiépítése bizony nem ment egyszerűen, hiszen ehhez megfelelő összeköttetésekre volt szükség.

Mi először a Finnországban elsőként felszentelt gyülekezeti lelkésznővel, Sirkka-Liisa Enquisttel alakítottunk ki partneri viszonyt. Sirkka-Liisa kórházi lelkészként kezdte munkáját. Négy fia született, így szinte menekültek Alandra. Ezen a szigeten ugyanis a fiúk nem lesznek katonák, mert nincs hadsereg, csak rendőrség. Az anyaország némiképp furcsán tekint e kis sziget lakóira, hiszen svéd kisebbségi mivoltukból adódóan sokkal több mindent ki tudnak harcolni maguknak, mint az ország bármely részén élők. Saját parlamentjük, zászlójuk és himnuszuk van. A szigeten senki sem vehet magának földet, házat, csak az, aki már legalább tíz éve ott él és dolgozik. Így is nemzedékeknek kell felnőniük addig, amíg azt mondják róluk, hogy alandiak. Az anyaország úgy tartja számon őket, mint akik a nemzetiségi kérdésben jó példával járnak elöl, s igyekszik mindent megtenni az itt élőkért. A svéd ajkúak ugyanakkor a maguk szemszögéből természetesen másként látják a dolgok egy részét. Szeretnének nagyobb önállóságot. Szeretnék egyszer s mindenkorra elfelejteni a finn nyelvet, amely – kötelező jellege miatt – az iskolás gyermekek számára ugyanolyan nagy teher, mint nekünk annak idején az orosz nyelv volt. Annak is örülnének, ha nagyobb részt kaphatnának a nemzeti jövedelemből.

Milyen ismerős helyzet! Nem így vagyunk-e mi is? Csakhogy mi már – például a szlovák nyelv használhatóságában – eljutottunk a 25. órába. Már csupán egy-két „lázadó” akar szlovákul tanulni az általános iskolában, s az egyetlen szlovák gimnázium a magyarországi kisebbségnek igazán elégséges. (Néha még sok is.) S akkor minek tartsunk szlovák istentiszteletet? Hiszen már alig akad olyan, aki eljárna. Főleg nem a fiatalok között... Hiányzik belőlünk az az öntudat, hogy evangélikus őseinknek nagy része volt az önálló szlovák irodalmi nyelv megalkotásában, s hogy csodálatos dolog evangélikus egyházunkhoz úgy ragaszkodni, ahogyan csak a szlovák és a német gyülekezetek tudnak. (Már rég beolvadtunk volna a református egyházba, ha szlovák őseink nem olyan kemény, nyakas evangélikusok, mint amilyenek voltak.)

Sajnálom, hogy újságunk hasábjain nem jelennek meg olyan egyháztörténeti cikkek, amelyek reálisan tárnák elénk a történelmi igazságokat, s amelyek segítenének abban, hogy tót evangélikusként semmi szégyellnivalóm ne legyen evangélikus egyházunkban, sőt büszkén vállalhassam identitásomat, tudva, hogy az valahol mélyen szlovák nyelviségemben is gyökeredzik. Mint ahogy mélységes istenhitem valahol szláv szívemben fogant, és egyházam iránti elkötelezettségem alapja az is, hogy őseim arra is megtanítottak: tanítóimat, papjaimat el kell tartanom, hogy ők teljes erőbedobással az Istenre figyelve, annak szavában elmélyülve tudják nekem közvetíteni Isten ma is élő szavát.

1. nyarán gyülekezetünk felnőtt és ifjú csapata meglátogatta a helsinki dómtemplom gyülekezetét, az ifjak a konfirmációs tábort. Mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat. Gazdag programmal vártak, sokat költöttek ránk. Első osztályú szállodában foglaltak nekünk helyet. Időt szakítottak arra, hogy a gyülekezet életével is megismertessenek minket. Mi biztosan nem tudtunk volna nekik ilyen drága, gazdag ellátást biztosítani. Amikor egy finn ismerősömnek panaszoltam, hogy nekem hiányzik a gyülekezet tagjaival, a vendéglátó családdal való esti beszélgetés, akkor igazán érthetően megmagyarázta, hogy a nyár mindenki számára a szabadság ideje, így a családok nem érnek rá vendéget fogadni... Ugyanakkor hálátlan lennék, ha nem írnék e kapcsolatnak arról az oldaláról is, hogy ez a testvérgyülekezet több mint egy millió forinttal segítette templompadjaink cseréjét és a gyülekezeti terem építését. Tehát biztos, hogy nagyon szeretnek minket, és szívükön viselik gyülekezetünk sorsát. Akkor hát mi ez a kifakadás?

A svéd nyelvű gyülekezet is boldogan zárt minket a szívébe, igaz, a kezdeti lendületes kapcsolat a lelkész nyugdíjba vonulásával sokat gyengült. Azért az ifjúságok néha mégiscsak kedvet kapnak ahhoz, hogy meglátogassák egymást. Oda-vissza jöttek-mentek a csoportok, de már kollégiumokban laktak, táborokban, nem baráti családoknál. Szóval hol is tartunk a testvérgyülekezet kapcsolatában? Kinek is hasznos? Hiszem, hogy mindkettőnknek, csak valahogy meg kell tanulnunk, hogy az új idők új kapcsolati formákat hoznak. Örülni kell minden testvéri szónak, egymásra figyelésnek. Örülni kell minden lehetőségnek, amely lehetővé teszi, hogy egymás nyelvét, kultúráját, hitét megismerhessük, megtapasztalhassuk, épülhessünk belőle. Örülni kell minden jó szónak, minden kedves meghívásnak, hiszen ilyenkor a szívek egymásra találnak Isten szeretetében.

De legyen szabad szomorkodnom amiatt, hogy szlovák nyelvű gyülekezeteink egy részének nincs élő kapcsolata ősei határon túli gyülekezetével. Bevallom, irigyeltem az ikladi evangélikusokat, akiknek ünnepségén még a katolikus gyülekezet is képviselte magát arról a településről, ahonnan az evangélikusok származtak. Talán itt az ideje annak, hogy egy-egy szlovák vagy német nyelvű gyülekezet ne egy erdélyi, hanem mondjuk egy szlovák egyházközséggel keresse a testvéregyházi kapcsolatot.

Tudom, sokak szívéből szólok. Tudom, többen fognak tollat ragadni, hogy az ellenkezőjét bizonyítsák annak, amit én ma evangélikus egyházunk jelenében érzek és látok. Azért írtam le mindezt, hogy beszélgessünk érzéseinkről, erősítsük identitástudatunkat, de főleg emlékezzünk a bajban is szilárd hitű őseinkre, akik sokat hagytak ránk, olyan sokat, hogy mi már nem is tudunk róluk. Pedig milyen jó lenne ismerni ezeket a kincseket! Szeretném hallani evangélikus egyháztörténetünket olyan tudósok tollából, akik reális képet tudnak alkotni ismereteik alapján arról, hogy mit köszönhetünk elődeinknek. Félek, azelőtt távoznak el az élők sorából, még mielőtt átadták volna nekünk azt, hogy tót evangélikusként sem kell szégyellnünk magunkat, sőt!

S még néhány gondolat arról, amiért szóba hoztam a testvér-gyülekezeti látogatásokat: nem tudom hány egyházközség élt néhány évvel ezelőtt a gyülekezeti alapítvány létrehozásának lehetőségével. Én nagyon örülök, hogy az első adandó alkalommal – már több mint tíz éve – néhány lelkes társammal életre hívtuk az Aszódi Evangélikus Ifjúságért alapítványt, ahová jó lélekkel gyűjtögethetjük az adományokat és az 1%-os felajánlásokat. Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik tavalyelőtt 376 125 Ft-tal és tavaly 159 408 Ft-tal segítették az ifjúsági munkát, az óvodások ünnepségeinek ajándékait, színházlátogatásainkat, testvér-gyülekezeti utazásainkat, és biztosították kapcsolattartásunk lehetőségét. S mivel épp most van az ideje annak, hogy az 1%-ok sorsáról döntsenek, szeretném emlékeztetni a testvéreket arra: idén se feledkezzenek meg az egyházunknak és – a legalább ilyen fontos – alapítványoknak adható 1%-okról. Jó lesz az idén ismét találkozni a finn ifjúsággal, egy hetet közösen eltölteni Magyarország szebbnél szebb részein és tovább építeni a testvér-gyülekezeti kapcsolatokat a fiatalokon keresztül is. Hiszen ők lesznek a jövő gyülekezetének tagjai mindkét közösségben. Az Isten áldja meg az adakozót és a megajándékozottat egyaránt! Fischlné dr. Horváth Anna, az aszódi gyülekezet és az észak-pesti egyházmegye felügyelője

Fischlné dr. Horváth Anna

::Nyomtatható változat::