Evangélikusok

In memoriam

Hozzászólás a cikkhez

A Dunántúl, Malomsok szülötte volt, élete nagyobbik részét viszont a Duna–Tisza közén, Kiskőrösön töltötte. Néhány nappal a 86. születésnapja után tért haza Urához. A Kiskőrösi Jó Pásztor Otthon lakói és dolgozói odaadó szeretettel vették körül, és tették könnyebbé az utolsó napokat. A templomtoronyba emlékére kitett fekete zászló hirdette a kiskőrösieknek: elment az, aki életét Ura és a kiskőrösiek töretlen szolgálatában töltötte.

1916-ban született Újmalomsokon. A Fébé Diakonissza-anyaházba 1938-ban lépett be, ahol 1939-ben jelölt, majd 1940-ben próbatestvér volt. 1943. december 23-án lett diakonissza, avatására 1950. november 19-én került sor. Többfelé végzett gyülekezeti munkát. 1943-ban Kassán gyülekezeti testvérként dolgozott, 1944-ben pedig a Pax Gyermek- otthonban szolgált. 1945 elejét a Fasori Gimnáziumban tölti – az évszámok önmagukért beszélnek.

A minden diakonissza számára oly nehéz szétszóratás már Kiskőrösön érte. Szinte egyik napról a másikra utcára került, egy kiskőrösi özvegyasszony fogadta be. El kellett, hogy tartsa magát, így ő is szőlőt termesztett, kertészkedett. S eközben mindvégig végezte a gyülekezeti munkában mindazt, amivel megbízták. Sokáig élt a Fébé-bibliaóra, amelyet ő tartott, de rendszeresen hirdetett igét az imaházban és a tanyákon is. Ha szükség volt rá, kántorkodott, és nagyon sokat látogatott. Dobos Károly irányításával megszervezte a lepramissziót segítőket a gyülekezetben. Hittanórákat tartott, ifjúságot vezetett, ha éppen nem volt rá alkalmas ember. Megtanult autót vezetni, idős korában nehezen mondott le erről az örömről. Kiskőrösön a lelkészi munkával egyenértékű szolgálatot végzett.

Soha nem volt beteg. Élete utolsó hónapjaiban viszont a rák támadta meg szervezetét. Sokat beszélt arról, most már azt is tudja, milyen betegnek lenni. Utolsó szolgálataként a Jó Pásztor Otthonba költözött, hogy idejét az ott élőknek szentelje. Ami mindvégig megmaradt számára, az imádság lehetősége. Csak ő tudná elmondani, ki mindenkiért imádkozott rendszeresen. Halála előtt öt nappal éppen magához tért, amikor nála jártam. „Áldja meg az Úr!” – mondta a kezét a fejemre téve. Szenteste még énekeltünk neki gyermekeimmel és feleségemmel. Talán hallotta… Karácsony napján délelőtt hazament. Az Úr szolgálóleánya megtért szeretett Urához.

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre…” (1Pt 1,3–5)

A maga választotta bibliai vers alapján szólt Isten igéje a temetésen – mintegy lelki végrendeletként a még maradó gyülekezetnek, a szeretett kiskőrösieknek. December 30-án temettük. „Isten velünk, viszontlátásra!” – énekeltük együtt az énekkarral.

Lupták György

::Nyomtatható változat::