A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nem tudom, hányan köszöntötték az új esztendőt a Szentírás mellett, hányan imádkoztak, vettek részt éjszakai istentiszteleten, éjféli misén. Az ötvenes években a Deák téri ifjúság szokásává vált a szilveszteresti együttlét. Mindenki hozott egy kis süteményt, s fehér asztal mellett beszélgetve, felidézve az elmúlt esztendő emlékezetes eseményeit készültünk az új évre. Fél tizenkettőkor azután lementünk a templomba istentiszteletre, ott köszöntött ránk az új esztendő. A múltat idézve – ahogyan ez ilyenkor szokásos, természetes – az 1949-es év szilvesztere a leginkább emlékezetes a számomra. Nem tudtuk, inkább éreztük, hogy nehéz évtized következik. Pontosabban nagyon is tudtuk, csak reméltük – bár már ekkor sok minden szólt ez ellen –, hogy mégis jobbra fordulnak a dolgok.

Keken András Deák téri igazgató lelkészt 1949 áprilisa végén felfüggesztették az állásából. Azóta tartott a semmi jóval nem kecsegtető vihar előtti csend. A hatalom egyelőre megelégedett az átmeneti megoldással, a félreállítással, a további döntés még váratott magára.

Ma már tudjuk, hogy ezt követően hét évig nem szolgálhatott. A férfikor delén akadályozták meg az alkotásban, harminckilenc és negyvenhat éves kora között az internálótábor, az építőipari munkásság, majd az anyagkönyvelés várt rá. Csak 1956 október elején, a társadalmi és egyházi változásoknak köszönhetően térhetett vissza a szolgálatba. A sötét kor közvetlen gaztettein túl nem mérhető fel az elmaradt haszon okozta kártevés, amely a nemzet életében ment végbe. Mennyi értéket vesztettünk azáltal, hogy értékteremtő egyéniségek munkája lehetetlenné vált!

De ekkor még 1949-et írunk. A Keken házaspár közvetlen környezete, néhányan a presbitériumból és az ifjúságból megbeszéljük, hogy az év végét együtt töltjük a mátraszentistváni egyházi üdülőben.

Máig tartó csoda számomra ez a szilveszter éjszaka. Pedig semmi különös nem történt.

Az egyik szobában mi, fiatalok voltunk Bandi bácsival. Beszélgettünk, irodalmi játékokat játszottunk. A másik szobában a „felnőttek” hagyományosan, borozgatva, anekdotázva mulatták az időt. Bözsi néni éjfél előtt átjött hozzánk, és kérte, hogy most már mi is csatlakozzunk hozzájuk. Ekkor válaszolta Bandi bácsi azt, ami azóta is minden szilveszterkor eszembe jut. „Bözsikém” – mondta nagyon kedvesen, de határozottan –, „mindig jó dolog Isten igéjét olvasva, imádkozva köszönteni az új esztendőt, de ma olyan időket élünk, hogy ez nem is képzelhető el másként.”

Igen, mindig jó dolog Isten igéjét olvasva, imádkozva köszönteni az új esztendőt. Világít e gyönyörű mondat fénye.

Akkor is megkapott, hogy mindenki szabadon dönthetett arról, melyik körben, melyik szobában köszönti az 1950-es évet.

Éjfél után azután egyesült a két kis társaság, és összemértük erőinket. Büszke voltam, mert az ifjúság képviseletében sakkpartit nyertem. Hajnalig énekeltünk, elsősorban szép népdalokat, de amikor új évet köszönteni a falu párttitkára is betoppant, Bandi bácsi finom humorával rázendített a partizáninduló dallamára. Sok minden belefér egy éjszakába, emlékezetessé téve azt.

Utólag szerencsésnek kell tartanom magamat. Abban az időszakban, amikor Keken András nem végezhetett lelkészi szolgálatot, kaptam a legtöbbet közvetlenül tőle. Többekkel együtt – de egyedül is – rendszeresen jártunk hozzá. Ezekben a beszélgetésekben tanultam életet, emberséget, türelmet, kereszténységet. Egy lelkésztől, egy embertől, akit ma sem akarok heroizálni. Ő sem tartotta hősnek magát. Ezért is lehetett, lehet példa. Nem kereste a bajt, de vállalta a terhet. Már a hatvanas évek elején egy konfliktushelyzetben, amikor bírálat érte, hogy nem a legharcosabb, legellenállóbb megoldást választotta, csendesen ennyit mondott: nem akarok visszamenni Kistarcsára. Érzékelte a különbséget 1949-hez képest… Akkor Deák téri lelkészként nem volt más útja. A puha diktatúrában nyílt bizonyos mozgástér a számára, mellyel igyekezett felelősen élni. Talán azt is megérezte, hogy nem sok idő adatik neki. Fájdalmasan korai távozásában – 1974-ben szólította magához Ura – bizonyára szerepet játszott az internálás, a hét lelkészi szolgálat nélküli esztendő fizikai és lelki terhe. Gyülekezeti lelkész volt mindig, életművének talán ma ez a leginkább hangsúlyos üzenete. Hiszen a gyülekezeti lelkész tudja leginkább teljesíteni azt a mércét, megvalósítani azt az ideált, hogy megváltozzék azok élete, akik vele találkoznak. Akiknek szóval és példával közvetíti az örök üzenetet a mában.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::