Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Egy tévéfilm által keltett élmény adott kezembe tollat.

Egy középkorú (6-8 éves) versenyló hirtelen depressziós lett, nem evett, nem ivott. Ereje fogytán már az istállót sem tudta elhagyni. Sem a gondozója, sem az állatorvos nem tudta megállapítani a betegség okát. Lám, a versenyló sok szép medáliával, győzelemmel egy szép napon feladja életét.

A baj nem jár egyedül. Pegazusnak volt egy szerelme, Szabina. 22 éves, csinos, szőke közgazdaságtan-hallgató. Édesapja ajándékozta neki Pegazust, 20. születésnapjára. Ha volt boldog 20 éves a földön, akkor Szabina azok közé tartozott. Szabadidejét, ünnep- és vasárnapjait Pegazussal töltötte. Számára a lovaglás élmény, sport, kikapcsolódás, ünnep, siker volt egyszerre. A fiúk sem érdekelték. Tanulmányi kötelezettségének eleget tett, ám aztán a hobbi, az igazi, az egyetlen töltötte be életét, Pegazus.

De Pegazus beteg, depressziós – talán meg akar halni? Szabine is kórházba kerül. Orvosok serege veszi körül ágyát, vizsgálják, viszik egyik osztályról a másikra. Közös konzílium, a diagnózis: tanácstalanság.

Tanácstalanok, mi lehet a baj oka. Mert Szabine hallgat. Mígnem egy napon Pegazus ápolóját kéri, hogy jöjjön be hozzá a kórházba. Idős, sokat látott, gondbarázdás, nyílt tekintetű öregember lép be hozzá.

Ők ketten végre őszintén beszélgethetnek: „Jobban bízom magában, mint apámban. Hozza vissza Pegazus életkedvét, s én is meggyógyulok. Találjon ki valamit leleményes fantáziával, a szeretet bölcsességével!”

S az arcán hamiskás mosollyal, mélyen ülő szemekkel, távolba néző tekintettel elköszön az idős lovász.

A Pegazus és Szabina iránt ébredt mély szeretet tovább erősödik benne. Érzi: mindkettőjük élete rajtuk múlik. Imádságos csend övezi a gondolkodás és a jövőbe látás perceit.

Aztán az istállóba megy. Hangosan beszélni kezd Pegazussal. Az nem lehet, hogy miattad Szabina meghaljon. Az nem lehet, hogy aki téged annyira szeret, annak elmúlását akard. A legfinomabb zabot hozom, és éjjel itt virrasztok melletted, muzsikálok szájharmonikámmal. Csak hogy egyél, igyál, s életkedved visszajöjjön.

Az öregember már nem bírt állni, rögtönzött ágyán feküdt, de szakadatlan muzsikált, muzsikált. Órákon át, egész éjszaka. S hajnal 4 óra körül „megszólalt” Pegazus a lovak jókedvet jelző nyerítésével, s aztán evett, ivott… Másnap pedig önként kijött edzésre. Futott, futott – örömében.

Szabina is értesült a „csodáról”. A professzor rögtön észrevette a lány egészségi állapotában beállt fordulatot. Először úgy gondolta, még két hétre van szükség a teljes gyógyuláshoz, ezt aztán 4-5 napra redukálta. Ehhez képest Szabine 2 nap után „gyógyultan” távozott kedves lovához...

Ó, ha mi, emberek így tudnánk „gyógyító muzsikával” a ránk bízottakat szeretni, mellettük virrasztani. Ó, ha mi, emberek így tudnánk ragaszkodni egymáshoz, nem csak kedves „lovunkhoz”. Úgy tűnik, nem csupán Dávid gyógyította 3 ezer évvel ezelőtt Sault lelket vidító muzsikával: ma is különös eszköz a Teremtő kezében a szívet-lelket új erővel megajándékozó zene. Többet kellene hallgatnunk a személyiség harmóniáját ébresztő muzsikát otthon és templomainkban. Hiszen a vidám szív a legjobb orvosság.

Sz. I. S.

::Nyomtatható változat::