A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Karácsony lázában éltünk egész adventben, üzletekbe loholtunk, lakást takarítottunk, főztünk, terítettünk, mosogattunk, és végül a karácsony elmúlt. De hogyan múlt el? Nyomtalanul, üresen, rezignációval?

Íme egy valahonnani vallomás: „A lelkész mondott valamit a testté lett igéről, de annyira felfoghatatlan ez az egész, amikor a kemény realitások világában vergődünk, és most már – a szilveszteri kijózanodás után – az új esztendő feladataira kell koncentrálni. Tényleg, mi is lehet az a testté lett ige? De kár, hogy nincs időm foglalkozni vele. Újra itt vannak a gondok, s még ki sem aludtam magam. Nem tudom, miért, de máskor az étel is jobban ízlik, az alvásnak is jobban örülök, most az egész időt üresebbnek éreztem. Mindegy, megvolt, megy a verkli tovább.”

Nem kevesen vannak, akik némi lelki csalódottsággal néznek vissza az ünnepekre. Mintha nem sikerült volna a megfelelő ajándékot eltalálni, mintha szürkébbre sikerült volna minden, és még a „Mennyből az angyal” is hamisan csengett. A zaklatott szív pedig képtelen elénekelni a „Csendes éjt”, s nem elsősorban a majdnem kiénekelhetetlen magasság miatt…

Miért is lehet bennünk csalódottság, üresség, netán rezignáció? Mert idén is előfordulhatott, hogy a lényeget vétettük el. Nehéz ugyanis szavakba önteni azt a hallatlan, felfoghatatlan tényt, eseményt, hogy az Isten Fia beleszületett ebbe a romlott, kificamodott, egyre jobban torzuló világba. Aligha könnyű – szívünk és lelkünk teljességével – felfogni, hogy a transzcendens valóság immanenssé tette magát. Ezt nem lehet egyetlenegy ünnepi istentiszteleten megérteni, s ezt nem lehet csupán egy átmeneti hangulati elemként kezelni. Erre rá kell csodálkozni, ezzel foglalkozni kell. S abban, hogy ez mennyire sikerül, négy tényező játszik kiemelkedően fontos szerepet: az idő, a tér, a téma, valamint a saját felelősségem.

Vizsgáljuk meg először az első tényezőt. Bizonyos dolgok megértéséhez, felfedezéséhez időre van szükség. A többi gyümölcshöz hasonlóan a Lélek gyümölcseinek is van érési ideje. Éppen ezért baj, hogy a modern ember annyira kapkodós. Igen elszomorított, amikor valaki azt mondta nekem, hogy életében egyszer volt templomban, de akkor sem történt semmi. Márpedig neki erre tovább nincs ideje. Alighanem nevetséges lenne, ha valaki egy pillanat alatt akarna mérnökké válni, és ezzel a felkészültségével hidat akarna építeni. Hagyjunk tehát magunknak időt arra, hogy Isten dolgaival méltóképpen foglalkozzunk! Az egyházi esztendő a vízkereszttel folytatódik tovább, azzal a titokzatos eseménnyel, hogy eljött közénk a világosság. A vízkereszt tehát megőrzi és megvilágítja a karácsony lényegét. Ám ezeknek a lelki igazságoknak a meglátásához időre van szükségünk.

A másik fontos tényező a tér. A templom az a tér, amely a maga felszenteltségében biztosítja a kereső lélek számára a lényeglátás esélyét. Ez nem zárja ki az otthoni bibliaolvasást, elgondolkodást, imádságot, de a felszentelt tér nagyon komolyan hat az emberi lélekre. A templom életterében még a leghitetlenebb turista is elcsendesedik, és – sokszor öntudatlan – szellemi lélegzéssel szívja magába az adott tér üzenetét, akár a freskók, boltívek, ablakok, akár a fény formájában. Csak néz, és ha lát, akkor megtelik a lelke a matérián messze túlmutató távlatokkal. Ez igaz még egy kevésbé díszes, puritán templomra is. S ezért sem mindegy, hogy a templombelső terének mi a rendje. Hiszen a felszentelt tér is segít közvetíteni a karácsony lényegét.

Az idő és a tér keretében a témának világosan, sokoldalúan megfogalmazottnak kell lennie. Ha nem jelenik meg érthetően előttünk, a lélek nehezebben találkozik a világossággal. A téma pedig nem más, mint Jézus Krisztus születése, ami liturgikus értelemben január 6-tól a világosság megjelenését ragyogtatja fel a számunkra. A világosság eloszlatja a halál sötétségét, megvilágítja életutunkat, a dolgok e világi helyzetét, s a fontosat fontosnak mutatja, a lényegtelent lényegtelennek. A világosságot nem érdemes a kékesen villódzó fénylő szerkezettel felcserélni, mert az igazi világosság látást ad, a negatív fény pedig vakít.

S így vetődik fel az emberi felelősség, az „én” akarata, keresése, szándéka, vagyis a saját felelősségem. Mielőtt hitbeli szegénységről panaszkodna bárki is, vizsgálja meg magát: adott-e magának elegendő időt arra, hogy lelkében megérjenek Isten dolgai? Elegendő időt, hogy a mag gyökeret verjen, szárba szökkenjen, beérjen? Elmélyült-e igazán az Isten dolgaiban? Vagy csak felületes rohanás volt az ünnep?

Elegendő időt adunk-e magunknak? Milyen gyakran panaszoljuk: nincs időnk! Nincs időnk? Biztos? A felmérések szerint a lakosság átlagban sok-sok órát tölt a televízió előtt. Mi lenne, ha ennek a naponta tévénézésre használt időnek csupán a 10 %-át Isten dolgaira fordítanánk? Lehet, hogy ebből futná az elegendő időre?

Nagy szerepe van az akaratunknak, hiszen valóban kísértés az, hogy templom helyett otthon maradjunk. Ráadásul arra is hivatkozhatunk, hogy a televíziós istentiszteletet nézzük meg. Igaz, közben kávézunk, cseng a telefon, vagy zúg a villanyborotvánk, esetleg fütyülni kezd a kuktaedény… S azt hisszük, hogy megfelelő térben nézzük, halljuk Isten igéjét. Zeneértő barátaim sokszor elmondták, s magam is tapasztaltam, hogy egészen más egy koncert élőben, színházteremben, tisztességgel felöltözve, mint papucsban, pizsamában a tévé előtt. Egészen más a templomi istentisztelet: a már említett felszentelt térben van „valami”, illetve Valaki. Ez nem zárja ki azt, hogy olykor felvételről, otthon is megnézzek vagy meghallgassak egy-egy koncertet, de nem biztos, hogy akkor is olyan elementáris erővel hat majd rám a zene. A focirajongónak is nagyon fontos, hogy jelen legyen a meccsen, mert a tv előtt már csak műsor az egész, és nem élő történés. (Természetesen a betegeknek, akadályoztatva levőknek mégis nagyon jó az a lehetőség, hogy otthonukban is megszólal az ige egy messzi szószékről.)

Adjunk magunknak időt arra, hogy Isten dolgaival foglalkozzunk, s ezáltal az elvetett mag gyökeret eresszen, s legyen ideje megérni, gyümölccsé válni. Győzzük le lustaságunkat, s jussunk el a templom szent terébe, ahol minden kellék képi nyelven szólítja meg a szívünket, lelkünket, és mindez visszahat az értelmünkre is. Koncentráljunk a szent témára, ahogyan az igében megjelenik, s annak tartalmát engedjük szétáradni a szívünkben.

A mi felelősségünk tehát az, hogy gondoskodjunk az igehallgatás megfelelő külső feltételeiről! S akkor az ünnep nemcsak elmúlik, hanem a maga szent tartalmával tovább folytatódik az életünkben! Erre pedig nagy szükségünk van.

Ribár János

::Nyomtatható változat::