A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe utáni 1.vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Egész életünk akarva-akaratlanul döntések, olykor életre szóló, visszavonhatatlan elhatározások sorozatából áll. Néha olyan helyzetben kell állást foglalnunk, amelyben a lehetséges megoldások közül egyik sem látszik igazán megnyugtatónak vagy megfelelőnek. Olyan élethelyzet is adódhat, amikor a tehetetlenség szívbemarkoló, olykor kegyetlen érzése jut osztályrészül. Ilyenkor nem tehetünk már semmit, nincs mód a változtatásra, a kocka el van vetve, nincs többé visszaút. Ahogy ezt a dalszerző is megénekelte a közelmúlt egyik népszerű slágerében: Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút, új csodák nem várnak reánk… (Ihász Gábor).

Keresztényként sem mindig könnyű egy-egy döntés meghozatala. Esetleg átéltük már azt is, hogy Isten látszólag magunkra hagyott, s végül egyedül kellett dűlőre jutnunk.

Egy-egy nemzet – s még inkább annak vezetői, képviselői – gyakran kerülnek olyan politikai, társadalmi vagy éppen gazdasági döntéshelyzetbe, amely évekre, sőt évtizedekre meghatározhatja az adott ország jövőjét, sorsát. Az Ószövetség arról tanúskodik, hogy Izrael népe többször is átélte ugyanezt. A mai epizód abban az időben játszódik, amikor Izrael népe – az Egyiptomból való sikeres szabadulást követően – lassan a pusztai vándorlás végéhez ért. Küszöbön volt a honfoglalás. A kijelölt kémek, Józsué és Káléb örömteli, ugyanakkor elrettentő hírekkel érkeztek vissza Kánaánból: az ígéret földje valóban tejjel-mézzel folyó és nagyon termékeny ország, emellett azonban be kellett számolniuk a kánaáni nép erejéről és vitézségéről is. Ez nem kis aggodalomra adott okot a választott nép körében. Egykettőre megszólalt a panaszkórus, és ajkukon felcsendült a látszólag ugyan jogos, ám mégis igen disszonánsan csengő kesergés: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában! Miért akar bevinni minket az Úr arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba? (4Móz 14,2b–3)

Ennek folytatása kijelölt textusunk, az Úr és Mózes párbeszéde. A konklúziót talán így fogalmazhatnánk meg: nincs visszaút Egyiptomba, nincs meghátrálás. Az élet kerekét nem lehet visszafordítani, a történteket nem lehet meg nem történtté tenni!

Nincs visszaút Egyiptomba! Nincs, mert Izraelnek van egy közbenjárója. Van egy Mózese, igazi pásztora, vezetője, aki nem önmagát ajánlotta és jelölte erre a feladatra, hanem az Úr hívta el, és tette meg őt mintegy második Ábrahámmá.

Ez reánk, mai igehallgatókra, -olva-sókra nézve sem jelenthet kevesebbet, minthogy akivel már megtörtént a csoda, azaz találkozott Jézus szeretetével, megtapasztalta az Ő vezetését az életében, és elindult Vele a kereszténység útján, az ne hátráljon meg, és ne adja fel! Nem fordulhat csak úgy vissza, és nem teheti meg nem történtté életének erre vonatkozó eseményeit.

Nekünk maga Jézus, a jó Pásztor mutatja Igéjében, tanításában az utat. Ő tarthat meg hitünkben, meggyőződésünkben. Ő ad erőt életünk keresztjei, tövisei és szenvedései közepette. Ő adhat erőt, mert maga is végigjárta a kereszt útját. Maga is megtapasztalta, milyen lenézettnek, kigúnyoltnak, kiszolgáltatottnak lenni. Átélte, milyen elhagyatva, embertelen kínok közepette, ártatlanul szenvedni. Mi több, „átélte a halált”. Ezért ne a vissza-, hanem a hazafelé, az atyai házhoz vezető utat keressük Krisztussal!

Nincs visszaút Egyiptomba ugyanakkor azért sem, mert Mózes népéért mondott imádsága meghallgattatik. Az eredeti ítélet (12a) végrehajtása helyett Jahve megbocsát a hűtlen Izraelnek. A választott nép ugyanis újra súlyosan vétkezett, fellázadt a Legszentebb ellen. Mózes közbenjárását azonban meghallgatja és elfogadja az Úr. A bűnbánatra van bocsánat. Igaz, tettükért vállalniuk kell a felelőséget: az ígéret földjét csak a következő generáció láthatja majd meg.

A különböző bűnök, vétkek és gyengeségek a mi életünket is pókhálószerűen fonják be. Van kiút? Érdemes ellenük küzdenünk, harcolnunk? Megéri-e a morálisan lassan teljesen zsákutcába jutott világunkban keresztény másságunkat vállalni? Igen, érdemes, mert nem egyedül öklözünk (1Kor 9,26), van egy igazi Közbenjárónk, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk (Róm 8,34). Igen, érdemes, mert ma is lehet bűnöktől szabadulni, bűnöket megvallani, és Krisztusért, az Ő érdeméért ma is van bocsánat az Úrnál. Jézus Krisztus azért öltött testet az első karácsonykor, s jött el erre a világra, hogy az egyetlen és igazi Közbenjárónkká legyen. Az Ige azért inkarnálódott, hogy elszenvedje bűneink büntetését – miként Luther mondja – helyettünk, miattunk és értünk. Ezért nincs visszaút a múltba! Nincs, mert van bocsánat és a bocsánattal együtt járó új feladat. Folytatnunk kell a küzdelmet a Kísértővel, s meg kell próbálnunk a bűneink következtében okozott sebeket bekötni és enyhíteni.

S végül, azért sincs visszaút Egyiptomba, mert az Úr ígéretei igazak és időtállóak! Visszatekintve Izrael történetére – s benne a pusztai vándorlásra –, megláthatjuk, és bátran hangsúlyozhatjuk, miként azt a szentíró is teszi: … lehetetlen, hogy Isten hazudjon (Zsid 6,18). Az Úr mindig megtartja ígéretét. Izraelnek a pusztában, a kilátástalannak tűnő helyzetben is volt jövője. Nem lett vége mindennek. Az ígéret ígéret maradt, s az ígéret földje a választott népé lett.

Isten emellett megtartotta másik ígéretét is! Amikor elérkezettnek látta az időt, elküldte a megígért Megváltót, s Általa elhozta az igazi Jövőt, az örök élet reménységét! Jézus nem ok nélkül mondja: ... aki hisz énbennem, ha meg hal is, él (Jn 11,25). Ez nem utópia, nem ópium, még csak nem is mézesmadzag, hanem ugyanannak az Úrnak az ígérete Krisztusban. Hányan legyintenek, legyintünk erre?! Mindent elhiszek – még a történeti Jézus-kutatás eredményeit is (?!) –, egyet kivéve: a feltámadást, illetve az örök életet. Holott ezt is ugyanaz az Úr ígérte. Ahogyan Pál apostol fogalmaz: most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre (1Kor 13,12), vagy miként János írja: maga az Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé... (Jel 21,3–4). Ezért újfent nem a meghátrálás a megoldás, hanem a Krisztusra tekintés, mert Benne és Általa a te életednek is van jövője, célja és beteljesedése!

A vízkereszti időszak szentírási igéi – egyre táguló koncentrikus körök formájában – Megváltónk isteni dicsőségét ragyogtatják fel előttünk.

IMÁDKOZZUNK! Jövel, Szentlélek Úristen, nyisd fel lelki szemeinket ezen a mai vasárnapon is! Ha nincs is visszaút a múltba, Te emlékeztess szüntelen bennünket arra, hogy van folytatás és reménység, mert van Közbenjárónk. Általa bűneink megbocsáttatnak, és Benne igazi jövőnk lehet. Míg világ e világ, s abban tart a ma, ne engedd felednünk, hogy Isten ígéretei örök érvényűek. Ámen.

Blázy Árpád

::Nyomtatható változat::