evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Egyet kell és egyet lehet érteni dr. Hafenscher Károllyal, aki a május 25-i számban azt a – tudomásom szerint – csak Magyarországon található ökumenikus anomáliát tette szóvá, hogy a Krisztus-követő (latinul: christianus) szóra ugyanazon szó két különböző formáját használjuk, s ez a kettő a felekezeti eltérés kifejezése is volt. Van még tapasztalatom arról, hogy ezt némelyek hangsúlyosan így értették a múltban, s noha ma ez már nincs előtérben, feltehetően még mindig előfordulnak ilyen nézetek. Valóban, amint a cikkben olvassuk: „Nem szabad megengednünk, hogy egy ilyen nyelvbeli különbség elválasztó falat jelentsen még ma is a különböző keresztény felekezetek között.”

A probléma megoldását azonban nem csak az egyik szó elfelejtésével tudom elképzelni. Járható útnak tartom azt is, hogy nem tulajdonítunk ezeknek a szavaknak eltérő, kizáró, ellentétes vagy éppen ellenséges tartalmat. Sok ilyen kifejezésünk van, nemcsak az egyházi életben, hanem a mindennapokban is. Miért kellene az evangélikusoknak a szentség vagy a reformátusoknak a sákramentum szót elhagyniuk, ha az egyetértést és az egységet hangsúlyozzák? Miért kellene választani a Kis kátéban Luther által is használt oltári szentség és a ma elterjedtebb úrvacsora között? Azonos szavakat használva is, a beszédünket uniformizálva is lehetnek egymástól idegenek az emberi lelkek. Különböző kifejezéseket használva is lehetünk testvériek, egymáshoz közeliek és megértőek.

Az ilyen, csak formai különbözőséget nem megszüntetendő gyengeségnek, az egységet veszélyeztetőnek, hanem inkább megőrzendő gazdagságnak tartom. Ez ugyanis nem az egyik hagyomány megszűnését és a másik egyeduralomra jutását jelenti, hanem inkább az eltérések, a sokféleség megbékélését.

Dr. Reuss András (Budapest)

::Nyomtatható változat::