A vasárnap igéje

Pünkösd ünnepe

Hozzászólás a cikkhez

Pünkösd annak az ünnepe, hogy Jézus Krisztus Urunk valóra váltotta tanítványainak adott ígéretét. A Szentlélek kitöltésének ünnepe így lett az egyház születésnapja. Most azonban nem úgy ünneplünk, hogy az első híres pünkösd történetét olvassuk ismét. 2003 pünkösdjén Isten az első egyháztörténésznek, Lukácsnak egy másik híradásával keres engedelmes hallgatókat. Olyanokat, akik nemcsak emlékezni akarnak, akik nemcsak az egyháztörténet – egyébként páratlanul fontos és tanulságos – lapjait akarják tanulmányozni, hanem az is érdekli őket, hogy mit mond a Lélek ma a gyülekezeteknek.

Ahol a Szentlélek munkálkodik, ott emberfélelem helyett istenfélelem tölti el a szíveket, ott krisztocentrikus lesz a teológia, ott személyes és hatékony üzenetté válik a hirdetett ige.

A nagytanács parancsa világos, a tilalom félreérthetetlen. Az apostolok mégsem hallgathatnak. A rájuk bízott üzenet nem némulhat el. Az a másik parancs, a Mesteré – „Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet!” – és egyszerű, határozott szava – „Ti vagytok a tanúk” – a Lélek erejével űzi, hajtja őket. Már nem zárt ajtók mögé búvó, bőrüket mentő, megfélemlített társaság ez. Mióta először utcára szólította őket a Szentlélek ereje, azóta is biztatja, hajtja őket az a szél és az a tűz. Talán maguk sem mindig értik, hogyan történik mindez, de újra és újra megtapasztalják: erővel születik meg szívükben és szájukban a Jézus Krisztusról szóló tanúságtétel. Igen, Istennek kell inkább engedelmeskedniük, mint az embereknek…

Felidézhetnénk most Luther wormsi vallástételét – „Itt állok, másként nem tehetek” –, a vésztörvényszék előtt is bátor hitvalló gályarab prédikátorok példáját, de még a megállás szimbólumaként emlegetett Ordass püspök alakját is. Én most mégis egyszerűbb, hozzánk hasonló emberek példáját említem. Először azt a pedagógus testvérünket, akit a mögöttünk maradt diktatúra évtizedeiben rendszeres kihallgatásra rendelt hétfő reggelenként iskolájuk „vonalas” igazgatója. Újra és újra ugyanazok a mondatok hangzottak el: „Már megint templomban volt. Mit képzel? Nem lesz ennek jó vége!” De őt nem tántorították el a fenyegetések. Szívét meghódította Jézus szeretete, s tudta, nem tanácsos a lelkiismeret ellen cselekedni. A másik példa egy mai fiatalt állít elénk. Nem törődve kortársai gúnyos pillantásaival, a nem ritkán elhangzó „cikizésekkel” sem, a zsúfolt diákétteremben sohasem lát úgy neki az ebédjének, hogy mindenki számára egyértelmű módon ne tenné össze a kezét, és ne mondaná el csendesen az asztali áldást. Aki úgy gondolja, hogy nem olyan nagy dolog ez, azt arra kérem, utánozza ezeket a testvéreinket, kövesse példájukat. Bizony igaz: ezekhez az egyszerű hétköznapi „hőstettekhez” is szükséges, hogy a Szentlélek Úristen istenfélelemmel ajándékozzon meg bennünket.

A Krisztus-központú teológia – mostani igénk szerint – a Lélek munkájának másik fontos gyümölcse. Pünkösd után minden apostoli prédikáció Jézus Krisztust hirdeti, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). Reformátorunk a rá jellemző fogalmazással úgy mondja ezt, hogy „szegény Szentlélek nem is tud mást, csak Krisztust hirdetni”. Olyan jó lenne, ha megértenénk végre, hogy a Szentlélek Úristen a Jézus Krisztusról szóló tanúságtételhez kötötte magát. Ha pedig ez így van, akkor hiábavaló minden próbálkozás, amely nem számol ezzel a ténnyel. Amikor Jézus Krisztusról tanúskodunk, akkor teljesedik be rajtunk ígérete: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16a). Ezért az egyház tudományának, a teológiának és igeszolgálatunknak valóban Krisztus-központúnak kell lennie, hogy tudományunk ne legyen öncélú okoskodás, és prédikációnk ne legyen üres fecsegés. Abból ugyanis senkinek nem lesz haszna, de a Krisztusról szóló beszéd életet menthet.

A Szentlélek Úristen munkája az is, hogy hatékonnyá teszi életünkben az ige üzenetét. Ez a csoda történik meg újra és újra – „ahol és amikor Istennek tetszik” (Ágostai hitvallás) –, ha szíven üt bennünket az üzenet, és megértjük, hogy rólunk van szó, a mi bőrünkre megy a játék. Magam is megtapasztaltam ezt. Még régebben történt, hogy az istentisztelet után azzal a szemrehányással keresett meg valaki, hogy „kiprédikáltam”. Nem tudom, hogy ez a testvérünk elhitte-e, de jó lelkiismerettel mondhattam neki: fogalmam sem volt életének arról a nyomorúságáról, amit – az igehirdetést felhasználva – Isten a fejére olvasott. Nem a lelkész prédikálta ki, hanem az ige találta szíven… Vajon így szóljuk-e, így hallgatjuk-e? Mert bizony bárhol és bármikor megtörténhet a csoda: az ige eléri szívünket, és nem ereszt.

Imádkozzunk!

„Legdrágább ajándékodért Könyörgök Istenem, Vigasztaló Szentlelkedért, Ó, add meg énnekem! Ó, add meg énnekem!” (EÉ 241,1)

Ittzés János

::Nyomtatható változat::