A vasárnap igéje

Pünkösd 2. napja

Hozzászólás a cikkhez

Az első gyülekezet soha nem feledte születése körülményeit. Megőrizte a hatalmas szélvihart idéző jelenség emlékét, de benne nem a napi meteorológiai jelentést formálta hagyománnyá. Jézus Krisztus új népét nem a pünkösdi szél hordta össze, hanem azokból jött létre, akiknek szívét üdvösségesen sebezte meg a Péter ajkán megszólaló evangélium.

Pünkösdhétfőn a második jeruzsálemi viharról hallunk. Ez nem a magasból csap le, nem tetőket szaggat, nem ajtót-ablakot feszeget. Emberek, keresztény emberek között tombol. „Nagy és nehéz vita támadt” – olvassuk. Hányféle út vezet az üdvösségre? Vannak-e lépcsőfokai a Krisztus-hitnek? Milyen utat kell bejárnia a hívőnek, és mit kell teljesítenie, hogy az üdvösség ajtaja megnyíljon előtte? Isten törvénye és az evangélium együtt adja-e az üdvösség kulcsát? Feljuthat-e a Golgotára, és megláthatja-e a húsvéti üres sírt az a pogány, aki még nem mászta meg a Sínai-hegyet? Meglepő, hogy az első Krisztus-hívők – akiket hajlamosak vagyunk az angyali nyugalom megtestesítőiként tisztelni – ily heves vitában tudtak egymásnak feszülni. A vita leírása mégsem egy inkvizíciós eljárás kivonatolt jegyzőkönyve. Olyan közösség képét tükrözi, amely az egy hitre törekszik, és az egyetértés lehetőségét keresi.

Megállapítják, hogy az üdvösségre csak egy út vezet: Jézus Krisztus minden népet átfogó és minden emberi elgondolást meghaladó szeretete. Hitvallásukat az egyház himnusszá is formálta: „A keresztfán kiterjesztve kezedet, mind e világot magadhoz öleled!” A reformátori „solus Christus” és „sola gratia” nem a kései dogmatika jelszava, hanem vallomás, ami az apostoli tanúságtételből született.

Csak egy út van! Ez a kizárólagosságigény nem takar szűkkeblűséget. Keskeny utat mutat, amin mindenki elfér, ha – a hit ajándékát várva – „semmit sem hozva” jön, mert előbb letette zsákját, amivel másokat elsodorna.

Az apostoli zsinat vihara – a nagy és nehéz vita – nem tekintélyek nyomására csitul. Pedig a felszólalók listáján nagy nevek sorakoznak. Mindenki megszólal, aki csak számít – de nem a vita kedvéért. Nem is azért, hogy a megalkuvás lehetőségét keresse. A felszólalók mindnyájan tanúskodnak! A vitában nem a fontos emberek diktátuma dönt, nem is a demokratikus szavazás, hanem a tanúskodás: nagyon különböző adottságú és gondolkodású keresztények egybehangzó tanúvallomása.

Elsőként Péter idézi fel emlékeit. Fülében cseng Krisztus elhívó szava. De magát is hallja, amint a főpap udvarán tagad. Látja a Mester ráeső tekintetét is, amit míg él, magán érez. Hallja a Feltámadott háromszori gyóntató kérdését – „szeretsz-e engem?” –, és emlékszik a feloldozásra is. Végül a Kornéliusz házában szerzett bámulatos tapasztalatát mondja el, amelyből megértette, hogy Jézus a pogányokat az evangéliumi szabadság tág terére állította. Hiszen amikor szívüket meghódította, akkor nem leigázta, hanem felszabadította őket. Ezért nem szabad engedni a kísértésnek, hogy a pogányból lett keresztényeket a mózesi törvény igájába fogják.

Péter után megszólal Pál is, a „kis senki”, és Barnabás, a „vigasztalás fia”. Szavukat Péterébe öltik: Krisztus az ő tapasztalatuk szerint sem a mózesi törvénnyel, hanem a kereszt evangéliumával hódít. Jakab is feláll, és az Ószövetségből nem a mózesi törvényt, hanem az evangéliumot beharangozó próféciát idézi: Dávid „leomlott sátora” Jézus Krisztus közöttünk való „sátorozásával” oly tágasan épült újjá, hogy benne a zsidók és a pogányok nemzetsége egyaránt hajlékot talál, és a két nemzetség egy népként, egy ajtón át közlekedhet.

Egy út, csak egy út visz az üdvösségre! Ez nem diktátum, nem kompromiszszum szülte dogma, nem is borotvaél, hanem Isten – Jézus Krisztusban – szélesre tárt karja. Az apostoli zsinaton a vita heves lármája így szentelődik harmóniává. Péter, akit a Cselekedetek könyve itt utoljára említ, Pál, aki a hit egységének örömével indul tovább, és Jakab, akinek szavát közeli mártíriuma pecsételi meg, mindnyájan egyről vallanak: Krisztus üdvözít! Nem angyal szállt el felettük, hanem a Szentlélek galambja. Ettől lett csend, a közös hit örömtől robbanó csöndje. Ebből a csendből született a misszionáló Te Deum: „Téged, Úristen, az igaz hitben áldunk, magasztalunk...”

A második pünkösdi vihar, az apostoli zsinat nagy, nehéz, heves vitája – ha kiújul is – a közös Krisztus-hit Te Deum-át hallva úgy oszlik el, mint füst a szélben; s úgy olvad el, mint viasz a tűzben.

Imádkozzunk!

Vezess el bennünket, Krisztusunk, a hit egységére. Vitázó néped nagy hangját csöndesítsd le minden elgondolást felülmúló szereteted szelídségével. Befogadó kegyelmed gyógyítson ki elméleteket gyártó gőgünkből. A bocsánatot nyert bűnösök belső, hálás csöndjéből támassz tanúkat országod szolgálatára. Ámen.

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::