Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Szeretem az erdei sétákat. Olyan megnyugtató és gazdagító az öreg fák alatt az avarban gázolva kószálni a dús lombok árnyékában. A csendnek is vannak hangjai, igazi tiszta zengéssel ilyenkor írja szívünkbe dallamát a béke. Úgy járkálunk itt, mint a vendégek. Lábunkkal tiszteletteljesen, halkan érintjük a talajt, hol ezernyi apró élet rejtőzködik, hogy ne zavarjunk. Óvatosan nyújtjuk kezünket gomba és virág felé, csak hogy megoszthassuk a talált kincset családunk többi tagjával is. – Nézzétek, egy béka! De megijedt szegény! Juj, hogy lüktet a kis torka! Anya, gyere, csomó gesztenyét találtam! Édesapa, vinnéd egy kicsit a kavicsomat?! Annácska, tedd le azt a csigát! Nem szabad! Ide hamar mindenki, ott ül egy lepke! Juj, de szép nagy, és nem is fél! Ne nyúlj hozzá, mert megijed és elszáll! Vigyázz, ne lépj a hangyabolyba! Látod, hogy futnak előled? Hú, mekkora lyuk, vajon mi lakhat benne!?

Néha letérünk az ösvényről, és izgatottan keresgélünk a magas fű között. Máskor egy különös virág csábít el, amit feltétlenül meg kell vizsgálni közelebbről is. Ilyenkor lehet csak igazán kincseket találni. Mert itt rejtőznek a makkok és gubacsok, üres csigaházak és elpusztult, de ép szarvasbogarak, elszáradt tavalyi bogáncsok, különös ismeretlen termések meg az aprócska kikelt madártojások kék és barna pöttyös héjdarabkái. Ezekből még hazavinni is lehet. Lelkesen gyűjtöget a három csemete, telnek a kis tasakok. Valahogy ezekbe a tárgyakba szeretnék bezárni – azt hiszem – a közös erdei séták jó ízét.

Kincsekkel megrakodva indulunk visszafelé. Mindenki áhítattal lépked a titokrejtegető fák alatt. Ki tudja, tán egy kíváncsi mókusgyerek les valamelyik ág mögül vagy az odújuk rejtekéből, talán épp másik oldalára fordul most egy alvó sündisznó itt, egészen közel mellettünk. Kamilla egy óriási üres csigaházat dédelget a tenyerében. Ide-oda forgatja, dudorászik neki, egy száraz faággal kaparássza ki belőle a földet. – Anya, hova lett a csigabiga? – néz fel rám. – Elfújta szegényt a szél a házából?

Négyéves, a mulandósággal még csak könyvekben találkozott. Hangzott el már hasonló kérdés, de mindig ügyesen hárítottam. Tétován nézek a páromra, mit is feleljek. De ő most Annával foglalkozik. Elfáradhatott a kicsi, apró lábai minduntalan összegabalyodnak. Újra meg újra elesik, és könyörgő szemekkel néz fel a nagyokra és erősekre, akik bírják az utat. Apa a nyakába veszi végre. Már az első kézmozdulattól elégedetten motyog a maga érthetetlen nyelvén. Segítek eligazgatni a magasban, talán elalszik a lépések ringatásától. Most Noémi szegődik mellém. – Hogyan kerül bele a tojásba a kismadár? Mit csinál ott benn? Miért jön ki? – hangzanak az újabb nehéz kérdések. Kamilla sem tágít: – A csigabigát mondd meg elsőnek! – sürget. Mégis a születést kezdem kifejteni, valahogy könnyebbnek tűnik. – Épp olyan lehet a kismadárnak is, mint egy babának – magyarázom. – Amíg védtelen és fejlődik, addig benn nő a jó melegben. Amikor aztán eljön az ideje, és kevés már neki az addigi világa, akkor át kell nyomakodnia magát egy sötét és szűk helyen, hogy kijusson a napvilágra. Olyan, mint amikor becsukódik egy ajtó mögötted, és egy új helyen vagy. Először megijed, aki született: jaj, mi lesz most? Hisz minden más, mint amit eddig ismert, de már szeretettel várják, és egy kar átöleli, két meleg kéz pedig betakarja. És valami lezárult, de valami el is kezdődött.

Már nem figyelnek. Kamilla elkószált, apa kezét akarja fogni, Noémi elgondolkodva ballag mellettem. Finom kis ujjaival a feltört tojáshéjat simogatja szórakozottan. Talán nehéz volt neki ennyi mindent feldolgozni, gondolom magamban. De akkor rám emeli aranybarna szemeit, elmosolyodik, és azt mondja: Jó, hogy elmondtad a születést. Én már nem emlékeztem rá, hogy ilyen volt. Aztán csöndesen lépegetünk tovább a zizegő avarban. Kamillát figyeljük mosolyogva, aki elunva a nyugalmas sétát – mint egy szeleburdi kis pillangó – ide-oda szaladgál az út melletti fák között. Hol elbújik, hol megkerül. A párom nyakában ernyedten himbálódznak az egyenletesen szuszogó Annácska lábai. Giling-galang, hintáznak a piros cipellők, mint két harangnyelvecske. A feje oldalra billent álmában, ahogy az apáéra hajtotta. Minden határozottabb mozdulatra vadul szívni kezdi a cumiját.

Kamilla felfigyel a szótlanságunkra, odafut hozzánk, és piszkos kis tenyerén elém tolja újra az üres csigaházat. – Elmondod most akkor? – csicsergi. De Noémi leinti. – Á, egyszerű! Figyelj. Ez a csiga már elpusztult. Tudod, mint a múltkori esőben a giliszta a folyosón. De nem olyan nehéz ám az. Át kellett nyomakodnia magát egy szűk sötét lyukon. Akkor félt is, biztosan, mert ez a meghalás. De utána már szeretettel várták, és megsimogatta valaki ott, ahova megérkezett. Ahogy becsukódik az ajtó, amikor belépsz valahova, érted?! Ennyi az egész. – Kamilla tátott szájjal néz a nővérére, magához szorítja a hatalmas csigaházat, aztán kérdőn pillant fel rám tágra nyílt virágszemeivel. – Igaz? – kérdezi a tekintete. Egy kis bizonytalan vállrándítással, de bólintok. Tulajdonképpen, azt hiszem. – Akkor jó – rikkantja Kamilla, és már száguld is tovább újabb titkos felfedezéseket tenni. – Igen – sóhajt fel Noncsi. – Jó, hogy elmondtad. Kicsit félelmetes volt ez a halál dolog, meg nem is értettem, de így már nem is félek.

Azt hiszem, én sem…

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::