A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A pünkösdi teremtő esemény, vagyis a Szentlélek kiáradása nyomán feltűnően hosszan tudósít a Szentírás arról a csodáról, hogy – az egyház megszületésének jeleként – a sokféle országból érkezett jelenlévők mind saját anyanyelvükön hallották, amint az apostolok "beszélnek az Isten felséges dolgairól".

Ez a nyelvcsoda az ősi bibliai történetre emlékeztet, amikor Isten – akinek mennyei dolgaiba akartak belesni az emberek az égbe nyúló toronyról – megelégelve Bábel tornyának építését, összezavarta „az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az Úr az egész föld színére”. Az egy közös nyelv összezavarása az emberi szándékok és tervek, félreértések és indulatok bábeli zűrzavarát hozta, s a pünkösdi csoda éppen ennek meggyógyításáról szól: Isten feltárja, kiárasztja önmagát, és ennek nyomán újra megértést találhatnak az emberek egymás között is a Lélek közösségében.

Az egyház számára azonban az egykori nyelvcsoda egyben mindenkori nyelvlecke is, amely mindenkinek fel van adva. A mindennapi tapasztalat, hogy sokszor az egy nyelvet beszélő emberek sem képesek megérteni egymást, veszélyesen átjárja nemcsak a világot, de az egyházat is. A pünkösdi tapasztalat ezzel szemben éppen azt mutatja, hogy különböző nyelvet beszélő, tehát egymás számára idegen emberek is megértették egymást, és ennek a csodálatos megbékélési lehetőségnek az apostolok egyháza nem csupán ámuló tanúja és lelki „haszonélvezője”, hanem cselekvő részese is lett. A megbékélés evangéliuma ugyanis gyakran lett reménység a világ számára is.

Jellemző adat, amely Magyarország európai uniós csatlakozásának közeledtével került nyilvánosságra, hogy a magyar lakosság alig több mint egy tizede tud legalább egy idegen nyelven beszélni (azt nem vizsgálták, hányan tudnak anyanyelvünkön...). Pedig a nyelv tanulása és ismerete csupán az első lépés lenne ahhoz, hogy lassan és kemény munkával megértsünk másokat, és megértessük önmagunkat. Hiszen az igazi nyelvtanulás nemcsak nyelvtan és szótár kérdése, hanem a kultúra és a mindennapi élet megismerése, a másik felé forduló jó szándék, végső soron pedig a közösség, a szolidaritás és a szeretet megélése is szükségeltetik hozzá. Ki tudja, vajon ilyen értelemben hányan értik az „idegenek” nyelvét közöttünk?

Pünkösdkor tehát számot kell adni arról, hogy mit tettünk az egyházat születésétől fogva jellemző kölcsönös megértéssel? S a megértés hiánya mögött vajon nem éppen az egymással vállalt közösség, szolidaritás és szeretet hiánya áll-e? „Beszéded is elárul téged!” – mondták nagyheti tagadásakor Péter apostolnak. Vajon a mi egymással való beszélgetéseink, tanácskozásaink, egymásról mondott ítéleteink mit árulnak el rólunk és egyházunkról? A pünkösdi nyelvlecke legkeserűbb részét sem lenne szabad elkerülnünk.

Gyakran megesik a nyári Budapesten, hogy külföldi turisták idegen nyelven kérdeznek valamit. Ha azonban a megszólítottak nem értik a kérdést, természetes emberi reakcióval egyre hangosabban ismétlik meg azt, hátha úgy mégis sikerrel járnak. Hasonló (kétségbeesett) kísértéseknek nem egyszer magunk is áldozatául esünk, akár az egyházon belül, akár azon kívül próbáljuk megértetni magunkat. Ha a kívülállók nem értik az egyház üzeneteit, megnyilatkozásait, ha a testvér nem osztja a véleményünket, egyre hangosabban kezdünk beszélni, egyre nagyobb hévvel akarjuk a fülébe kiáltani, hátha ettől belátja igazunkat. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az egyház vagy a keresztény ember ezzel bármit is elérhet, vagy ezt – különösen a pünkösdi tudósítás fényében – megengedhetné magának.

Vajon messze vagyunk-e attól, hogy akik bennünket hallanak „az Isten felséges dolgairól”, álmélkodva ismerjék fel mondandónkat? Hiszen az egyház születésének ünnepe – úgy érezzük sokszor – kínosan szembesít bennünket az egyház mai állapotával. Isten ugyan szabad az ő cselekvésében, és az egyház csüggedése ezért nem lehet teljesen jogos, annyit bizonyára mégis kimondhatunk, hogy az egyház akkor értékes igazán, ha azokkal is szót tud érteni, akikről beszél. S ehhez nem elég csak beszélni. A beszéd mögött jóindulat és szolidaritás, végső soron szeretet is szükségeltetik. Ehhez képest pedig másodlagos a mai bábeli szólásszabadság is, amelyben az egyháznak újra reménységgé lehet lennie. Pál apostoltól szabadon kölcsönzött gondolattal: inkább akarok öt szót kimondani szeretettel, mintsem tízezer szót nyelveken.

Korányi András

::Nyomtatható változat::