Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

A királyi menyegzőről szóló jézusi példázatot jól ismerjük. Ebben a történetben a király sokakat meghív fia esküvői lakomájára. Amikor közeleg az időpont, és megjön az értesítés, sorra hangzanak el a kifogások. A lemondások nyomán újabb hívogató szó hangzik, jönnek is mindenfélék: útonállók, sánták, csonkabonkák, első látásra alkalmatlannak tűnők. Ezt a bevezető részt – szemléletes leírása nyomán – gyakran ki szoktuk színezni, hosszasan elemezzük, majd szívesen meghúzzuk a mai párhuzamokat. Pedig a példázat csúcsa az a pillanat, amikor belép a király, akivel együtt lehet lenni és étkezni. Létrejön a nagy találkozás.

Az elmúlt hetek cikkeiben végigjártuk az úrvacsorai liturgia csúcspontjait és mélységeit. Felemeltük szívünket az Úrhoz; magasztaltuk a háromszor szent Istent; kértük a Szentlélek áldó közeledtét; elhangzottak a krisztusi igék; együtt könyörögtünk a legősibb úrvacsorai imádság, a Miatyánk szavaival; a kenyérben és a borban megláthattuk a megváltás szent titkát; felcsendült az évezredek óta hangzó Krisztus-dicséret: „őáltala, ővele és őbenne”. Az anamnézisben arra kértük a Mindenhatót, hogy emlékezzék meg Krisztus haláláról és feltámadásáról, egyházáról és az elhunytakról. Békességet nyerhettünk Urunktól, és szóban, gondolatban, mozdulatban továbbadhattuk ezt az ajándékot is mindazoknak, akik velünk együtt Krisztus elé állnak. Kimondtuk, hogy nem vagyunk méltók a találkozásra, de az Úr hívó szava arra indít bennünket, hogy asztala körül Vele és egymással találkozzunk.

S akkor megtörténik az igazi csoda: egyenként és együtt asztalánál találkozhatunk a feltámadott és élő Úrral. Vendégül lát – nemcsak megkínál, hanem önmagát adja az élet eledeléül és italául. Közelebb már nem is jöhetett volna. Itt van velünk, testközelben. Jogosan idézi a liturgia a zsoltár szavát: „ízleljétek és lássátok, hogy jó az Úr”.

Az ismert istentiszteleti rendekben ezen a helyen az „úrvacsoraosztás”, esetleg a még rosszabb hangzású „az úrvacsora kiszolgáltatása” cím szerepel. A hagyományos keresztény szóhasználat a „communio” (= közösség) kifejezést használja. Igen, ez az úrvacsora nagy titka és ajándéka. Közösségben a feltámadott Úrral – és rajta keresztül közösségben egymással.

Közösségben Istennel. Nem is akármilyenben: asztalközösségben. Nem messziről méregetve egymást, nem félelemmel és nyugtalansággal, nem az idevezető út dolgain-gondjain rágódva, hanem felszabadultan, boldogan. Az úrvacsorában igazi közösség jön létre Vele, aki magához enged, felold, örömmel tölt el, megszabadít, és segít újra önmagunkra találni.

Amikor ma ismét sokat beszélünk az istentisztelet két fókuszáról, arra szeretnénk biztatni: éljünk ezzel a nagyszerű találkozási lehetőséggel. Semmi nem pótolja ennek a közösségnek az áldásait. Az első keresztények – ahogy arról Lukács az Apostolok cselekedeteiben tudósít – naponként együtt voltak a kenyér megtörésében, az úrvacsorai közösségben. Furcsa történeti folyamatok, túlzások, félreértelmezések és a lehetőségről való lemondások valahogy eltorzították az egyház gyakorlatát. Bárcsak a Szentlélek éltetné szívünkben a vágyat, az élő Úrral való gyakori találkozás igényét!

A közösség azonban nem csupán az Úr és mi közöttünk alakul, formálódik a szent asztalnál. Egészen máshogy kötődünk ugyanis a mellettünk térdelőhöz, ha találkozunk a Feltámadottal, hiszen átértékelődik minden. Többé nem számítanak társadalmi, gazdasági, kulturális, szokásbeli különbségek. Egy atya gyermekeiként, egy Mester tanítványaiként testvérek – nemcsak összetartozók, de „hozzátartozók” is – vagyunk. Mert az úrvacsora nem reprezentációs fogadás, hanem családi étkezés. Az asztalfőn Urunk és Testvérünk, az asztal körül meg a többi testvér, mi, Te és én ülünk. Egymáshoz így őrajta keresztül kapcsolódunk.

A nagy találkozásra szóló meghívó a zsebünkben van. Ő maga hív, hogy átéljük, mit jelent vendégségben lenni az Éltető Úrnál. Vajon elmegyünk-e?

A liturgia felszólítása – „jöjjetek, íme minden kész, járuljatok az Úr asztalához” – azért hangzik, hogy megtudjuk: az ismerős Úr vendégül hív. Induljunk el hát tudatosan újra meg újra, hiszen állandó meghívónk van.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::