Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ennyi időt vett el egy ismerősöm életéből a szalagavató bálra való felkészülés. Fontos esemény ez, hiszen mérföldkőhöz érkezik ilyenkor az ember. Eltelt közel 18 év, és bár a java még csak most kezdődik, a kamaszból fiatalember lett, aki pelyhedző szakállal és az elegáns öltönyre tűzött kis szalaggal ott áll a színpadon, mintegy demonstrálva nagykorúságát. Társadalmunk is ezt az életkort tekinti a felnőttség küszöbének, és a pszichológia is úgy tartja, hogy ez az az életkor, amikorra már kialakulnak a személyiségjegyek főbb ismérvei. Vagyis a véleményalkotás már nehezebben befolyásolható, mint annak előtte. Röviden: az embertől ilyenkor már elvárják, hogy tudja, mit tesz. Még egy ártatlannak tűnő szalagavató bál kapcsán is…

A fentiek miatt gondolkodtatott el egy „műsorszám”, melyet az említett ismerősöm szalagavatóján mutattak be. Műsorszám – írom –, mert táncnak semmi esetre sem nevezném. Fiúosztály lévén – gondolom – nagy volt a dilemma az elején: hívjanak-e külsős lányokat táncpartnernek, vagy megoldják amúgy „legényesen”, osztályon belül. Ők az utóbbit választották.

Nem ismerem a részleteket, csak az öt hónap mindennapos próbáinak a végeredményét: két fiú kurtizánnak beöltözve elcsábít egy sereg szerzetest, akik csuhájukat ledobva, alsógatyára vetkőzve imitálják a többszörös közösülés motívumát. Majd – visszaöltözve a szerzetesi ruhába – tudjuk meg a két „lány” kétségbeesett csalódottságát: mindez csak álom volt. Ez a „fantasztikus élmény” csak fantáziájuk szüleménye, mert a szerzetesek valójában – rendíthetetlenül imádkozva – mindvégig ellenálltak a kísértésnek.

A produkció láttán kérdések sora merült fel bennem. Anélkül, hogy túldramatizálnám az eseményt, hadd osszam meg ezeket az olvasóval.

Hogyan lehetséges, hogy ezek a 18 éves – már szinte leérettségizett – fiatalemberek, akik néhány év múlva nemzedékünk tanult és művelt értelmiségi rétegének egy részét alkotják majd (talán vezető beosztásban), nem érzik, hogy micsoda blaszfémiát követtek el? Honnan veszik a bátorságot, hogy egy számukra talán érthetetlen élethivatást választó embercsoport nagyon is valóságos kísértéseit jelenítsék meg, és tegyék nevetség tárgyává? Egyáltalán: miért tartják szellemesnek egy szalagavató bálon a feslett erkölcsű nők megjelenítését? Nem zavarja őket mindez akkor, amikor a következő műsorszámban fehér ruhás fiatal hölgyekkel keringőznek? Miért töltenek majdnem félévet azzal, hogy a házasságot is szerző Teremtő Isten egyik legnagyobb ajándékát, a férfi és nő eggyé lételét éretlenül, ilyen közönséges szintre lerángassák? Egy sem akadt kötöttük – még evangélikus ifjúsági hátérrel sem –, aki azt mondta volna: Állj! Hát mit csinálunk mi itt?!

Milyen lelkületű az a „tánctanár”, aki valamely társastánc koreográfiája helyett egy szerzetes és egy kurtizán közösülésének motívumait tanítja és gyakoroltatja? Milyen osztályfőnök és iskolaigazgató kezeire és felelősségére vannak ezek a gyerekek bízva? Hol van a tapsviharban kitörő szülők és hozzátartozók jóérzése, akik másnap már büszkén mutogatják munkahelyükön a fényképeket?

Hol van az erkölcsi mérce, meddig mehetünk el, és mi lesz így a vége? Maradt-e még olyan dolog körülöttünk és bennünk, amit véd a tisztelet, amit még nem árasztott el a szenny?

Vajon meg fogják-e valaha is érteni ezek az elsőbálos fiatalok, hogy ennek az ötletnek milyen súlya és hatása van magatartásukra, viselkedésükre és értékrendjükre?

Szívből kívánom, hogy kapjanak ehhez fentről jövő bölcsességet!

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::