Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Különösen szépnek tartottam mindig is az Úr Jézusnak azt a mondását, hogy engedjétek hozzám jönni a kis-gyermekeket, mert ilyeneké az Isten országa.

Az egyik konfirmandusórán, amikor éppen a kereszteléssel kapcsolatos második fejezettel foglalkoztunk, azt kérdeztem a gyerekeimtől: vajon Jézus miért mondta azt, hogy a kisgyermekeké – és az olyanoké, mint a kisgyermekek – az Isten országa? Természetesen lelkesen felelték az önismeret hiányából fakadó választ, hogy „mert a gyermekek még ártatlanok”, ám hamar belátták, hogy a gyermeki ártatlanság látszat csupán, hiszen mennyi vásottságra, rosszaságra, kegyetlenségre képesek az „ártatlan gyermekek” is. Sorolták is a vélt jámborságot látványosan cáfoló eseteket, információkat kitépett szárnyú madarakról, a másik zsebéből ellopott pénzről vagy megalázó csúfolásról, verekedésről, hazudozásról, engedetlenségről. Sajnálatos módon nagyon gazdag repertoárt tudtak összeállítani ezek az „ártatlan” gyerekek. Egyikük például megvallotta, hogy kiskorában újszülött testvérét akarta vízbe fojtani, mert úgy érezte, hogy a szülei amazt jobban szeretik. A gyermeki ártatlanság optimista filozófiája percek alatt megdőlt, és most már ők maguk szerették volna tudni, vajon Jézus miért mondhatta, hogy „ilyeneké az Isten országa”, amikor a gyermekek is rászorulnak az Úr Jézus megváltó, bűntől szabadító kegyelmére. De akkor milyeneké az Isten országa?

Karácsony közeledtével az ajándékokról kezdtünk el beszélgetni. Hallatlan lelkesedéssel kezdték mesélni annak boldogságát, amikor ajándékot kapnak; többen – hogy fokozzák várakozásukat – felidézték a tavalyi örömüket, a csomagok bontását s az akkori lelkesedésüket. Tanítványaim megértették a gyermeki lélek Jézus által dicsért képességét, vagyis hogy képesek örömmel fogadni az ajándékokat. Ebben van a titok: Isten gyermekeinek is így kell(ene) elfogadniuk azt az ajándékot, amit a mennyei Atya ad nekik az Úr Jézus Krisztus titokzatos, de mégis közénk jött alakjában.

Ekkor nem gondoltam arra, hogy a jézusi kijelentés mögött van még valami más is: az élettapasztalat nélküli, megható gyermeki bölcsesség, egyfajta szent tudás a szívük mélyén. Évekkel ezelőtt egy 14 éves szegedi kislánynál tapasztaltam ezt meg, aki 3,5 évig tartó küzdelmet vívott a betegséggel és a halállal. S az a kislány, aki életében sohasem járt templomban, szülei nem tartoztak semmilyen egyházhoz – bár katolikusoknak mondták magukat, de megvallották, hogy soha semmiféle egyházi alkalmon nem vettek részt, nem esküdtek templomban, nem volt megkeresztelve a gyermekük –, nos, az a kislány nagyon szép istenes verseket írt a betegségében, s a halál közeledtekor ő vigasztalta a szüleit az Isten szeretetébe vetett hittel. Kitől tudta mindezt ez a gyermek? Nem tőlem, mert mire én megismerhettem őt, az akkor még meg sem keresztelt gyermek mindezt már tudta a szívéből. Bibliát életében nem látott, igehirdetést nem hallott, és mégis megérezhetett valamit, ami emberen túli forrásból ered. A halál árnyékának völgyében, közvetlenül a halál kapuja előtt egy nem vallásosan nevelt gyermek bátorította a szüleit, hogy bízzanak az Isten szeretetében, mert ő most már jó helyre megy.

Elisabeth Kübbler-Ross 1997-ben adta ki híres önéletrajzi művét, amelyben megrendítő módon beszél egy olyan élményéről, amit kisgyermekként élt át. Egy megfázás következtében súlyos tüdő- és mellhártyagyulladása lett, és életveszélyes állapotban, magas lázzal került a zürichi gyermekkórházba. Itt nagyon rosszul esett neki, hogy a vizsgálatot végző orvosok, ápolónők úgy bántak vele, mint egy tárggyal, s egyetlen kedves szót sem szóltak hozzá, egyetlen mosolyt sem engedtek meg maguknak. Egy furcsa térben tért magához, ami – ha kívülről láthatta volna – formáját tekintve egy akváriumhoz vagy vitrinhez hasonlított, és teljesen zárt volt. Az ablaktalan helyiségben teljes csend honolt, csak a mennyezeten égett valami gyér lámpa. Hat hétig feküdt ebben a szobában, s továbbra is nagyon rosszul viselte, hogy őt, a kb. 6 éves kislányt egyetlen szóra sem méltatják a fehér köpenyesek. A helyiségben két ágy volt. A másikon is egy súlyos beteg kislány feküdt, aki két évvel volt idősebb nála. A betegség olyan külsőt kölcsönzött neki, mintha egy szárnyak nélküli porcelánangyal lenne. Soha senki nem látogatta.

Nem sokat tudtak beszélgetni egymással, mert nem volt erejük hozzá. De úgy feküdtek, hogy hosszasan egymás szemébe nézhettek, s ez a tartós szemkontaktus biztosította őket arról, hogy nincsenek egyedül. Szavak nélkül is értették egymást. Az önéletrajzíró papírra vetette, hogy közben az ő egészségi állapota drámai fordulatot vett: nem tudott semmiről, s mintha mély, ájulásszerű álomban lett volna része. Amikor hirtelen felébredt, meglepődve látta, hogy törékeny lakótársa ül az ágya szélén, s várakozva néz rá. „Ezután egy csodálatos beszélgetésre került sor köztünk, mélyen érintő és mély értelmű beszélgetésre. Az én porcelánangyalom közölte velem, hogy ezen az éjszakán itt hagy engem. Ekkor nagyon aggodalmaskodóvá lettem, de így nyugtatott engem: minden rendben – mondta – rám már várnak az angyalok.” Csodálatos, hogy ekképp tudta ezt mondani, hogy így harcolhatta meg utolsó harcát egy közel 8 éves gyermek, akit soha senki nem látogatott. Volt valami a lelkében, amit az előbb megfelelő kifejezés híján gyermeki bölcsességnek neveztem. Vajon milyen lenne így elmenni: „Rám már várnak az angyalok. Rám már vár az Úr Jézus”?

Kübler-Ross leírja még a rövid és tömör beszélgetés utolsó töredékét is: „Fontos, hogy tovább küzdj, meggyó-gyulsz – mondta. Ezt örömmel hallottam, de aztán hirtelen megváltozott a hangulatom: És veled mi lesz? – kérdeztem. Erre azt válaszolta, hogy az ő igazi családja már »a másik oldalon« van, és arról biztosított engem, hogy semmi okom sincs az aggodalomra. Egymásra mosolyogtunk, és utána mind a ketten csendesen elaludtunk. Kis barátnőm elutazásának a gondolata már nem nyugtalanított, már nem féltem, de ő sem. Olyan természetesnek látszott az, mint a naplemente és az azt követő holdfelkelte. Reggel láttam, hogy gyermeki barátnőm ágya üres. Az orvosok, nővérek egy szót sem beszéltek velem az ő elutazásáról, de én befelé mosolyogtam, mert emlékeztem mindarra, amit kis barátnőm a végső elutazása előtt rám bízott.”

A betlehemi jászolon át maga a Világosság jött el elénk, hogy majd mi is láthassuk, hová megyünk, ha eljött az ideje. Mert az a pillanat is elérkezik egykor. Csak képesek legyünk gyermeki lélekkel, őszintén kimondani: rám már vár az Úr Jézus.

Ribár János

::Nyomtatható változat::